Az elmúlt év egyik történettudományi bestsellere volt német nyelvterületen Andreas Wirsching: Der Preis der Freiheit. Geschichte Europas in unserer Zeit című könyve (C. H. Beck, München, 2012). A szerző elismert jelenkortörténész; hosszú évekig az Augsburgi Egyetem tanszékvezető tanára, jelenleg a müncheni Ludwig Maximilian Egyetem professzora és a münchen–berlini Institut für Zeitgeschichte vezetője. A szerző átfogó, interdiszciplináris szemléletű és világosan tagolt összefoglalást ad művében az 1989 után „újraegyesült” európai kontinens történetéről, ahogy őmaga fogalmaz: „problémaérzékeny jelenkortörténetéről”.

Vizsgálata tárgyát, Európa történetét ugyanakkor nemcsak (a címben jelzett módon) időben, hanem (a címben nem jelzett módon) térben is behatárolja, leszűkíti. Amíg kronológiailag szinte napjainkig (2011-ig) halad, térben lényegében megáll a Szovjetunió romjain megalakult Független Államok Közössége (FÁK) nyugati határánál, mivel saját bevallása szerint az orosz, illetve a posztszovjet történelem olyan speciális diszciplináris megközelítésmódot és bemutatási formát igényelne, amely „szétfeszítené az adott kötet kereteit”.
Szerencsés módon Wirsching könyvében különleges súlypontot képeznek azok a kelet-közép-európai országok, amelyek 1989-től „egyértelműen hitet tettek” a nyugati típusú demokratikus-piacgazdasági modell mellett. A balti államok mellett elsősorban a visegrádi csoport országait tekinti idetartozónak, tehát Lengyelországot, Csehszlovákiát (illetve Csehországot és Szlovákiát) és Magyarországot, amely államokat elemzése során mindvégig egyazon történeti-földrajzi körbe sorolja.
Wirsching nagy ívű szintézisének kiindulási pontja, hogy 1989-ben radikálisan átrendeződött a világpolitika koordináta-rendszere, aminek leginkább Európára nézve voltak következményei: a kontinens országai olyan gyors ütemben kezdtek el önkéntesen egyesülni és a szabadság fokának olyan mértékű növekedését élték meg, mint a történelemben még soha. A szerző központi tézise szerint Európa jelenkori története alapvetően a konvergencia nagy erejű trendjét követi. A fogalom ebben az összefüggésben nem egyszerűen közeledést és hasonlóságot jelent, hanem – Hartmut Kaelble nézetét követve – „növekvő összefonódást, egyre intenzívebb kölcsönös tapasztalatokat és a tapasztalatok talaján formálódó képalkotást a másikról”. A szerző természetesen nem hagyja figyelmen kívül napjaink bizalmi válságát, de úgy érvel, hogy Európa mai történetét csak egy dialektikus modell segítségével lehet megragadni, amely konvergencia és válság jelenségeit koncepcionálisan egymásra vonatkoztatja (szabadság – a szabadság ára; konvergencia – fragmentáció; haladás – válság). A harmadik évezred második évtizedének nyugtalanító alapkérdésére, amely az egész európai projekt sorsára vonatkozik, Wirsching válasza, hogy a jelenlegi krízist csak a „több Európa” politikájával lehet megfékezni, a jelenlegi válság ugyanis véleménye szerint az „összefonódás” folyamatának szinte szükségszerű velejárója. A szerző érdekes párhuzamot von az egykori keleti blokk országainak demokratikus átalakulása, valamint az euró bevezetése között – mindkettő epochális fordulat a kontinens történetében, amelyért komoly árat szükséges fizetnie Európának. (Erre utal a könyv címe.)
A kötet öt nagy tematikus blokkra épül: 1989/90 – a demokrácia globális trendje; az 1990-es évek békés transzformációja (kivétel Jugoszlávia); az EU fejlődése; gazdasági, társadalmi és politikai változások mint válaszok a globalizáció kihívásaira; az európai identitás, „történelem és emlékezet” viszonya. Wirsching elemzésében – mint említettük – jelentős teret kap az államszocializmus (az ő megfogalmazásában: a kommunizmus) összeomlásának története és a térség azt követő fejlődése.
Az Európa történetével foglalkozó újabb munkák szemléletét követve (elég itt Norman Davies magyarul is megjelent terjedelmes művére utalni), Wirsching sem államok és nemzetek szinguláris históriáját állítja egymás mellé, hanem – alapvető kronologikus és regionális egységek figyelembevétele mellett – összeurópai folyamatokat elemez, a politológia, a gazdaságtudomány és a szociológia kutatási eredményeit is szervesen beépítve. Ennek megfelelően Magyarország jelenkori történetével sem külön fejezetekben, alfejezetekben foglalkozik, de természetesen az elmúlt 20-25 év magyar vonatkozású fejleményeit is tárgyalja. Az alábbiakban az erre vonatkozó legfontosabb megállapításokat emeljük ki.
