Az Újvidéki Egyetem történelem tanszéke az elmúlt években – a szokásos évkönyvek (Istraživanja) mellett – több tanulmánykötetet jelentetett meg a Vajdaság történelméről, kultúrájáról, valamint a régió kapcsolódásáról Európához, illetve a környező vidékekhez. A szomszédos népek szakirodalmi termését szemléző rovatunkban (Szemle) általában a magyarsághoz, illetve a történelmi Magyarországhoz fűződő kutatásokról szoktunk számot adni, ezúttal egy, a szerb történetírás fejlődését bemutató írást választottunk, egyrészt mert nem tanulság nélküli egy szomszéd nép historiográfiájának meghatározó tényezőit, valamint csapásirányait megismerni, másrészt pedig a szerb történetírás nem nélkülözi a magyarországi kapcsolódásokat.

A történetírás kialakulásához, majd pedig fejlődéséhez bizonyos feltételek, társadalmi, intézményes keretek meglétére, támogatásra van szükség. A szerb történetírásnak nem adattak meg kedvező feltételek, maga a szerb történelem pedig magán viseli mindazokat a jegyeket, amelyek a Balkánt jellemezték (az államhatárok gyakori változása, migrációk, különböző kulturális hatások keveredése, a különböző vallási és etnikai közösségek együttélése, az etnikumok közötti viszonyok állandó problémái). Szinte mindvégig hiányzott a stabilitás. A határok gyakori változása, a szerb államiság folyamatosságának hiánya kedvezőtlenül hatott a kulturális intézményrendszer kiépülésére.
A szerb államiság (despotaság) megszűnése (1459) után a középkorban kialakult szerb történetírás léte veszélyben forgott. Igaz, hogy a szerbiai és boszniai kolostorokban továbbra is írtak évkönyveket, de a szerb állam eltűnte következtében elvesztek azok a társadalmi és intézményes keretek, amelyek elősegíthetik a történetírás fejlődését. A szerbek több évszázadon keresztül nem rendelkeztek államisággal, míg ezen időszak alatt Európában jelentős szellemi áramlatok indultak az útjukra (humanizmus, reneszánsz, reformáció, ellenreformáció, szekularizáció stb.), és megváltozott az emberről, és így a történelemről alkotott kép. A szerbek – a magyarországiakat és a Velencei Köztársaságban élőket kivéve – az Oszmán Birodalomba kerültek, társadalmukban a további differenciálódás helyett ismét a törzsi, patriarchális viszonyok erősödtek meg. Az Oszmán Birodalomban a szerbek nem részesültek magasabb szintű oktatásban, nehezen jutottak el hozzájuk az európai szellemi áramlatok, nem voltak intézményeik. A török uralom évszázadaiban az Oszmán Birodalmon kívül élő szerbeknek nyílt lehetőségük az intellektuális fejlődésre és a történelem kutatására, de intézményeik – a magyarországi szerb egyházat kivéve 1699 után – nem voltak.
A modern szerb történetírás, amely nemcsak a nemzettudat alkotórésze, hanem a nemzetépítés fontos eleme is volt, „idegen” államokban született meg, főképpen a Habsburg-monarchiában, illetve Magyarországon. A szerbek történetében nagy változást hozott a magyarországi beköltözés, a Habsburg-uralom alá kerülés, majd pedig Magyar- és Horvátország felszabadulása az oszmán uralom alól (1699, 1718). A Magyarországon élő szerbek megismerkedhettek a modern közép-európai és orosz eszmei-kulturális áramlatokkal, és a 19. század második feléig itt voltak meg egyedül a szervezett, intézményesített kulturális élet feltételei. A modern szerb történetírás fejlődése szempontjából jelentős hatású volt a Matica Srpska megalakulása (1826) és folyóirat-kiadó tevékenysége. Szerbiában csak a szerb államiság megújulása után jött létre kulturális egyesület (1842), és indult útjára tudományos igényű folyóirat. A 19. század második felében a történetírás szakszerűbbé vált. A 19–20. század fordulóján pedig felnőtt egy új nemzedék, amelynek tagjai Bécsben és más külföldi egyetemeken folytattak tanulmányokat, és akik új témákat vitte bele a kutatásba. Elkészültek az első modern szintézisek is (Stanoje Stanojević, 1908, Vladimir Ćorović, 1941).
