Szemle rovatunkban Jakó Klára Mihail M. Andreescu: Instituţii medievale româneşti: voievodatul şi principatul (Középkori román intézmények: a vajdaság és a fejedelemség) című kötetét (Editura Mega, Cluj-Napoca, 2008. 278 oldal) ismerteti, amelyhez kiegészítésként egy válogatást csatolt az újabb, román nyelvű, középkorra vonatkozó szakirodalomból. A szakirodalmi tájékoztató itt tekinthető meg.

Andreescu ebben a művében (mely angolul is megjelent) tíz éve írt doktori értekezését kívánta kiegészíteni. Abban az uralkodói intézmény fejlődését vizsgálta Moldvában és Havasalföldén 1600-ig. E könyvben az ott nem tárgyalt, szavaival élve szintén román közegben működő más intézményeket, a vajdaságot és a fejedelemséget kívánja bemutatni. Úgy gondolja, hogy a téma újratárgyalásra méltó, hiszen a szakemberek között ezek vonatkozásában nézetkülönbségek vannak, és a 20. század második felének politikai-ideológiai rendszere is rányomta e témák vizsgálatára a bélyegét.
Műve megírásakor a szerző, bibliográfiai jegyzékének tanúsága szerint, a magyar szakirodalmat teljesen mellőzte, noha bőséges terjedelemben foglalkozik Erdéllyel. Moldva és Havasalfölde megalapítása és államisága gyökereinek elemzése mellett vizsgálja az Erdélyi Vajdaság történetét 1600-ig. Kitér annak szervezetére, a Magyar Királyság „belső” intézményeivel és a szomszédokkal fenntartott kapcsolataira. Néhány további alfejezetcím a kötetből: A római katolikus egyház, A szászok közigazgatási szervezete és bíráskodási joga, A székelyek közigazgatási szervezete és bíráskodási joga, Az egyházi szervezet, A románok területi-közigazgatási szervezete, Magyar intézmények Erdélyben. A könyvet záró rész pedig az Erdélyi királyság és fejedelemség címet viseli.
A következőkben a szerző néhány következtetésére hívom fel a figyelmet. Vizsgálódásainak eredményeként megállapítja, hogy kutatásai során megerősödött azon hite, mely szerint a román térségben a vajdaság és más középkori intézmények kimutathatóan az európai szinten megnyilvánuló bizonyos intézményi egység kifejeződései. Úgy véli, hogy a vajdaság a román múlt kettős gyökerű intézménye: egyrészt római-bizánci (hercegség), másrészt szláv (kenézség vagy vajdaság) eredetű. Ezek a különböző körülmények között más és más módon fejlődtek. Véleménye szerint a vajdaság elsődleges célja a faluközösségek demokráciájának védelme volt. A dákoromán és román szervezeti formákból alakult ki, melyhez hozzáadódtak a szláv, esetleg más népek hagyományai. Vezetőjének csak katonai hatalma volt. A római-bizánci eredetű vajdaság (hercegség) esetében a  vajda kinevezéssel került a vajdaság élére, hatalma jogi-közigazgatási, politikai és katonai jellegű volt, és közelebb állt az állam szervezeti formájához.
A Magyar Királyság megszervezése után Erdélyben létrejött egy nyugati típusú vajdaság-hercegség, mely a feudalizmus és a katolikus egyház normái alapján működött. Ennek hatása érezhető a Kárpátokon túl is, noha az ottani vajdaságoknak a fejlődése különbözik az erdélyitől, hiszen a magyar király csak névleges hatalommal rendelkezett felettük. Moldvában és Havasalföldén a „fővajda” vált uralkodóvá.
A szerző szerint a székelyek és szászok, valamint a vajdaságon kívüli románok annak ellenére, hogy a vármegyék lakói voltak, saját területszervezeti egységekkel rendelkeztek (kerületek, „földek” vagy vidékek). Andreescu úgy véli, hogy a 13. század végén, 14. század elején a vajdák hatalma egyre növekedett, mígnem kiterjedt „a vajdaság határain kívülre”, a szászokra, székelyekre. Az Anjou-kortól kezdve aztán már nem a király nevezte ki a vajdát, hanem az erdélyi nemesség gyűlése választotta meg élethosszig, a király csupán szentesítette döntésüket. Ezzel egyre erősödött a vajdaság önállósága, egy Magyarországtól egyre inkább elkülönülő regnum Transilvaniae kezdett kialakulni. A nemesség gyűlései fokozatosan diétákká alakultak, amelyeknek tagjai voltak a szászok, székelyek és románok képviselői is. Ugyanakkor a szerző úgy látja, hogy az erdélyi vajdák gazdasági, politikai és katonai téren is egyre erőteljesebben fordultak Moldva és Havasalfölde felé. A könyv írója arra a megállapításra jut, hogy a szászokat és székelyeket „lényegében az 1437-es Unio Trium Nationummal kebelezték be a vajdaság határain belülre”, oly módon, hogy megtarthatták kezdeti szabadságjogaikat. Úgy látja, hogy ettől kezdve a Magyar Királyság gyengeségét kihasználva Erdély a magyarországitól egyre jobban különböző politikát folytatott, érdekelt lévén a Moldvával és Havasalföldével való együttműködésben, sőt a velük való esetleges egyesülésben. Így – véli a szerző – lényegében létrejöttek Dácia királysága megteremtésének előfeltételei.
1526 utánról szólva az a véleménye, hogy Szapolyai török segítséggel lett király, Erdélynek továbbra is vajda állt az élén, „a Körösvidék-Bihar (Partium) és Máramaros élére alvajdákat neveztek ki”. Szapolyai halála után azonban a Magyar Királyság csupán Erdélyre és a szomszédos területekre korlátozódott. Így teremtődött meg az „Erdélyi Királyság”, mely Máramarostól a Déli Kárpátokig, a Tiszától, Dunától a Keleti Kárpátokig terjedt, ahol a diéta mint törvényhozó szerv választotta meg Erdély királyait a Moldvában és Havasalföldén már létező választási-öröklési rend szerint. A 16. század végére ez a királyság Erdélyi Fejedelemséggé alakult, mely egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait a Kárpátokon túli országokkal. Erdély királyságból fejedelemséggé alakulását Báthory Zsigmond idejére teszi. Mivel egyre inkább megerősödött az a gondolat, hogy Dacia királyságát Erdély vezetésével lehet megteremteni, Erdély királyai, majd fejedelmei szert tettek bizonyos politikai elsőbbségre Moldva és Havasalfölde uralkodóival szemben.
A többi „román térségben” megtalálható középkori intézmények működésében a legkülönbözőbb hatások lelhetők fel (római katolikus, római-bizánci-szláv, muzulmán), melyek lényegében többé-kevésbé egész Európában érződnek. Mindez Andreescu véleménye szerint azt bizonyítja, hogy a jelenlegi Európai Unióban fellelhető egység már régen, az ókortól kezdve az újkoron át körvonalazódott.

Jakó Klára