Şerban Papacostea: „Prima unire românească”. Voievodatul de Argeş şi Ţara Severin. („Az első román egyesülés”. Az Argeş-i vajdaság és a Szörényi Bánság.) Studii şi materiale de istorie medie, Vol. XXVIII. 2010. Bucureşti. 9–24.

A szerző Nicolae Iorga szóhasználatával élve az „első román egyesülés” megvalósulásának történelmi körülményeit vizsgálja újabb források tükrében. Az Argeş-i vajdaság és a Szörényi Bánság egyetlen államalakulathoz tartozásának „nemzetközi környezetét” a 13. század végén, 14. század elején az Aranyhorda közép-kelet-európai jelenléte és a Magyar Királyság szomszédsága jelentette. Papacostea a területre vonatkozó leírásokat idéz 14. századi elbeszélő forrásokból, s megjegyzi, hogy az első román állam, melyet az ország kancelláriája Vlaşca Zemlja-nak, a bizánci hivatalos iratok Ungrovlachia-nak, a magyar királyi kancellária pedig Terra Transalpina-nak nevezett, 1291 és 1324 között jött létre. Állításának alátámasztására, s az államalakulat határainak leírására különböző okleveles forrásokat sorol fel. Basarab havasalföldi vajdaságának kérdését, majd a Károly Róbert által ellene folytatott hadjáratot vizsgálja a magyar belpolitikai viszonyokkal összefüggésben. Úgy véli, hogy a király és a nemesség közötti megbékélés feltétele volt az előbbinek Basarabbal való szakítása. A szerző megállapítja, hogy Károly Róbert 1330-as, Barasarab vajda ellen viselt sikertelen hadjárata után létrejött az az állam, mely megpróbált egyensúlyozni a szomszédos nagyhatalmak között, és végül elindult egy visszafordíthatatlan folyamat, így született meg Románia.

Cezar Stanciu: România şi „ţările prietene” de la aparenţa unităţii la realitatea dezbinării (1957–1960). (Románia és a „baráti országok” az egység látszatától a széthullás valóságáig [1957–1960].) Studii şi materiale de istorie contmeporană. Serie nouă, Vol. IX. 2010. 189–201.

A tanulmány az 1956-os magyar forradalmat követően vizsgálja a Szovjetuniónak csatlósaival szembeni politikáját, megállapítva, hogy az újabb szakaszába lépett. A hangsúlyt ekkor a konszolidációra és stabilitásra helyezték az azt megelőzően erőltetett reformokkal szemben. A korszakban legfontosabbnak az egység hangoztatását tartották.

E politikai irányvonal kiindulópontjának a szerző a kommunista pártok 1957 januárjában Budapestre összehívott megbeszélését tekinti. További elemzésében lényegében a kommunista pártok különböző tanácskozásain felvett jegyzőkönyvek alapján mutatja be a köztük lévő viszony alakulását. Külön kitér a Román Kommunista Pártnak a keletnémet és csehszlovák kommunista pártokkal való kapcsolatára, tárgyalásaikra. Ezek során a román kommunista vezető, Gheorghe Gheorghiu-Dej hangsúlyozta, milyen intézkedéseket foganatosítottak az ’56-os magyarországihoz és lengyelországihoz hasonló események elkerülése, megelőzése céljából.

Kiderül, hogy Románia, élén Dej-zsel, a mögéje felsorakozó RKP-val mindvégig ellenezte az országok közötti, a szovjetek által erőltetett „szakosodást”, mert nem akarta, hogy Románia fejlődése szomszédai, és főképpen az NDK és Csehszlovákia érdekeit szolgálja.

Érdekes színfoltja a tanulmánynak az, ahogyan az NDK vezetésének a romániai németekkel szembeni érdektelenségét bemutatja, valamint a Ceauşescu elnöklésével 1960-ban ülésező központi bizottság e népcsoport „kezelésével” kapcsolatos megállapításainak, intézkedési javaslatainak ismertetése, melyek tanulságosak lehetnek az erdélyi magyarság vonatkozásában is.

Loránd L. Mádly: Proiectele statutelor pentru reprezentanţele de ţară – o cotitură în conceptul politic neoabsolutist privind ţările coroanei. (A tartományi képviseletek satatútumainak tervezetei – fordulat a korona tartományaira vonatkorzó neoabszolutista politikai felfogásban.) Anuarul Institutului de Istorie „George Bariţiu” din Cluj-Napoca, Tom. XLIX. 2010. 49–66.

Az 1851. december 31-i pátens értelmében a kor egyik fontos törvényhozási követelménye a tartományi képviseletek felállítása volt. A tervek szerint a korona minden tartományának a képviselet mellett rendelkeznie kellett tartományi bizottsággal is. Ezek létrehozásában az első lépést a tanácsadó bizottságok megteremtése jelentette. Jelentéseik már 1856 márciusára elkészültek.

A szerző a birodalomban e kérdéssel kapcsolatban kialakult álláspontok bemutatása után részletesen kitér Erdély esetére. Kizárólag osztrák forráskiadványok és szakirodalom alapján beszámol a Miniszteri Konferencia keretében lezajlott Erdéllyel kapcsolatos vitáról, ismertetve a legfontosabb álláspontokat (Thunét, Bachét). Ezt követően szebeni levéltári források felhasználásával részletesen bemutatja Josef Bedeus von Scharberg biztosnak az erdélyi szászok képviseletében megfogalmazott, a kérdéssel kapcsolatos aprólékosan kidolgozott írásbeli véleményét, javaslatait. Kolozsvári levéltári forrás alapján pedig egy másik főhivatalnok, Dimitrie Moldovan körzeti biztostól bekért írásbeli véleménnyel ismerkedhetünk meg. Mindkettőjük állásfoglalásában közös, hogy fontosnak tartják a képviseleti szervben a magyar túlsúly kialakulásának megakadályozását. A tanulmány írója végezetül bemutatja Schwarzenberg kormányzó beszámolóját, melyet a konzultatív bizottság ülésein szerzett tapasztalatairól küldött Bach belügyminiszternek. A szerző megállapítja, hogy az általa ismertetett tervek kidolgozása értékelhető a bürokratikus rendszer megszilárdulása felé tett lépésként, de vannak olyan vélemények is, melyek szerint ezek az elképzelések porhintésként szolgáltak, csupán az alkotmányosság képzetét kelthették. Az igazi megoldás csak az abszolutizmus bukása után valósulhatott meg.

Jakó Klára