Gondolatébresztő tanulmányt olvashatunk a Román Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének tudományos munkatársától, Gelu Neamţutól az intézet 2013-as Évkönyvében. (Gelu Neamţu: Distrugerea documentelor românilor ardeleni pentru a-i elimina din istorie. 1848–1854. [Az erdélyi románok iratanyagának megsemmisítése a történelemből való eltávolításuk céljából. 1848–1854]. Anuarul Institutului de Istorie „George Bariţiu” din Cluj-Napoca. Tom. LII. 2013. 241–249.) Az írás azt tárgyalja, hogyan semmisítették meg a magyarok, elsősorban 1848–1854 között, az erdélyi románokra vonatkozó történelmi forrásokat.
A szerző úgy véli, hogy a történelmi emlékezetnek alapvetően fontos szerepe van egy közösség fennmaradásában. Ebben különleges jelentőségűek az írott források. Ezek tönkretétele, elpusztítása magával vonja a feledést és végső soron a közösség szellemi megsemmisüléséhez vezet. „A kezdetek óta iratmegsemmisítő magyar történetírás és a magyar hatóságok, […] elpusztítva, torzítva, meghamisítva vagy mellőzve az erdélyi románok által létrehozott és a rájuk vonatkozó iratanyagot, könnyebben kiiktathatták őket a történelemből.” Állításai alátámasztására az Orientul latin (A latin Kelet) című folyóiratban 1875-ban megjelent Románok és magyarok című, Aron Densuşianu, Alexandru Lapedatu és Teofil Frâncu által írt cikksorozatra hivatkozik.
Neamţu szerint a román iratanyag tudatos elpusztítása nem 1848–1849-ben kezdődött, hanem régebbi korokban gyökerezik. Erre vonatkozóan a szerző a neves 19. századi román történészt, George Bariţiut idézi, aki azt állítja, hogy voltak olyan történelmi korszakok, amelyekben különböző ürügyekkel összegyűjtötték a román okiratokat, melyeket aztán nem szolgáltattak vissza, hanem elégették vagy más módon semmisítették meg őket. Példaként erre Mária Terézia korát, a határőrség megszervezését vagy az 1820-ban, Fogarasföldén történteket említi, csakúgy, mint azt, hogy ’49-ben Kossuth hívei etnikai cenzúrát vezettek be, román nyomtatványokat semmisítettek meg, illetve hogy Bem csapatai ’49 januárjában Balázsfalván hogyan dúlták fel a görög katolikus szeminárium könyvtárát. Felsorol emellett Marosvásárhelyen és Szebenben megesett túlkapásokat, melyek közül a legsajnálatosabbnak a görögkeleti püspökség levéltára jó részének megsemmisítését tartja. Említést tesz a kor jeles tudósának, Timotei Cipariunak a könyvtárában és kéziratgyűjteményében esett károkról is és 20. századi kitekintésként kitér a szerinte 1940–1944 között Észak-Erdélyben a magyar hatóságok által megsemmisített román iratok és levéltárak kérdésére.
Írása végén a szerző azt a következtetést vonja le, hogy az erdélyi románok iratanyagának elpusztítása mögött az a szándék húzódott meg, hogy a románság talpra állása után ne legyenek keze ügyében fogódzók, biztos, konkrét történelmi adatok. Következésképpen a magyar történetírás elhallgathatja az 1848–1849-es „románellenes genocídium” tényét, melyhez a dokumentumok megsemmisítése társult, s végső célja az erdélyi románok történelemből való eltávolítása volt.
A tanulmány függelékeként Neamţu öt olyan iratot mellékel (román eredetiben vagy csak román fordításban), melyekkel fentebbi állításait kívánja alátámasztani. (A közölt iratok többnyire a kolozsvári George Baritiu Történeti Intézetben található Silviu Dragomir-gyűjteményből származnak, de van egy-egy az aradi ortodox konzisztórium protokollumaiból és az Aradon őrzött galsai görög katolikus esperesség állagából is. Az első egy 1849. február 8-án Marosvásárhelyen kelt jelentés a román egyházi anyakönyvek megszerzéséről, a másodikban 1849. április 14-én Marosszék elöljárói kérik rögtönítélő bíróság felállítását három hónapra, a törvénytelenségek megfékezésére, a harmadik 1849 májusában Balázsfalván kelt és beszámol a román prefektúra iratainak megtalálásáról, végül két egyházi körlevél – 1851-ből, valamint 1854-ből – pedig a forradalom idejéből származó iratok elégetését, bizonyos bejegyzések megsemmisítését írja elő.
Jakó Klára
