Mint ismeretes, az utóbbi évtizedekben egyre hangsúlyosabban vizsgálják a jugoszláviai lakosság mozgását a második világháború idején. Ebbe a sorba illeszkedik Marica Karakaš Obradov munkássága is. A zágrábi Horvát Történettudományi Intézet munkatársa mostani tanulmányában – egy nagyobb kutatás részeként, amely a horvátországi etnikumok migrációit, a terület etnikai változásait tárja fel – a magyarok sorsával foglalkozik. (Karakaš Obradov, Marica: Migracije Mađarskog stanovništva na Hrvatskom području tijekom drugog svjetskog rata i neposredno poslije. [A magyar lakosság migrációja horvát területen a második világháború folyamán és közvetlenül utána.] Tokovi istorije, 2012/1. 87–105.) Külön örvendetes, hogy a szerző ismeri és beépíti elemzésébe a magyar kutatók eredményeit is.
Jugoszlávia felbomlását követően Magyarország 1941. április 22-én de jure elismerte a Független Horvát Államot (NDH). Nyomban felmerült azonban a két állam közötti határ meghúzásának kérdése. 1941 decemberében – néhány hónappal a Délvidék megszállása és a katonai közigazgatás bevezetése után – a magyar parlament törvénybe foglalta a terület visszacsatolását. Horvátország azonban úgy tekintette, hogy a határokat kétoldalú tárgyalások és megállapodások során nem rögzítették. 1942-ben tárgyalások folytak a keleti határokról 
Budapesten, és noha 1941–1943 folyamán több – például postaforgalmi, vasúti, áruszállítási, határ menti kereskedelmi, dunai, drávai halászati – szerződést írt alá a két ország, a határ kérdésében nem született megállapodás. Németország érdektelensége a magyar álláspontot erősítette.
Az NDH területén: Szlavóniában, a Szerémségben és a Muraközben – az 1931. évi népszámlálás szerint – 70 747 magyar élt. A horvát hatóságok a magyarokat kezdetben békés, lojális állampolgároknak minősítették. 1942 nyarán viszont már úgy vélték, a nacionalista hangulat elérte a magyarokat is, akik a horvát hatalom megdöntését kívánják. A magyar népességmozgás a térségben 1941-ben kezdődött, amikor a magyar kormány több mint 21 ezer bukovinai székelyt telepített Baranyába és a Bácskába. 1941 decemberében a harcoktól sújtott Észak-Bosznia partizántámadásoktól tartó magyar lakossága jelezte, el kívánja hagyni lakhelyét. 1942-ben a magyar és a horvát kormány 
megállapodása nyomán 395 magyar család, 1552 fő költözött északra, főképpen a Szerémség néhány településébe. Cserébe a magyarok engedélyezték, hogy a magyar területekről távozó horvátok magukkal vigyék ingóságaikat. A lakosságcsere végrehajtásáról 1941-ben folytak tárgyalások, a magyar–horvát vegyes bizottság 1944 májusában megállapodott a Horvátországba való visszatérés feltételeiről, azonban tudatában volt annak, hogy az egyezmény tényleges végrehajtására aligha kerülhet sor.
A magyar népesség mozgását a háború idején nagymértékben befolyásolta a partizánmozgalom. A magyar – főképpen paraszti lakosság – 1944-ben, amikor a partizánok rátámadtak a magyar falvakra, élelmiszerrel támogatta a partizánokat, katonának azonban nem akart beállni a partizánegységekbe. A horvát és a magyar hatóságoknál keresett védelmet az egyre erőteljesebb nyomással szemben. 1944 januárjában egy szerémségi küldöttség Zágrábban kérvényezte, hogy a magyarok hadd települjenek át Magyarországra. A márciusi magyarországi változások, majd a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt az egészből nem lett semmi.
A jugoszláv hadsereg két lehetőséget látott a magyarok számára: vagy a seregbe való beállást, vagy az elköltözést a vagyon és ingóságok hátrahagyásával. Egy 1944. szeptemberi OZNA-irat jól érzékelteti a magyar lakosság megítélését. Az új hatóság általában nem engedélyezné, hogy a magyar lakosság elköltözzön (a vagyonát semmi esetre sem viheti). Az ellenséges hadseregekkel együttműködő német és magyar férfiakat táborokba zárnák, a többi, harcra alkalmas férfi csatlakozhat a népfelszabadító hadsereghez. Az, hogy a 16–50 év közötti férfiak nem költözhettek el, nagyban befolyásolta a magyarok magatartását.
