A középkori Erdélyben előforduló teoforikus személynevekre vonatkozó kutatásait mutatja be Şerban Turcuş (aki a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem docense) Antroponimele teoforice în Transilvania în secolele XI–XIV. [A teoforikus személynevek a XI–XIV. századi Erdélyben] című munkájában (megjelent: Anuarul Institutului de Istorie „George Bariţiu” din Cluj-Napoca. L Series Historica, 2011. 15–27.), és az összeurópai képbe kívánja beilleszteni azokat. A tanulmány a Személynevek a középkori Erdélyben (XI–XIV. sz.). Statisztikai feldolgozás, fejlődés, jelentések elnevezésű pályázat részeként készült.

Az írás címében egyértelműen a középkori Erdély szerepel, noha a felmutatott példák (ahol egyáltalán kiderül, hogy milyen helységhez, tájhoz köthető a név viselője) alapján a szerző az 1918 után Romániához kerülő egész területet Erdélynek tekinti, visszavetítve azt a középkorra. Olyan példája is akad, amelyik győri vagy esztergomi illetőségű személyre vonatkozik, akinek származási helyét ugyanakkor nem jelöli. Az olvasó dolgát az is nehezíti, hogy néhány kivételtől eltekintve nem tünteti fel forrásait, azok levéltári jelzetét vagy kiadási helyét.
A következőkben a tanulmány főbb elemeire térek ki. Az elemzésben, amelyben Turcuş minden keresztnevet román változatban használ és magyar szakirodalmat egyáltalán nem tüntet fel, a latin, görög, szláv és germán eredetű teoforikus nevek elterjedését vizsgálja. Megállapítja, hogy a középkori Erdélyben a leggyakrabban használt teoforikus keresztnév a Domokos volt, melyben nagy szerepet tulajdonít a Domonkos-rend propagandájának. Azt is kimutatja, hogy a Kristóf és a Krisztián nevek közül az előbbi használata időben egyenletesen oszlik meg, az utóbbi 1351-ben bukkan fel és a század végéig egyre nagyobb ütemben terjed el. Érdekességként megemlíti, hogy a Kristóf első hat előfordulásából (13. század közepe) öt ispán, udvarbíró vagy poroszló. A Krisztiánok között több is román, ezt a jelenséget a névadási szokásokba való beilleszkedés jelének tartja. E név női megfelelőjére, a Krisztinára egyetlen adatot talált, 1374-ből.
A tanulmány írója megállapítja, hogy az összetett teoforikus nevek szintén fellelhetők a középkori Erdélyben (főképpen az Amadeus, Homodeus, Michodeus, Servusdei), ha nem is olyan gyakorisággal, mint az Itáliai- vagy az Ibériai-félszigeten. Ezek elterjedése mögött a szerző az Erdélybe „őskeresztény” területekről származó betelepülőket sejti, hiszen a „fiatal magyar királyságnak” az ország működtetése érdekében nyugati írástudókra volt szüksége. Ezek, ahogyan megállapítja, három fő régióból érkeztek: Itália északi részéről, német tájakról (leginkább Szászországból és a Rajna vidékéről) és Észak-Franciaországból. A Deus és Sanctus nevek előfordulása ritka, Turcuş Imre királynak Aragóniai Konstanciával kötött házasságával magyarázza felbukkanásukat. A középkori Erdélyben szintén ritka névnek számító Homodeus elterjedését vizsgálva a szerző megemlíti az ilyen nevű győri püspököt, (1264-ből), 1280-ból a szebeni ispánt, 1284-ből egy királyi udvarbírót, illetve 1290 és 1310 között egy nádort, majd megállapítja, hogy a név erdélyi használata 1333 után megszűnik.
A görög eredetű teoforikus nevek (a fentebb említett Kristófon kívül, amely fokozatosan beépült a nyugati kereszténység névvilágába) használata a tanulmány írója szerint a keleti kereszténységhez köthető (bővebben a Theofillal és Theodorral foglalkozik), viselőiket több esetben a románság körében kell keresni.
Turcuş a Theofil név középkori erdélyi gyakoriságát vizsgálva megemlíti az ilyen nevű esztergomi prépostot, 1321., 1323., 1327. évi előfordulással. Vele kapcsolatban az a véleménye: „prozopográfiai szempontból ez a Theofil azok közé a jeles klerikusok közé tartozik, akik a Magyar Királyságban az egyházat irányították, s akiket vagy Lászlónak [Vasile], Macarie-nek vagy Jánosnak [Ioannes] hívtak, mindez jellemző az örökösödésen alapuló királyság biritualizmusára és etnikai keveredésére.”
