A Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Intézete keretein belül működő Horvát Történeti Intézet évkönyvének (Radovi Zavoda za hrvatsku povijest Filozofskoga fakulteta Sveučilišta u Zagrebu) legújabb számában több cikk is foglalkozik Mátyás uralkodásával, Horvátország helyével Mátyás államában, valamint a korabeli reneszánsz és humanizmus kérdésével.

Borislav Grgin tanulmánya a horvát országrész helyzetét mutatja be a 15. századi magyar–horvát államban, illetve röviden felvázolja a 15. század utolsó harmadában bekövetkező változásokat, amelyek nyomán megkezdődött a középkori horvát államrész és társadalom dezintegrálódása (The Center and the Periphery. Medieval Croatia in the Realm of King Matthias Corvinus. [A centrum és a periféria. A középkori Horvátország Corvin Mátyás király birodalmában.] Radovi, 44. (2012) 197–208.).
A tanulmány rövid kutatástörténeti bevezetővel indul. Megállapítja: Mátyás volt az egyik leghíresebb és legnagyobb jelentőségű középkori magyar–horvát király. Állama déli területei ma Horvátországhoz, illetve Szerbiához tartoznak. A horvát historiográfiában a közös örökség kutatását gyakran nemzeti szempontok határozták meg, időnként politikai célok befolyásolták. A királyi Jugoszlávia idején a Mátyás-téma kikerült a kutatások köréből, a szocialista korszakban pedig ideológiai okokból általában nem vizsgálták a nemesség, a vezető rétegek szerepét. Mátyás uralkodásának időszaka, noha a korai történetírásban és a történeti hagyományban többnyire pozitív kép alakult ki róla, szinte teljesen eltűnt a kutatás érdeklődési köréből, és a 20. század végéig nem történt jelentős előrelépés.
A török elleni védekezés megszervezése jelentette a király horvátországi politikájának súlypontját. Ez motiválta a személyekkel, illetve társadalmi csoportokkal kapcsolatos intézkedéseit, például Zengg (Senj) várának bekapcsolását a védelmi rendszerbe, így ennek a célkitűzésnek a keretében értelmezhetőek tettei. A védekezés költséges volt, és a kisebb, fejletlenebb városok és települések források hiányában, központi segítség nélkül nem tudták megvalósítani. A támogatás viszont nem bizonyult elegendőnek, és csak ritkán érkezett, ennek következtében az erődítmények rosszul felszereltek voltak. Meg kell azonban jegyezni, hogy a törökellenes védelem inkább Magyarországra és a középkori Szlavóniára koncentrálódott. 1463, a középkori bosnyák királyság bukása után a horvát területek kedvezőtlen helyzetbe kerültek, sem jelentős természeti akadályokkal, sem erős határvédelemmel nem rendelkeztek.
A kisszámú és nem különösebben fejlett horvát városok nem biztosíthatták a védelem forrásait. Senjen, Kninen és Bihaćon kívül a városok kicsik voltak, zömmel agrárlakosság élt bennük, és nem játszottak különösebb gazdasági szerepet. Gazdasági jelentőségük a király számára marginális volt. Mikor megkezdődött a déli határok megerősítése, a védelemre fordított kiadások jóval magasabbak voltak, mint az innen érkező bevételek. Mátyás Aragóniai Beatrixszel kötött házassága (1476) után kevesebb figyelmet fordított a horvát keleti és adriai-tengeri vidékekre, azok sorsát ambiciózus itáliai politikájának rendelte alá.
Mindent egybevetve, azt lehet mondani, hogy a középkori Horvátország periféria volt Mátyás királyságában, és nem csak földrajzi értelemben. A király 1464 után Közép-Európa felé fordult, és a déli területek másodlagos jelentőségűvé váltak. Az oszmán hatalom megjelenése nyomán a déli határvidék megtartása bonyolult és költséges lett. Mátyás inkább a fennálló rend fenntartására törekedett ezeken a vidékeken, csak akkor avatkozott be, ha személyes érdekei megkívánták (például Senj, Vinodol, Krk és Modruš esetében), Horvátországot alapjában véve sorsára hagyta. Mátyás uralkodása ideje alatt kezdődött meg a középkori Horvátország dezintegrálódása. A korábbi velencei területfoglalások és -visszaszerzések az Adriai-tenger partján, Dalmáciában ugyanis nem okoztak demográfiai változásokat, a hátország társadalmi rendje nem változott meg. Az oszmán előretörés nyomán – főképpen a Cetina és a Neretva közötti terület elfoglalását (1471) követően – azonban megkezdődött a középkori Horvátország határőrvidékének fokozatos elnéptelenedése, ami összekapcsolódott a középkori társadalmi rend felbomlásával.
Tomislav Matić tanulmánya historiográfiai megközelítésben elemzi a reneszánsz problémáját és megítélését Mátyás államában (Renesansa u državi Matijaša Korvina u suvremenoj historiografiji. [Reneszánsz Corvin Mátyás államában a modern történetírásban.] Radovi, 44. (2012) 223–268.). A szerző az utóbbi negyedszázad horvát, német, olasz és angol nyelvű szakirodalmát tekintette át. Tanulmánya ezért abból a szempontból is tanulságos, hogy a külföldi szerzők, illetve a magyar szerzők lefordított munkái nyomán egy horvát történész milyen képet kap a korszakról.
