Alexandru Simion: Între coroanele Arpadienilor şi Asăneştilor: implicaţiile unui document de la Béla III. (Az Árpádok és Aszenek királysága között: III. Béla egy oklevelének következményei, tanulságai.) Studii şi materiale de istorie medie, Vol. XXVIII. Bucureşti. 2010. 127–136.
A szerző tanulmányában azt a kérdést tárgyalja, hogy mikor jelent meg először a „román” mint népmegnevezés. A legkorábbi említést egy állítólagos III. Béla király által kiállított oklevélben véli felfedezni. Ebben a király hű comesét, Naradot részesíti birtokadományban, aki a bolgárok és románok elleni harcokban tüntette ki magát. Az eredeti oklevél ugyan nem maradt fenn és mára a 20. században még fellelhető, hibás, a leleszi konvent által 1417-ben hitelesített másolat is elpusztult, de a szerző az eddigi oklevélkiadások alapján fog a szöveg elemzésébe. Ebben a másolatban ugyan az eredeti adománylevél kiállításának idejeként 1153 szeptember 28. szerepel, melyet IV. Béla erősített meg 1261-ben. Ezt első kiadói, Nagy Imre és Szentpétery István [!] eredetinek tartották, de Karácsonyi János már a hamisítványok közé sorolta (többek között azzal érvelve, hogy 1153-ban nem III. Béla uralkodott, és az oklevél stílusa is egyértelműen 15. századi). Az említett kiadók a szövegben előforduló Rume[n]orum kifejezést a románokkal, illetve esetleg a ruténokkal azonosították.
A szerző vitába száll Karácsonyi érveivel és úgy gondolja, hogy az oklevél nem hamisítvány, valamint egyértelműen amellett áll ki elemzésében, hogy a szöveg a románokra vonatkozik, akik akkor a Dunától délre, a bolgárok szomszédságában éltek, majd onnan a későbbi Olténia területére menekültek a teljesen bolgárrá vált országból. Így tehát véleménye szerint valószínűleg ez az oklevél tekinthető a „román” mint népnév legkorábbi írásos előfordulásának.
Florin Ardelean: Rolul militar al nobilimii în Transilvania princiară. (A nemesség katonai szerepe az Erdélyi Fejedelemségben.) Studii şi materiale de istorie medie, Vol. XXVIII. 2010. Bucureşti. 137–148.
A kora újkori Európában végbement „hadügyi forradalom” fontos változásokat hozott a korszak katonai szervezetében, hadi felszereltségben és a nemességnek a katonáskodásban játszott szerepében. Hosszabb európai (dán, svéd, német, cseh, osztrák) kitekintés után a szerző ezeket a változásokat mutatja be tanulmányában, majd elemzi az Erdélyi Fejedelemség esetében kizárólag román fordításban hozzáférhető források alapján. Megállapítja, hogy az itteni hadszervezetben megőrződtek a középkori magyar katonai hagyományok. Az erdélyi nemesség életében továbbra is fontos szerepet játszott a katonáskodás, tagjai továbbra is eleget tettek hagyományos katonai feladataiknak. Állításai alátámasztására a tanulmány írója a nemesség hadi öltözékét mint identitásának kifejezőjét vizsgálja (szinte kizárólag Kemény János önéletírására támaszkodva), és elemzi a fegyvereknek a mindennapi életben játszott szerepét, azok szimbolikus, például a temetési szertartásokban felbukkanó jelentőségét (Báthory Kristóf gyászszertartásának leírása alapján). Kitér a korabeli szépirodalomban fellelhető, a nemesség katonai erényeinek magasztalására irányuló „divatra”, megemlítve Tinódi Lantos Sebestyén és Balassi Bálint költészetét. Giovanandrea Gromo leírása és Bethlen Miklós Önéletírása alapján utal a hadtudományoknak, hadi jártasságnak a nemes fiatalok nevelésében játszott fontosságára.
Végezetül megállapítja, hogy az erdélyi nemesség katonai szerepe főképpen a korabeli Közép- és Észak-Európa népeiéhez áll közel, ahol ez továbbra is fontosnak tekinthető. Az abszolutista államokban végbement változások kevésbé érintették a nemesség fejlődését a fejedelemségben, itt ez továbbra is megőrizte „harcos kaszt” jellegét.
Daniel Citirigă: Diplomaţia română între statul naţional şi proiectele federale central-europene (1922–1938). (A román diplomácia a nemzetállam és a közép-európai konföderációs tervek között (1922–1938). Studii şi materiale de istorie contemporană. Serie nouă, Vol. IX. 2010. 31–52.
Amikor a vizsgált időszakban a román diplomácia a felbukkanó konföderációs terveket mérlegelte, legelső szempontja mindig a Párizs környéki békék által szentesített status quo fenntartása volt. A szerző megállapítja, hogy a román diplomácia pozitívan viszonyult az első világháború után a régióban létrejött föderatív államokhoz (Csehszlovákia, Jugoszlávia) és fejlődésükhöz. Úgy véli, hogy ezek Románia stratégiai szövetségesei voltak. Az 1922–1938-as időszak konföderatív terveinek bemutatása során a szerző nagymértékben a román diplomaták és külügyminiszterek emlékirataira, naplóira támaszkodott.
Elsőként a Dunai Konföderáció eszméjével foglalkozik. Ezt a román diplomaták többnyire előnyösnek tartották, hiszen Románia volt a „tagjelöltek” között a legnagyobb Duna menti állam, annak torkolatával is rendelkezett. Úgy vélték, hogy ez az államforma védelmet jelenthetne Románia számára az erdélyi magyarok, dobrudzsai bolgárok és Besszarábia kérdéséhez kapcsolódóan. A gazdasági válság idején ez a gondolat, a Duna menti konföderáció terve ismét nagyobb publicitást kapott. Párizs, London is támogatta a német veszély kivédésének céljából. Magyarország volt a terv egyik legvehemensebb ellenzője, és ehelyett egy román–magyar unióban látott fantáziát.
A következőkben a szerző Páneurópa létrehozásának elképzelését vizsgálja. Ezzel mint német érdekszférából származó ötlettel szemben a románoknak voltak fenntartásai, Bethlen Istvánt sejtették mögötte. Az Erdélyben, Bánságban létrejött páneurópai csoportok a páneurópai gondolatban lehetőséget láttak, hogy a trianoni békeszerződés következményeinek felszámolására. A románok véleménye e kezdeményezéssel kapcsolatban akkor változott meg, amikor a franciák is felkarolták a páneurópai gondolatot.
Románia ugyanakkor ellenezte azokat a föderalizációs terveket, főképpen a Szovjetunió felől érkezőket, amelyek aláásták volna az ország szuverenitását. A továbbiakban a szerző vázolja néhány ország (Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia) hozzáállását a konföderalizációs gondolathoz. Tudni véli, hogy szóba került a román–magyar dinasztikus egyesülés lehetősége, és hasonló terv létezett a lengyelekkel, bolgárokkal kapcsolatban is.
Összegzésképpen megállapítja, hogy a korszak román diplomáciájának legfontosabb célja a határok megőrzése, a Franciaországhoz fűződő viszony segítségével a regionális biztonság megteremtése volt. Ennek a szempontnak az érvényesítése nem függött az éppen kormányon lévő pártok ideológiájától, lényegében nemzeti konszenzuson alapult.
Jakó Klára
