Attila Kovács, Dušan Nećak, Mateja Režek, Sara Brezigar
Madžarska begunska problematika leta 1956 – primer Jugoslavije in Slovenije
Magyar menekültprobléma, 1956. Jugoszlávia és Szlovénia példája
Razprave in gradivo, 58. (2009) 196–253.

A ljubljanai Etnikai Kutatóintézet folyóirata, amely jelenkori témákkal foglalkozik, 2009-ben terjedelmes tanulmányt közölt az 1956-os magyar menekültekről. A menekültkérdésnek a Jugoszlávia és Magyarország közötti kapcsolatokban nem volt akkora jelentősége, mint a Nagy Imre-ügynek.

A magyarországi eseményeknek a jugoszláv külpolitika szempontjából a szovjet–jugoszláv viszony alakulásában volt nagy hatása. Mint ismeretes, a szovjet állami és pártvezetés két legmagasabb funkcionáriusa, Nyikita Hruscsov és Georgij Malenkov 1956. november 2–3. éjjelén Brioni szigetén felkereste Tito jugoszláv elnököt. A látogatás egyszerre mutatta a szovjet vezetés bizalmát a jugoszlávok iránt, de egyúttal azt is felmérték, vajon Jugoszlávia ténylegesen visszatért-e a szocialista táborba, és elismeri-e a Szovjetunió vezető szerepét. Tito november 11-i pulai beszéde után azonban ismét felerősödött a „jugoszláv revizionizmus” elleni kampány (1956–1961), amely az új jugoszláv pártprogram elfogadása (1958) és a Nagy Imre-per idején mutatkozott meg legélesebben.

1956-ban körülbelül 200 ezer ember hagyta el Magyarországot, az ország népességének 2%-a. 90%-uk Ausztriába ment. 1957. július 1-jéig 19 599 személy érkezett Jugoszláviába. A déli határ mint átkelési útvonal 1957 januárjában tett szert nagyobb jelentőségre, mivel a magyar–osztrák határt a szovjet csapatok hermetikusan elzárták. Jugoszlávia lett az egyetlen ország, ahová átmehettek a menekültek.

A Magyarországot elhagyók különböző hullámokban érkeztek a jugoszláv államba. Az első menekülők a forradalom kitörése után jöttek, november 4-ig 57 személy, köztük a szegedi ÁVH 17 munkatársa és néhány pártfunkcionárius, akik a megtorlástól tartottak. Kezdetben, 1956 decemberében a jugoszláv hatóságok még visszaküldték a határról a menekülteket (1200 főt). A jugoszláv vezetés álláspontja a tél folyamán azonban megváltozott. Az ENSZ, a nyugati követségek, az USA belgrádi nagykövetének nyomására, valamint arra az ígéretre, hogy a világszervezet és a karitatív szervezetek segítséget nyújtanak a menekültek befogadásához, 1956 decemberében a jugoszláv vezetés úgy döntött, hogy befogadja a Magyarországról jövőket, és 1957 augusztusáig menedéket nyújt a Jugoszláviába érkezőknek.

1957 márciusában 40 menekülttábor működött Jugoszlávia területén, többségük Szerbiában (17) és Horvátországban (15). Horvátországból azonban 1957 márciusában elkezdték a menekülteket átküldeni Szlovéniába és Macedóniába. A legnagyobb menekülttáborok a következő településeken működtek: Gerovo (1735 fő), Eszék (1107 fő), Mataruška Banja (948 fő) és Niška Banja (714 fő). A táborokat társadalmi szervezetek üdülőiben és turisztikai szálláshelyeken alakították ki. A táborok állandó felügyelet alatt álltak, engedély nélkül senki sem hagyhatta el azokat.

Szlovénia területén tíz menekülttábort alakítottak ki, az elsőt 1956. november 1-jén a Mura menti Veržejben (itt helyezték el az első menekülőket, az MDP nagykanizsai és letenyei vezetőit). 1957 januárjában megkezdődött több menekülttábor kialakítása, Szlovéniában is főképpen turisztikai létesítményeket használtak erre a célra.