Voltak azonban olyan személyek is, akik békésebben viszonyultak a magyarokhoz, például Franjo Gaži, a Horvát Parasztpárt egyik vezetője, a ZAVNOH tagja, aki egyrészt figyelmeztetett arra, hogy az ellenséges bánásmód miatt a magyarok nem fognak beállni a partizánokhoz, majd pedig a katonai közigazgatás bevezetése után rámutatott arra, hogy a nemzetiségekkel kapcsolatban az AVNOJ második ülésszakán elfogadott elvnek kell irányadónak lenni (eszerint a nemzetiségek egyenjogúak). 
A jugoszláv kommunisták még a háború idején több tervezetet kidolgoztak az ország etnikai összetételének megváltoztatására, a nem lojális kisebbségek ki- és széttelepítésére. Vaso Čubrilović (későbbi földművelésügyi miniszter) a nem lojális kisebbségek elleni fellépés szükségességét hangsúlyozta, Sreten Vukosavljević (későbbi kolonizációért felelős miniszter) pedig 80–200 ezer magyarnak a jugoszláv térségből való eltávolítását javasolta. Mivel a magyarokat nem lehet áttelepíteni Jugoszlávia más részeibe, meg kell akadályozni a Vajdaság „elmagyarosodását”.
1944 őszén a Vajdaságban megkezdődött a magyarok internálása. Horvát területen Bjelovartól nem messze, Velika Pisanicában állítottak fel egy gyűjtőtábort, ahová a bjelovári és a város környéki magyarokat internálták. 1945. július elején a táborban 813 embert tartottak fogva, köztük 185 németet és magyart. Ugyanakkor egyes adatok szerint a Dráva-vidékről és a Drávaközből 15 ezer magyart internáltak, főképpen Boszniába.
1945 nyarán felmerült az elmenekült magyarok visszatérésének kérdése. A repatriálással foglalkozó állami bizottság 1945. májusi döntése értelmében minden magyar nemzetiségű állampolgár visszatérhet, aki a háború idején nem követett el bűnt Jugoszláviával szemben. Hasonlóan vélekedett a horvát szociálpolitikai minisztérium is (bár miként bizonyos dokumentumokból kiderül: a magyarok visszatérése szociális gondokat okozott volna, mivel birtokaikat kiosztották már a megkezdődött kolonizáció során). A külügyminisztérium 1945. július 30-i, szigorúan bizalmas irata álláspontja megváltoztatására szólította fel a szociálpolitikai minisztériumot, mivel azok a magyar nemzetiségűek – áll a dokumentumban –, akik 1944 őszén az orosz és a mi hadseregünk elől elmenekültek, felelős
séget viselnek. A magyarok terrorja a jugoszláv lakossággal szemben tömeges volt, és nehéz egyenként megállapítani a bűnösséget, így Jugoszláviának nincs oka arra, hogy szorgalmazza ezen emberek visszatérését.
1947-ben Jugoszlávia és Magyarország megállapodott a háború során a másik országba került gyermekek visszatéréséről. A tárgyalásokat a lakosságcseréről azonban nem fejezték be. Jugoszlávia támogatta Csehszlovákiát a szlovákiai magyarok kitelepítésének ügyében, ezzel a németek kitelepítésének legalizálását kívánta erősíteni.
A magyar lakosság fogyása Horvátországban már az első világháborút követően megkezdődött. A második világháborút követően, 1946-ban 84 800 jugoszláviai menekültet tartottak számon Magyarországon, közülük hétezer horvátországit. Az emigráló magyarok helyére zömmel szerbek érkeztek. Az 1948. évi népszámlálás során 51 399 magyart írtak össze Horvátországban, főképpen Eszék és Bjelovar környékén. A későbbi népszámlálások egyre fogyatkozó magyar népességről adnak számot.
Bíró László
