Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc romániai hatásairól szól Elena Dragomir két részletben megjelent tanulmánya (Reacţii ale populaţiei româneşti în contextul evenimentelor din Ungaria 1956. [Az 1956-os magyarországi események hatása a romániai lakosság körében] Arhivele Totalitarismului, I. 2010/1–2. 96–110.; II. 2011/1–2. 73–92.), amelyet Jakó Klára ismertet. A tanulmány az 1956-os magyarországi események fényében vizsgálja Románia politikai és társadalmi helyzetét ugyanabban az évben. Egyik célja, hogy bebizonyítsa azt, hogy a magyar forradalomnak egész Románia területén volt visszhangja, nem csak az erdélyi magyarok körében, ahogyan arról az angol nyelvű történeti irodalmat olvasók eddig tudomást szerezhettek.
A szerző megállapítja, hogy eddig a szakirodalom elsősorban az 1956-os őszi romániai diákmozgalmak kutatására, bemutatására helyezte a hangsúlyt. A levéltári forrásokra (szinte kizárólagosan a Román Munkáspárt iratanyagára, főképpen az úgynevezett „tájékoztató jelentésekre”, a Központi Bizottság Politikai Bürója üléseinek jegyzőkönyveire, újságcikkekre) alapozva megállapítja, hogy 1956 őszén a román társadalmat jóval nagyobb mértékben hatotta át a forradalmi hangulat, mint azt korábban feltételezték. A társadalom valamennyi rétege – akár románok, akár más nemzetiségűek – egyaránt elégedetlen volt az életszínvonallal, a kormánnyal és a kommunista párttal. Ennek alátámasztására bőven idéz különböző hivatalos pártanyagokból, megfigyelői jelentésekből.
Külön foglalkozik azzal, hogy milyen szerepet játszottak a külföldi rádióadók a romániai lakosságnak a magyar forradalomról való tájékoztatásában. Arra a következtetésre jut, hogy noha nem tagadható, hogy az 1950-es évek Romániájában hallgatottak voltak ezek az adások, az eddigi történetírás (talán éppen a korabeli hivatalos jelentések alapján) eltúlozta ezeknek a társadalomra gyakorolt hatását. A kérdés végleges megválaszolása előtt Dragomir szerint tisztázni kellene, hogy az akkori Romániában hány embernek volt rádiókészüléke, mennyire fedték le ezek az adások az ország területét, milyen módszerrel állapítható meg ezeknek a lakosságra gyakorolt tényleges hatása. Külön hangsúlyozza a Magyar Rádió szerepét az erdélyi magyar lakosság informálásában.
A tanulmány felvázolja azt a hipotézist, hogy a lakosság a magyarországi eseményekről elsősorban éppen a párt által szervezett „ismertető gyűlések”, az „agitátorok” által terjesztett információk útján szerzett tudomást.
Érdekes színfoltja az írásnak azoknak az intézkedéseknek a bemutatása, amelyeket az RMP Központi Bizottsága Politikai Bürójának 1956. október 24-i, 26-i ülésén hoztak a magyarországi események esetleges romániai hatásának megelőzésére. Ugyancsak figyelemre méltó az október 30-án létrehozott „válságszerv”: az Általános Parancsnokság működésének a bemutatása is.
A szerző – először a román történetírásban – különbséget tesz a nehéz életkörülmények miatt kialakuló és a kormánnyal szembeni elégedetlenség, valamint a kommunistaellenes megnyilvánulások között. Megállapítja, hogy jóval többen tiltakoztak a rossz életkörülmények, mint politikai okok miatt. Ez a jelenség többféleképpen is magyarázható. Egyrészt az emberekben lakozó félelemmel, melyet a kommunista elnyomó terror alakított ki, másrészt az akkori politikai kultúrával. Dragomir úgy véli, hogy akkoriban Románia lakosságának többsége meg volt győződve a szocializmus felsőbbrendűségéről, illetve a desztalinizáció és az „új irányvonal” őszinteségéről.
A tanulmány második felében a szerző felveti a kérdést, hogy ha a romániai lakosság ilyen nagy körét áthatotta egyfajta lázongó hangulat, hogyan lehetséges, hogy néhány kísérlettől eltekintve nem alakult ki magasabb rendű, szervezett kormány- vagy rendszerellenes tiltakozás? Válasza: az elnyomó gépezet olyan jól működött, az informátorok és szekuritátésok oly nagy számban tevékenykedtek Románia egész területén, hogy ezeket a kezdeményezéseket még csírájukban elfojtották. További kutatások szükségességét veti fel annak feltárására, hogy vajon megfelel-e a tényeknek az a megállapítás, mi szerint Romániában a kommunistaellenes ellenállás Magyarországhoz és Lengyelországhoz hasonlóan jóval nagyobb méreteket ölthetett volna, de az ellenőrző és elnyomó gépezet tökéletessége miatt e mozgalmak nem juthattak el magasabb szervezettségi szintre. Dragomir a jövőben azt is szükségesnek véli megvizsgálni, hogy az ország területéhez és a lakosság számarányához viszonyítva az ellenőrző és elnyomó szervek „mennyiségükben és minőségükben” felülmúlták-e a többi kelet-európai ország hasonló intézményeit? Úgy véli, csak ennek ismeretében adhatók megnyugtató válaszok a felvetett kérdésekre.
Jakó Klára
