Napjaink aktuálpolitikájában is fontos témával foglalkozik a constanţai egyetemen tanító Daniel Citirigă, aki tanulmányában (Daniel Citirigă: Tentaţii federaliste: români, maghiari şi problema autonomiei Transilvaniei în perioada interbelică [Föderalisztikus kísértések: románok, magyarok és Erdély autonómiájának kérdése a két világháború közti időszakban] Studii şi materiale de istorie contemporană, Serie nouă vol. XI. 2012. 25–41.) az első világháborút követő időszakban Erdéllyel összefüggésben felmerülő autonómia-értelmezéseket vizsgálja.

Először a román álláspontot járja körül. Az első világháború kitörésekor az erdélyi és regáti románok összetartozás-tudata ellenére a Bukaresttel való egyesülés támogatása még nem volt egyértelmű. Legfeljebb Erdély autonómiájának megszerzését tűzték ki célul. Ennek megvalósítási lehetőségeiről erdélyi román politikusok magyarországi vezetőkkel is próbáltak tárgyalni. 1915-ben Horvátország és Szlovénia mintájára létre kívánták hozni az erdélyi és magyarországi románok különálló államát, önálló politikai-közigazgatási entitásként, saját kormánnyal, hadsereggel és nemzeti bankkal.

Az autonómiához való viszonyban a fordulópontot  Románia 1916-os hadba lépése jelentette. Iuliu Maniu (1873–1953, az Erdélyi Román Nemzeti Párt, majd a Nemzeti Parasztpárt politikusa, több ízben Románia miniszterelnöke) Erdély jövőjét ekkor már vagy Nagy-Románia keretein belül képzelte el, vagy autonóm egységként egy szövetségi Ausztriában. Az 1918 novemberében Jászi Oszkárral folytatott tárgyalásokon – noha egyes román vezetők Magyarországon belüli önálló államként akarták megszervezni Erdélyt a svájci kantonok mintájára –, Maniu a függetlenség mellett állt ki. 1918-ban, a Gyulafehérváron elfogadott egyesülési nyilatkozat az alkotmányozó gyűlés összehívásáig az ideiglenes autonómia megvalósítása mellett szállt síkra és az ezúttal kisebbségi sorba kerülőknek különböző jogokat ígért. Ezt az ideiglenes autonómiát az egységes közigazgatás bevezetéséig tartották szükségszerűnek fenntartani, azt követően a központosított, egységes nemzetállam megvalósítása lett a cél. Amint azt a szerző megállapítja, ez az eszme nem aratott osztatlan sikert Erdélyben, még a Nemzeti Parasztpárt köreiben sem, hiszen létezett egy „transzilván szellem”, nem is beszélve a Románia országrészei közötti különbségekről. Citirigă megállapítja, hogy ekkor Maniu köre az erdélyi vezető réteg erkölcsi felsőbbrendűségét vallotta, élt bennük a Bécs iránti nosztalgia, és frusztráltak voltak, mivel másodhegedűsöknek érezték magukat a Dâmboviţa-parti politikai életben. Ők maguk is úgy vélték, hogy a regáti politikusok a korrupció hordozói. Ahogyan ezt Alexandru Vaida-Voevod (1872–1950, az Erdélyi Román Nemzeti Párt, majd a Nemzeti Parasztpárt politikusa, több ízben miniszterelnök) 1921-ben megfogalmazta: „Óromániával való egyesülésünk semmiképpen sem követhette azt a célt, hogy mi nyugat-európai műveltségünkkel az itteniekhez [regátiakhoz] hasonlókká váljunk: egy rakás bukaresti szerencsétlenséggé. Nyomorban vagy itt és még csak nem is a Balkánon, hanem Ázsiában!” Hasonló szellemben fogalmazott Traian Vuia (1872–1950, bánsági román feltaláló) is: „…az egyesülés nem volt egyéb, mint játék a szavakkal, álcázott bekebelezés, egy cukormázzal bevont keserű pirula.” Következtetésként megállapítja: „Ezután is szolgák és koldusok maradunk az urak ajtaja előtt.” Mindent összevetve elhibázottnak tartja a „feltétel nélküli egyesülést”. A szerző azonban hangsúlyozza, hogy ezek a kritikus hangvételű megjegyzések nem hivatalos jellegűek, hanem személyes véleményeknek tekinthetők, hiszen Románia 1923-as alkotmányában meg is fogalmazták, hogy „a Román Királyság egységes és oszthatatlan nemzetállam”.
