Dragoş Sdrobiş 2011-ben megjelent tanulmányában (Naţional şi naţionalism în educaţia românească interbelică [1918–1939]. [Nemzeti jelleg és nacionalizmus a két világháború közötti romániai oktatásban] In: Anuarul Institutului de Istorie „George Bariţiu” din Cluj-Napoca. L. Series Historica 2011, Editura Academiei Române, 341–354.] az oktatást a nemzeti identitás újrafogalmazásának fő eszközeként vizsgálja az első világháborút követő Romániában. A versailles-i békeszerződések utáni helyzetben a románságnak, amely nemzetállamban kívánt élni, szembesülnie kellett a nemzeti kisebbségek országon belüli súlyával. Válaszként a kialakult identitásválságra teret nyert a nacionalista diskurzus.

A szerző elemzésének elején a nacionalizmus fogalmát járja körül, majd megállapítja, hogy a két világháború között Nagy-Románia eszméjének népszerűsítésében az oktatásnak, nevelésnek jutott a vezető szerep, az iskola a nacionalista diskurzus térnyerésének nélkülözhetetlen tényezőjévé vált.
A román nemzeti érzés gyökereit vizsgálva arról ír, hogy a 19. században a román értelmiség Európa Nyugatához kívánt igazodni. Ennek a generációnak azon elképzelése azonban, hogy a románságot valódi állampolgárokká nevelje elbukott, hiszen azoknak az eszmerendszeréből, akiket ők a jövő román társadalma alapjának tekintettek, alapvető fogalmak hiányoztak, miként a szabadság vagy a magántulajdon. A román nacionalizmus éppen ezért kezdetektől fogva Nyugat-ellenes volt, mert úgy vélték, hogy a nyugati formák nem felelnek meg a románság sajátosságainak.
Véleménye szerint a nacionalizmus fokának vizsgálatához az említett időszak történelem-, földrajz-  és románirodalom-tankönyveinek tanulmányozása nyújt segítséget.
A 19. század második felének tankönyveit összevetve az első világháborút követően használtakkal magyarázatot kapunk a két világháború közötti időszakban kialakuló nacionalizmusra, a xenofób jellegű mozgalmak térnyerésére. A szerző megállapítja, hogy Nagy-Románia létrejöttét követően a cél egy etnikailag, kulturálisan és vallási szempontból „megtisztított” állam létrehozása volt. A vizsgált korszak oktatáspolitikájára vonatkozóan sokatmondó Constantin Angelescu (a Nemzeti Liberális Párt politikusa, a későbbiekben többek között oktatási miniszter, a két világháború közötti romániai tanügy megreformálója) 1918-as nyilatkozata, mely szerint: „a fegyverek erejével elért sikereket csak akkor tarthatjuk meg, ha a nép képes lesz eredményesen harcolni ezen [a kulturális] téren is.”  Voltak azonban kritikus hangok is, ebben az értelemben idézi Onisifor Ghibu (az 1918-as román egyesülés meghatározó egyénisége) 1925-ben megfogalmazott, a román oktatásügyre vonatkozó bírálatát, mely szerint arra, hogy abban hatvan éve semmilyen jó kezdeményezés nem tudott gyökeret verni és eredményeket hozni, az oktatási miniszterek, tanfelügyelők, iskolaigazgatók gyakori cseréje, a törvények, tantervek állandó változása a magyarázat. Mindezért a politika hibáztatható. Azt is elítéli Ghibu, hogy Erdélyt az ország „másodrendű” tartományaként kezelik, noha 1918 előtt is több iskolája volt, mint az Ókirályságnak.
Sdrobiş véleménye szerint a Ceauşescu-korszak oktatáspolitikája lényegében ugyanezt a két világháború között kialakult vonalat vitte tovább a kommunista ideológiába ágyazottan. A jelenséget román protokronizmusnak nevezi, melynek leglényegesebb elemei: Románia önképének védelme és méltatlankodás a románság veleszületett kisebbrendűségi érzéseivel szemben.

 Végezetül a szerző ezzel, a két világháború közötti időszak nacionalizmusából való merítéssel magyarázza Ceauşescunak a román társadalomban elért sikereit. Ebben pedig fő szerepet játszott az oktatás, mely véget vetett a bizonyos országrészekre jellemző multikulturalizmusnak, etnikai sokszínűségnek, a románság kivételességét és xenofób nézeteket fogalmazva meg.
Sdrobiş a kérdés vizsgálatát nem tekinti lezártnak, további vitákra, kutatásra szólít fel.

Jakó Klára