Számos történész használja Mátyással és államával kapcsolatban a reneszánsz állam, reneszánsz uralkodó, valamint a reneszánsz udvar kifejezést, gyakran anélkül, hogy részletesen definiálná a reneszánsz fogalmát és jelenségét. A reneszánsz uralkodó fogalmával kapcsolatban többé-kevésbé egyetértés alakult ki a szakirodalomban. Azt az uralkodót tartják reneszánsz királynak a kutatók, aki támogatja a humanistákat, a kultúrát. Az uralkodó személye alapján azonban még nem lehet magát az országot reneszánsz államként jellemezni. Mátyás korában – főképpen Beatrix udvarba érkezése után – a reneszánsz udvari kultúra nem terjed ki az egész országra. A királyságban nem voltak nagy városok, amelyek ennek a kultúrának a hordozói lehettek volna. (Horvátországban például csak Bernardin Frankopan udvarában voltak nyomai.)
A reneszánsz állam fogalmának meghatározásakor Frederico Chabod a szakszerű bürokrácia, illetve az állandó és hivatalos diplomácia kialakulását, valamint a fizetett hadsereg létrejöttét tekinti kritériumnak. Bak János az újfajta monarchia tényezőit a római jog elfogadásában, a királyi pénzügyek reformjában, valamint a polgárság szerepének növekedésében látja. Alapvetően három érvet lehet felsorakoztatni az ellen, hogy Mátyás állama reneszánsz állam volt: a reneszánsz kultúra csak szűk rétegeket érintett meg, a reneszánsz kultúrát külföldről vitték Magyarországra, nem a helyi fejlődés eredménye, Mátyás pedig főképpen propagandacélokból mutatta a reneszánsz uralkodó képét.
Több szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a korabeli hagyományok és ceremóniák középkori jellegűek voltak. (Az első reneszánsz ceremóniának Mátyás esküvője tekinthető.) Szintén az állam középkori jellegére mutat, miként Werbőczy is kifejti, hogy a koronázás után a királynak meg kellett erősíteni azokat a törvényeket, amelyeket érvényben kívánt tartani. Mátyás államának pénzügyi rendszere is középkorinak tekinthető. A jövedelmek zöme középkori eredetű volt (lásd dikák). Karl Nehring ezzel szemben úgy véli, a Magyar–Horvát Királyság gazdaságilag nem volt fejlett, de földje jelentős ásványkincseket rejtett (só, arany), ezekre alapozva erősítette meg Mátyás a hatalmát, és tudott zsoldos hadsereget felállítani. Az állam középkori jellege mellett nem csak jogi és gazdasági érvek szólnak. Vitéz János leveleiben például – a humanizmus mellett – a középkori skolasztika számos eleme felfedezhető. Ne gondoljunk azonban arra, hogy a középkor és a reneszánsz között valamilyen áthidalhatatlan választóvonal, akadály lett volna, a kortársak fejében sem létezett a két fogalom.
Az új korszakot a humanizmus megjelenése, az itáliai könyvek, könyvtárak beáramlása, a magyar- és horvátországiak itáliai egyetemjárása hozta magával. A történészek többsége úgy véli, hogy Vitéz János volt a Magyar–Horvát Királyságban a reneszánsz kultúra befogadásának kezdeményezője. A humanisták zöme klerikus volt, Itáliában tanultak, főképpen Vitéz János támogatásának jóvoltából, és a nemzetközi kapcsolatok fejlesztése, a külügyek intézése tartozott a feladataik körébe. A Mátyás elleni összeesküvés után – Vitéz János szerepvállalása miatt – a humanisták nemkívánatos személyekké váltak az udvarban, elveszítették privilégiumaikat.
A szerző az átnézett szakirodalomból kiemeli Birnbaum Marianna írásait a Mátyás kori reneszánsz kultúráról, a király uralkodásának második időszaka vonatkozásában pedig Bak János tanulmányát, amely a horvát humanistákkal is foglalkozik. A Magyarország-történeti kézikönyvek főképpen a hadi és politikatörténeti eseményeket tárgyalják, a kulturális viszonyokat kevésbé. A horvátra is lefordított, Hanák Péter által szerkesztett kötet magasztalja Mátyást, Engel Pál és Kontler László angolul kiadott munkái reálisabb képet adnak, utóbbi azonban mentegeti Mátyást a humanistákkal való szakítás ügyében. Mátyás mindig is „kedvelt” figura volt a magyar és horvát történészek körében, gyakran védték a negatív megítélésektől. A szerző szerint a közös történelem feltárását nagyban elősegítené, ha elkészülne Vitéz János részletes életrajza. Csak remélni tudjuk, hogy az értékes historiográfiai elemzést a magyar szakirodalom eredményeivel is gazdagítani fogja a szerző. A horvát történészek tudományos érdeklődése, szempontjai hozzájárulhatnak az egykori közös állam múltjának megismeréséhez.

Bíró László