Az elemzés hangsúlyozza, hogy bíráló hangok azonban továbbra is hallatszottak. Vaida-Voeovd például egy Bécsben megjelent könyv előszavában azt állította, hogy Magyarországon az állampolgári és politikai jogokat jobban tiszteletben tartották, mint Romániában. Még a kormányon lévő erdélyi román liberálisok is elégedetlenkedtek a nagy-románia-beli politikai élet bizonyos aspektusai miatt. Emil A. Dandea, aki Marosvásárhely polgármestere volt 1922–1926 között, egyik 1928-as képviselőházi felszólalásában tiltakozott a csatolt területeket ért regionalizmusvád ellen, mondván: „inkább jellemző a regionalizmus az Ókirályságra, mint ránk [Erdélyre].” A felszólaló továbbá azt is nehezményezte, hogy túl sok hivatalnok érkezett a Kárpátokon túlról az őshonos erdélyi románok kárára. Ennek ellenére – véli Citirigă – az említett politikus nem tekinthető autonómiapártinak, hiszen ugyanakkor inkább nacionalista álláspontot fogalmazott meg, amikor bírálta Maniut, aki 1924-ben is megismételte a Gyulafehérváron a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket (saját anyanyelvük használata a közigazgatásban, oktatásban, bírósági gyakorlatban). A szerző azt is megállapítja, hogy az erdélyi román politikusok az államszervezettel kapcsolatban sokat finomítottak álláspontjukon, és egyikük sem támogatott semmilyen olyan közigazgatási megoldást, ami veszélyeztette volna a román állam egységét.
A nemzetiségek kérdését igen bonyolultnak tartották, de kezelését egyértelműen a nemzeti függetlenségükből fakadó eszközökkel képzelték el. Citirigă leszögezi, hogy Maniu elítélte a túlzott központosítást. Regionalizmuspártinak leginkább Romul Boilăt, az alkotmányjog kolozsvári professzorát tartja, aki nézeteit 1931-ben Tanulmány a román állam újjászervezéséről [Studiu asupra reorganizării Statului român] címmel foglalta össze. Ebben egyebek mellett tartományi kormányok létrehozását javasolta Munténia, Moldva és Erdély vezetésére. Írásának azonban csupán elenyésző hatása volt a korabeli közéletre.
Tanulmánya második részében Citirigă az erdélyi magyarok korabeli autonómiafelfogását vizsgálja, melyre itt csak nagy vonalakban térek ki, mivel a magyar szakemberek körében ez ismertebb. Megállapítja, hogy a két világháború közötti időszakban a magyarok körében mindvégig érezhető volt az Ókirálysággal szembeni ellenérzés, melynek gyökereit igen összetettnek tartja. Többek között a kisebbségi helyzethez való alkalmazkodási nehézségeket említi, melyek olykor radikális, néha drámai tiltakozási formákkal párosultak. Citirigă kiemeli az erdélyi magyar értelmiség, kiváltképpen Kós Károly Kiáltó Szó és Makkai Sándor Nem lehet című írásainak hatását, valamint a transzilvanizmus áramlatának megerősödését. Arra is rámutat, hogy már Kós Károly felveti a nemzeti autonómia megvalósításának igényét, melyet a román alkotmány is megígért az erdélyi magyarságnak. Kós gondolatai közül azt emeli ki, mely szerint a nemzeti autonómiával rendelkező erdélyi magyarok Nagy-Románia megbízható állampolgárai lesznek.
Citirigă a továbbiakban bemutatja az erdélyi magyarság körében Trianon után felbukkanó politikai szerepvállalás formáit: a hatalommal szembeni passzív ellenállást, saját pártba szerveződést, és jelentéktelen mértékben ugyan, de a román pártokba való beiratkozás tényét. Ezt követően kitér az Országos Magyar Párt tevékenységére, programjára, hangsúlyozva, hogy az az alkotmány előírásaira alapozva kívánta megőrizni, fejleszteni a közösség önazonosságát. Ennek megvalósításában is fontos szerep jutott a nemzeti autonómia megteremtésére irányuló törekvésnek. A constanţai történész szerint az autonómia megteremtése az erdélyi magyarság számára leginkább a balkáni Bukaresttől való távolságtartásra szolgáló eszköznek tekinthető, egy majdani revízió reményében.