Jugoszlávia megalakulása sok tekintetben reménykeltőnek tűnt. Utólagosan már látszik, hogy ez a bonyolult összetételű ország csak diktatórikus körülmények között bizonyult stabilnak, először az 1930-as években, majd a II. világháború utáni kommunista diktatúra idején. Az új állam megalakulása után a délszláv népek összetartozásának perspektívája új szempontokat adott a kutatásoknak. Az uralkodó ideológia azonban, miszerint a délszláv népek függetlenül a vallási, történelmi különbségektől egyazon nemzet törzseit alkotják, tudományosan nem volt megalapozott, és a történetírás szempontjából hátráltató tényezőt jelentett.
A szerb történészek gyakorlatilag még hozzá sem láthattak az utolsó időszak eseményeinek feldolgozásához (Balkán-háborúk, Jugoszlávia megalakulása), az első Jugoszlávia összeomlott. A jugoszláv államiság a háború után új formát nyert, létrejött a szocialista, föderatív Jugoszlávia. Csaknem 50 éves nyugalmi időszak következett, amelyben megteremtették a történetíráshoz szükséges feltételeket, igaz, jelentős ideológiai kötöttségek korlátozták a kutatást. A polgári történetírást a marxista, történelmi materialista történetírás váltotta fel. Pozitív eredménynek tekinthető, hogy kiszélesedett a történetírás intézményrendszere (egyetemek, kutatóintézetek, folyóiratok jöttek létre, forráskiadások, új szintézisek jelentek meg). Ebben az időszakban a kutatások súlypontját a munkásmozgalom, a népfelszabadító háború, illetve a korábbi korszakokból a középkor (Dubrovniki Köztársaság), valamint a 19. század jelentették, a többi időszak háttérbe szorult. Fordítások és önálló írások tárták fel az Egyesült Államok, a Szovjetunió, néhány afrikai és európai állam történetét, de jóval kevesebb figyelem jutott egészen a mai időkig bezárólag a szomszéd országok és népek történelmének, azokénak, amelyekkel a szerbek évszázadokon át szoros kapcsolatban éltek. Sok esetben az ideológiai és politikai előítéletek az okai a hiányoknak. A szerb történetírás nem érdeklődött a Habsburg Birodalom iránt, nem készült szintézis az Oszmán Birodalomról, Ausztriáról, Bulgáriáról, Albániáról stb. (A magyarok története című összefoglaló kötet 2002-ben jelent meg.)
Az 1980-as évektől kezdve a szerb történetírásban – a jugoszláv állam átalakulásával, majd felbomlásával – új tendenciák jelentek meg. A marxizmus háttérbe szorult, előtérbe kerültek a polgári, nemzeti szempontok. Új témák jelentek meg, mindenekelőtt a titói időszak „eltitkolt” eseményei, botrányai, a délszláv népek egymás közötti viszonya, az ellenségeskedések, a genocídiumok.
A 20. század több időszakában is különböző ideológiai és napi politikai igények, valamint öncenzúra korlátozta a kutatásokat. Függetlenül attól, hogy akarták vagy sem, a szerb történészek több esetben is állásfoglalásra kényszerültek politikai ügyekben. Ez is az egyik oka, hogy a szerb történetírásban gyenge a metodológiai, historiográfiai kérdések kutatása, valamint hogy a politikatörténeti értékeléseket áthatják a pártok és az állam szempontjai. A szilárd intézményrendszer, a kutatás szabadsága sokat segítene ezeknek a hibáknak a leküzdésében.

Bíró László

Az ismertetett tanulmány bibliográfiai adatai: Zoltan Đere [Györe Zoltán]: Prilog proučavanju srpske istoriografije. (Adalékok a szerb történetírás tanulmányozásához.) In: Izvori o istoriji i kulturi Vojvodine. Zbornik radova. Ur.: Dejan Mikavica. Novi Sad, Filozovski fakultet, Odsek za istoriju, 2009. 65–86.