A táborokat felkeresték a jugoszláv államvédelmi hatóság emberei, és megállapították, hogy a menekültek különböző okokból hagyták el hazájukat, de általánosságban nem mutatnak érdeklődést Jugoszlávia ügyei iránt, és egyéb kérdésekről sem tudtak lényeges, új információkkal szolgálni (a pécsi bányák, a lovászi olajmezők, az ÁVH és a szovjet beavatkozás érdekelte a jugoszláv államvédelem embereit). Politikailag négy kategóriára osztották a magyar menekülteket: 1. idősebb nyugati orientáltságú értelmiségiek, 2. fiatalok, akiket befolyásolt a nyugati propaganda, 3. politikailag nem elkötelezettek, akik a pánik és félelmek miatt hagyták el Magyarországot, valamint 4. akik részt vettek a megmozdulásokban, demonstrációkban, fegyveres harcokban.

1957 márciusában a jugoszláv hatóságok felmérést végeztek a menekülttáborokban. 16 214 főt regisztráltak a táborokban (addigra már 1412-en hazatértek, 402-en úgy döntöttek, Jugoszláviában maradnak). A menekültek alapvetően a fiatalabb korosztályokhoz tartoztak, az emigránsok negyede 18 év alatti volt, 31%-a 18–25 év közötti, újabb negyede pedig 25–35 éves volt. A menekültek nagy része a felmérés szerint munkás (7561 fő) – ezen belül képzett (4384) és magasan képzett (818) szakmunkás –, hivatalnok (1022), valamint tanuló és egyetemista (2250) volt. Szlovéniába közvetlenül 1956-ban 355, 1957-ben 1262 emigráns érkezett, 730-an más jugoszláv tagköztársaság felől, és 14-en születtek a táborokban.

Jugoszlávia és Magyarország között 1956. november első felében kezdődtek az első diplomáciai érintkezések a magyar menekültek sorsával kapcsolatban. Dalibor Soldatić nagykövet ekkor jelezte, Jugoszlávia tárgyalni kíván erről a kérdésről a Kádár-kormánnyal. 1956. november 26-án Belgrádban megállapodás született a repatriálás lehetőségéről. Az első hazatérők december 7–9-én lépték át a jugoszláv–magyar határt. Egy vegyes bizottság intézte a hazatérést, a magyar fél lehetőséget kapott, hogy a táborokban a hazatérés mellett agitáljon. A következő hónapokban 2521 fő tért haza.

A menekültek többsége, 16 374 fő nyugatra távozott, 634-en Jugoszláviában maradtak (ezen belül 27-en Szlovéniában, valamennyiüknek voltak rokonaik itt). A távozók kétharmada európai országba ment, 2500-an az USA-ba, 1500-an Ausztráliába. 1958. január végére rendeződött a magyarországi menekültek ügye.

Zlata Živaković-Kerže
Srijemska županija u drugoj polovici 19. i početkom 20. stoljeća
(Osvrt na gospodarstvo i društveni život)
Szerém megye a 19. század második felében és a 20. század elején (Gazdaság és társadalmi élet)
Scrinia Slavonica, 10 (2010) 197–211.

A 19. század második felében Szerém megye volt a legnagyobb megye Horvát-Szlavónország keleti részén. Az 1886-os rendezés után a megyének mintegy 400 ezer lakosa volt. A megye 10 járásra oszlott, Mitrovica, Pétervárad, Karlóca, Zimony szabad királyi városok voltak. A megyeszékhely Vukovár volt.

A 19. század második felében a lakosság 78,82%-a a mezőgazdaságból élt. A paraszti kisgazdaság volt a meghatározó, sok helyen fennálltak a zadrugák (nagycsaládi gazdaságok, háztartások). Extenzív gazdálkodást folytattak, a terméseredmények alacsonyak voltak. Annak ellenére, hogy a gazdaság relatíve gyorsan változott, a korszak végén is a lakosság háromnegyede a földművelésből élt.