A szerző román parlamenti és hírszerzési forrásokat is felhasznált tanulmánya elkészítéséhez. A román országgyűlésben – ahol egyebek mellett a Kisebbségi szerződés (Tratatul asupra minorităţilor) vitája zajlott – egyértelműen kiderül, hogy az ókirályságbeli hatóságok a kulturális, vallási vagy helyi autonómiákban az elszakadás veszélyét vélték felfedezni és ezekkel szemben a román nemzeti állam egységét kívánták megvédeni. A parlamenti képviselők többsége a kulturális autonómia megvalósításának felvetését is már a román állam biztonsága és egysége elleni folyamatos támadásnak tartotta.
A két világháború közötti időszakban a román hírszerzéstől származó dokumentumok szerint a magyar revizionizmus a trianoni békeszerződés megváltoztatását tűzte ki célul és ezt mind külső, mind belső eszközökkel kívánta elérni. Ennek első lépését a kulturális és gazdasági autonómia elérése jelentette volna, ezt követte volna a politikai autonómia megteremtése. A magyar kormány erkölcsi és anyagi segítséget nyújtott az erdélyi magyaroknak, támogatta a regionális sajátosságok megerősödését. Az idézett hírszerzési jelentések szerint az volt a cél, hogy Magyarországon magasabb életszínvonalat valósítsanak meg, melynek következtében az autonómiát elérő Erdély a nemzetiségek együttes óhaja szerint később önként csatlakozzék majd hozzá.
A magyar kormány által szorgalmazott autonómia megteremtését a bukaresti hatalom a teljes revíziót előkészítő tevékenységnek tekintette. Ebben a küzdelemben jogi értelemben a Kisebbségi szerződésre (Tratatul asupra minorităţilor) támaszkodhatott az erdélyi magyarság, mely kötelezően előírta a székelyek kulturális autonómiájának biztosítását, noha ennek a megoldásnak is voltak hátrányai, leginkább az, hogy nem terjedt ki az erdélyi magyarság egészére.
A szerző az autonómiamozgalmat vizsgálva kijelenti, hogy annak egyik legjelesebb személyisége Makkai Sándor református püspök volt, és propagálásában legfontosabb szerepet a magyarság történelmi egyházain kívül a Magyar Párt, valamint a budapesti hatóságok játszottak. Bárdi Nándorra hivatkozva megállapítja, hogy a korszak magyar politikáját Jancsó Benedek eszméi határozták meg: eszerint a magyarság csak területi egységét veszítette el, a kulturálisat nem.  Citirigă korabeli titkosszolgálati jelentésekből idézi Bethlen István autonómiapárti beszédét, mely a Magyar Szemle egyik 1934-es ünnepségén hangzott el. Ugyanakkor Iuliu Maniu az autonómia megvalósítását egy olyan lehetetlen elképzelésnek tartotta, melyet elmaradottsága miatt a nyugati világ sem vehet komolyan.
A továbbiakban az írás részletesen elemzi az 1937 nyarán készült Teleki–Bánffy-beadványt, mely összegzi a kulturális, gazdasági és politikai területen a magyarságot ért hátrányokat, rámutatva arra, hogy nem kiváltságokat kívánnak, hanem csak a nemzetközi szerződések betartását. Készítői azt is hangsúlyozták, hogy a román képviselők politikai nyilatkozatai nagyon sokszor téves információkon alapulnak.
Elemzése további részében Citirigă 1937-et, a királyi diktatúra bevezetését követő időszakot vizsgálva megállapítja, hogy ekkoriban az autonómia ügye háttérbe szorult, 1938-tól kezdődően pedig a Kisebbségi Minisztérium faladata lett a „kisebbségi és többségi érdekek összehangolása”. 1939 januárjában az egyetlen párton, a Nemzeti Újjászületés Frontján (Frontul Renaşterii Naţionale) belül létrehozták annak kisebbségi részlegét is, „mely politikai alakulat révén normális együttműködés vette kezdetét a magyar kisebbség – mely beilleszkedett a román nemzeti állam természetes fejlődési folyamatába – és a többségi lakosság között”, állapították meg a korabeli Minisztertanács elnökségi irataiban.
Végezetül a szerző megállapítja, hogy az Erdéllyel kapcsolatos fentebb elemzett autonómiaelképzelések (mind magyar, mind román oldalról) szervesen illeszkedtek a korszakban Közép-Európát foglalkoztató föderalizációs elképzelésekhez.

Jakó Klára