A kelet-közép-európai rendszerváltozásokról szólva Wirsching a magyarországi fejleményeket a Lengyelországban történtekkel sorolja egy típusba, ahol is a demokratikus hatalomváltás békésen, kooperációra, tárgyalásokra és kompromisszumokra épülve zajlott le. Mindkét országban konszenzusos alapon történt az átmenet, bár a szerző kiemeli, hogy Lengyelországban az ellenzék összehasonlíthatatlanul dinamikusabb szerepet játszott a transzformációban, míg Magyarországon az állampárt „reformkommunistái” játszottak kulcsszerepet az átalakulás megindításában. Nem véletlenül ebben a két országban jelentős személyi kontinuitás volt konstatálható a régi és az új rezsim összetételében, a kommunista múlttal való szembenézés nem került a politikai napirend élére. Wirsching ezzel kapcsolatban idéz a Lengyel Tudományos Akadémia Politikai Tanulmányok Intézete 1995-ben közzétett összehasonlító vizsgálatából, amely a lengyel, a magyar és az orosz elit összetételét vizsgálta 1988 és 1993 között. Eszerint 1993-ban Lengyelországban és Magyarországon a politikai elithez tartozók csaknem egyharmada korábban kommunista káder volt (Lengyelország: 31%, Magyarország: 32%, Oroszország: 83%). Még magasabb arányszámokat mutatnak a megfelelő mutatók a privát gazdaság terén; ennek alapján Lengyelországban a gazdasági elit 57 százaléka, Magyarországon 66 százaléka, ill. Oroszországban 53 százaléka rekrutálódott a korábbi nómenklatúra soraiból. A kulturális eliten belül – amelynek rendszerhűsége természetesen az előbbieknél is nehezebben verifikálható – a megfelelő arányszámok az alábbiak szerint alakultak: Lengyelország: 30%, Magyarország: 56%, illetve Oroszország: 7%.
Valamennyi kelet-közép-európai országra vonatkozóan állapítja meg Wirsching, hogy mind az új, demokratikus kormányzatok, mind a lakosság körében túlzott illúziók éltek az „Európához” való csatlakozás remélt előnyeivel és a csatlakozás sebességével kapcsolatban, ez alól Magyarország sem volt kivétel. (Példaként idézi az akkori magyar külügyminiszter kijelentését, miszerint az 1994-ben érvénybe lépő társulási egyezmény „néhány éven belül” megnyitja az utat az Európai Unióba.) A rendszerváltozást követően gyorsan jött csalódást elsősorban a gazdasági és az ezzel együtt járó életszínvonal-beli zuhanás generálta; 1991-ben és 1992-ben a lengyel, a magyar és a szlovák lakosság kétharmada arról számolt be, hogy rendes jövedelméből nem igazán vagy egyáltalán nem tud megélni. A családok anyagi helyzetét Lengyelországban és Magyarországon a megkérdezettek több mint háromnegyede nem nagyon vagy egyáltalán nem értékelte kielégítőnek. A gazdasági válságból kivezető utat Wirsching értékelése szerint Csehszlovákiához és Lengyelországhoz hasonlóan Magyarországon is a „sokkterápia” bevezetésével igyekeztek elérni. Az Antall-kormány eljárásmódja csak annyiban különbözött az előzőekétől, hogy a „fokozatosság” elvét követte – amelynek hagyománya a késői kádárizmusban gyökerezett.
A „szabadság sokkja” – idézi a szerző Eörsi István kifejezését – nem kerülte el Magyarországot sem, ahol – Lengyelországhoz és Bulgáriához hasonlóan – az exkommunista párt a proteszthullámot meglovagolva „demokratikus szocialista” párttá reformálta magát és időlegesen átvette a kormányzást is. Mivel a történelem kerekét az említett országokban a posztkommunista pártok „nem tudták és nem akarták” visszafordítani, perdöntő lett, hogy – a korábbi időktől eltérően – demokratikusan leválthatóknak bizonyultak.
Wirsching kiemeli, hogy – a hosszú „előszobáztatás” ellenére – a visegrádi országok állampolgárai 2004-ben euforikusan fogadták az „Európába való visszatérést”. A szerző idézi, hogy az e tárgyban külön megtartott referendum során a szlovákok 92,5 százaléka, a magyarok 83,7 százaléka, a lengyelek 79,1 százaléka, a csehek 77,3 százaléka szavazott az Európai Unióba való belépés mellett.
A 2000-es évekről szólva Wirsching, a történész elhagyja tulajdonképpeni szakterületét, és (szükségszerűen?) a napi politika területére téved. A könyvében végig nyomon követhető párhuzam Lengyel- és Magyarország között sajátos dinamikát vesz. A két nemzet politikai kultúráját egyaránt a populizmus, a jobboldali radikalizmus és – különösen Magyarország esetében – a nacionalizmus térhódításával jellemzi; a magyar „mintagyerekből” így Európa „problémás gyereke” lett. A 2010. évi magyarországi választásokkal és a megalakult új kormánnyal kapcsolatban a szerző tulajdonképpen véleményközléseket vesz át: autoriter törvényekről, amelyek masszívan korlátozzák a sajtószabadságot; az „EU országaiban példátlan módon megfélemlített” kritikus értelmiségről és ellenzékről, valamint az (épp a kézirat lezárásának idején) elfogadott új alkotmányról, amely „formálisan ugyan elismeri a demokratikus struktúrákat, de ezeket világosan múltba forduló, nacionalista tartalmakkal igyekszik megtölteni”. Másrészt a szerző egy mondatban felhívja az olvasó figyelmet arra is, hogy „ki kell várni az újabb fejleményeket”.
Andreas Wirsching Európa-történeti szintézisét a történészszakma szinte kivétel nélkül elismeréssel fogadta, különösen azt dicsérték vállalkozásában, hogy történész létére valóban a jelenkorig követi a kontinens históriáját, a történeti távlat hiányában is. A magyar recenzens talán éppen ezt a perspektívát hiányolja az amúgy adatokban gazdag, széles horizontú, élvezetes stílusú könyvben.
A szerző terjedelmes forrásbázisra építette munkáját, főként ami az újabb szakirodalmat illeti. A magyarországi rendszerváltást tárgyalva alapvető műként használta az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, Andreas Schmidt-Schweizer Politische Geschichte Ungarns von 1985 bis 2002. Von der liberalisierten Einparteienherrschaft zur Demokratie in der Konsolidierungsphase című monográfiáját (Oldenbourg, München, 2007).

Dömötörfi Tibor