Az Erdélyben, a 14. században feltűnő teoforikus női nevek közül a Dorottya a szerző szerint inkább „görög úton” terjedt el, és előfordulása gyér maradt. E megállapítását azzal magyarázza Turcuş, hogy a vidini cár, Iván Sztracimir és Anna, Nicolae Alexandru havasalföldi uralkodó lányának házasságából született gyermeket, aki hosszú ideig tartózkodott Nagy Lajos király udvarában, Dorottyának hívták.
A szláv eredetű Bogdán név (mely a 13–14. században összesen 11-szer fordul elő) felbukkanását vizsgálva a tanulmány írója megállapítja, hogy a 13. századból egyetlen előfordulása ismert, 1220-ból (a Váradi regestrumból, egy jobbágy neveként, akiről nem említi, hogy hova való volt). Ebből az alábbi következtetéseket vonja le: „ez az adat csak annak a feltételezésnek a megfogalmazását teszi lehetővé, mely szerint ez a név használatos volt, de még nem terjedt el a fejletlen magyar kancelláriában vagy az oklevél-kibocsátó joggal rendelkező egyházi intézményekben.” A 14. századra aztán – véleménye szerint – a román közegben is gyakran előforduló név jelenlétét már „a magyar jogi adminisztrációt kiszolgáló iktatói szervek is megszokták”, és ezért fordul az elő nagyobb számban. Megjegyzi, hogy úgy tűnik, mintha a 14. század első felében feltűnő valamennyi Bogdán név egyenértékű lenne a vajdai funkcióval.
A germán eredetű teoforikus nevek közül bővebben a Gottfried erdélyi elterjedését vizsgálja. Első előfordulását 1205-re teszi a szerző, az e nevet viselő aradi prépost és királyi kancellár személyében. Benne a német származású „bürokratát” véli felfedezni. Tapasztalata szerint a név 14. század első felében történő felbukkanása majdnem kizárólag római katolikus papok személyéhez köthető.
A Pongrác név gyakoriságát vizsgálva Turcuş megállapítja, hogy a 13. században nagyobb számban viselik ezt a nevet, míg a 14. században csak 3 ilyen esetet talált. A név görög eredete ellenére a katolikus egyház révén került Erdélybe, ahol az elit körében vált használatossá. Példaként felhozza 1379-ből a Kelemen nobilist, telegdi Pongrác fiát vagy 1374-ből szintén bizonyos Pongrác fiait: Gáspár kanonokot és a temesi főesperest említő okleveleket.
Az újtestamentumi héber eredetű teoforikus nevek közül az Erzsébet, Máté, Mátyás volt igen elterjedt a középkori Erdélyben, az elsőt a magyar királyi családhoz való kötődésével, az utóbbi kettőt apostoli mivoltával magyarázza a szerző.
Az Erdélyben előforduló ritka teoforikus nevek között említi Turcuş az aradi dékán Amen nevű jobbágyát 1202–1203-ból, melyet a szerző a románság szempontjából fontosnak tart. Ugyancsak kétszer fordul elő a Botez név. Az első II. Endre 1220-as birtokadományában található, a másik 1223 utánról való, ahol „Botez aule nostre curiali comite et comite Bekesiensi”-ként szerepel. A tanulmány írója hangzása alapján (a szó román jelentése: keresztelő) úgy véli, e személyek valódi etnikai hovatartozása kérdőjeleket vet fel, a románsághoz tartozásukat sugallja.
Végezetül Turcuş leszögezi, hogy néhány kivételtől eltekintve a teoforikus nevek erdélyi használata nem köthető bizonyos társadalmi, etnikai vagy műveltségi csoportokhoz. Használatuk nem tűnik szabályozottnak, nem hagyományozódik nemzedékről nemzedékre. Az, hogy elterjedését tekintve a Domokos név vagy hasonlóképpen az Erzsébet kivételesnek számít, bizonyítja, hogy mennyire jelentős szerepe volt ebben a tudatos és „profi” infrastruktúrával történő terjesztésnek. Úgy véli, hogy a néhány generáció után eltűnő külföldről hozott teoforikus nevek, illetve etnikai színezet nélküli elterjedésük azt bizonyítja, hogy ennek a sokféle etnikai elemet ötvöző erdélyi társadalomnak a közösségei között létezett kommunikáció.

Jakó Klára