A terület gazdasági életét nagyban meghatározta a Duna. A megye gazdasága akkor kezdett el gyorsabban fejlődni, amikor a dunai hajózás nagyobb jelentőségre tett szert. A 19–20. század fordulóján naponta hajójáratok közlekedtek Vukovár és Újvidék között. Ennek hatására indult meg az iparosítás is (1908-ban 82 ipari üzem működött a megyében, ebből 13 Vukováron). Nemcsak élelmiszer-ipari ágak jelentek meg, hanem a faipar is fejlődésnek indult. A hajózás adta kedvező feltételek jobb kihasználását azonban meggátolta a szilárd úthálózat hiánya. Ezen részben a vasúti hálózat építése segített.

A helyi hitelintézeti hálózat létrehozása 1869-ben a vukovári takarék megalakításával kezdődött, amelyet a vukovári bank megalakítása követett. 1899-ben alakult a szerb hitelszövetkezet, 1904-ben a német takarék, amelybe a német nagybirtokosok fektettek be.

A terület több nemzet által lakott, multikulturális vidék volt. A korszakban nagy számban jöttek létre a polgárság szervezetei.

Miloš Blagojević
O predaji Beograda kralju Žigmondu 1427. godine
Nándorfehérvár átadásáról Zsigmond királynak 1427-ben
Zbornik Matice Srpske za istoriju, 82. (2010) 7–22.

1426 májusában Tatán Zsigmond király és Lazerevics István (Stefan Lazerević) despota megállapodott abban, hogy a magyar királynak átadják Nándorfehérvár, Galambóc, Macsó várát, valamint néhány települést a Drina bal partján. A megállapodás eredeti szövege nem maradt fenn. Az egyezmény azonban több kérdést is felvet: miért is akarta a szerb despota átengedni a központnak számító várat, amit még a következő években is épített, és valóban Zsigmondtól függ-e, ki lesz a szerb uralkodó?

István despota, aki összegyűjtötte a szerb területek jó részét (kivéve a boszniaiakat), biztosítani akarta, hogy fiúörökös hiányában életműve ne omoljon össze, ezért utódjául unokaöccsét, Vukovics Györgyöt (Ðurađ Vuković) választotta, és elismertette jogát az utódláshoz. Lazerevics István halála (1427. július 7.) után Ðurađ Nándorfehérvárra ment, hogy átvegye az uralkodói feladatokat. Úgy tűnik, hogy az új despota nem kívánta átadni a tatai szerződésben említett várakat, hozzáfogott, hogy megszervezze azok védelmét. Szeptember elején azonban a szerb államra nagy nyomás nehezedett, a törökök Novo Brdót támadták, Zsigmond pedig 10-ére Nándorfehérvár alá vonult. A szerb uralkodó úgy vélte, átadja Galambócot Zsigmondnak, közben pedig tárgyal a királlyal Nándorfehérvárról és a kapcsolatokról (azon az alapon, hogy a Szávától délre eső területek igazgatásába a magyar királyok általában nem szóltak bele). A vár azonban nem volt Ðurađ kezén, kapitánya 12 ezer dukátot követelt, amit mind Ðurađ, mind Zsigmond megtagadott. Erre Jeremija kapitány megegyezett a szultánnal a vár átadásáról. Ezzel a lépéssel a szerb külpolitika manőverezési lehetőségei megszűntek. Galambóc török, Nándorfehérvár magyar kézre kerülésével megkezdődött a középkori szerb állam szétesése. A szerb főváros átadása Szerbiát Magyarországhoz kötötte, egyúttal pedig megkezdődtek a harcok a törökkel. A török 1527–1528-ban elfoglalta Lázár fejedelem egykori birodalmának jó részét.

Bíró László