1323, 1342, 1382, 1382–1406. Az Anjou-kori királyi várszervezet

I. (Anjou) Károly (1301–1342) az oligarchák legyűrése során a kezére került várak némelyikét egy-egy megyéhez rendelte, s ettől fogva az adott megye ispánja a vár (vagy akár több vár) várnagya is volt egyúttal (ezek a várak szerepelnek a térképeken „ispánsági vár”-ként). Más várakat ellenben – legalábbis igazgatási szempontból – a király kiszakított annak a megyének a területéből, amelyben az feküdt, s az ilyen erősség várnagya a megyésispántól függetlenül kormányozta a várat és annak uradalmát (ezek a várak az „önálló várnagyság”-ok). Egyes várak esetében forrásaink nem elégségesek annak eldöntéséhez, hogy azokat miként illesztették be a rendszerbe („ismeretlen státusú királyi vár”). A tartományok (Erdély, Szlavónia) kormányzói (vajda, bán) felügyelték a tartományban fekvő királyi várakat, a 14. század közepétől voltak várai a székelyispánnak is. A király esetenként átengedett egy-egy várat a királynénak, ilyenkor az erősség élén álló várnagyot nem a király, hanem a királyné nevezte ki.

A diák három időmetszetben mutatják be a szervezet az évi állapotát: 1323 (I. Károly hatalmának megszilárdulása), 1342 (I. Károly halála), 1382 (I. Lajos halála). A térképek csak azokat a várakat mutatják, melyek az adott évben igazolhatóan királyi kézen voltak: az tehát, hogy lényegesen több vár látható az 1342-re vonatkozó dián, mint az 1323. évin, nem a várépítéseknek tulajdonítható, hanem a királyi hatalom fokozatos kiterjesztésének következménye, miközben megfigyelhető a királyi várak eladományozásának 1323 és 1342, illetve 1342 és 1382 közötti években még szerény mértékű folyamata is.

A negyedik dia arról ad képet, hogy a királyi birtokok eladományozásának I. Lajos halálát követően gyakoribbá váló, s Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) uralkodásának első két évtizedében tetőző gyakorlata milyen mértékben apasztotta le a királyi várak számát. Szemléletesen érzékelteti (az első három diával, vagy akár csak a harmadikkal együtt) az országos birtokstruktúra földcsuszamláshoz hasonlítható, gyors és radikális átalakulását, melynek nyertesei – a királyi birtokállomány rovására – a nagybirtokos előkelők voltak.

Zsoldos Attila–Nagy Béla