1532. Török hadjárat

Miután 1531. januárjában Ferdinánd és János király megbízottai fegyverszünetet kötöttek Visegrádon, a Magyar Királyság nemessége előtt mind fenyegetőbb lehetőséggé vált az ország tartós megosztottsága. Ennek elhárítása érdekében új politikai lehetőségeket kerestek, ennek során több alkalommal is összegyűltek az úgynevezett királynélküli országgyűléseken, utoljára éppen Kenesén és Berhidán.

Ferdinánd eközben újjászervezte a Magyar Kamarát Pozsonyban, és a központi kormányszervek reformjával igyekezett minél szorosabban felügyelni az uralma alatt álló magyar területeket. Ugyanakkor mellőzte a magyar nemesség fórumának számító országgyűlést, és ezzel tovább növelte a vele szembeni bizalmatlanságot. Legszűkebb körét leszámítva a magyar nemesség egyre kevésbé bízott abban, hogy Ferdinánd meg tudja őket védeni. János király ez idő tájt mind jobban belesodródott Gritti kormányzóságának hálójába, és a sorozatos törvénytelenségek, mint például az Ártándy testvérek kivégzése 1531 januárjában, sokat romboltak a tekintélyén.

A magyarországi status quo fenntartásához külső beavatkozásra volt szükség a Habsburgok és a Porta oldaláról egyaránt, az 1532. évi hadjárat megindítását azonban mégis külső feltételek biztosították. Habsburg (V.) Károlyt 1530-ben német-római császárrá választották, és bár 1531-ben a német protestáns fejedelmek létrehozták ellene a Schmalkaldeni Szövetséget, éppen 1532 elejére egy ritka politikai szélcsend alakult ki Európában. Így a császárnak módjában állt egy tekintélyes oszmánellenes koalíció megszervezése. Bécs 1529. évi ostroma szerencsére ráébresztette a német tartományokat a veszély nagyságára, és ez is Károly malmára hajtotta a vizet.

A szultán udvarában ellenérzésekkel fogadták Károly császárrá választásának a hírét, mivel Szulejmán is mind hangsúlyosabb világuralmi igényeket fogalmazott meg, és magát tartotta Nagy Sándor örökösének. Az 1532. évi hadjárat ennek demonstrálására indult, miközben igyekezett megerősítenie János király uralmi pozícióit, és talán távlati tervként a Habsburgok térdre kényszerítése is megfogalmazódott benne.

A szultáni hadsereg 1532 áprilisában indult el Isztambulból, és viszonylag korán, már július 17-én elérte Eszéknél a Drávát. Felvonulása során a nagyobb városokban, Nišben és Belgrádban ókori mintára megszervezett felvonulásokat tartott, hogy a kíséretében levő európaiaknak – köztük Habsburg Ferdinánd fogságba vetett követeinek – a reprezentáció nyelvén is megfogalmazza Károly császárral szembeni hatalmi igényeit. 

Az 1532. évi hadjárat legnagyobb talánya, hogy az oszmánok miért nem a Duna útvonalán haladtak Bécs felé, és miért választották a jóval nehezebben járható Dráva-mentét. E tekintetben több magyarázat is létezik. Vannak elképzelések, hogy esetleg Esztergom várát, vagy a Komáromnál állomásozó dunai flottát akarták elkerülni. Az sem kizárt, hogy a dunántúli nagybirtokosoknak szólt ez az erődemonstráció, akik leginkább kompromittálták magukat János király ellenében. Végül pedig az is felmerült, hogy a három évvel korábbi hadjárat során annyira elpusztult az ország közepe, hogy azok a területek nem lettek volna képesek ellátni a török seregeket.

Az korán nyilvánvalóvá vált, hogy a dunántúli útvonal rossz döntés volt. A rendkívül csapadékos időjárás erősen lelassította a haladást, a csapatok előtt pedig minden terményt megsemmisítettek, így mire augusztus elején Kőszeg alá értek a szultáni csapatok, addigra már rendkívül kimerültek és az éhínség is felütötte a fejét a táborban.

Kőszeg ostroma több mint három hétig tartott, és Jurisics Miklós várkapitány, illetve az alatta szolgáló mintegy ezer polgár és katona sikerrel verte vissza az oszmán rohamokat. Előnyükre szolgált, hogy a szultán tüzérség nélkül érkezett, ám az mindenképp az ő érdemük, hogy a magyar hadszíntéren először verték vissza sikerrel az újabb és újabb aknatámadásokat. Végül egyedülálló módon a várkapitány névleg meghódolt, a kifáradt szultáni sereg pedig egy Bécsújhelyig való előnyomulás után az osztrák tartományokon keresztül elindult visszafelé. Rendkívül talányos, hogy a szultán miért nem vállalta a nyílt összecsapást a Bécs előterében összevont hatalmas keresztény sereggel. Minden bizonnyal belátta, hogy alábecsülte az európai összefogás hatékonyságát, miközben jelentősen túlértékelte a saját erejét. Közben szembesülnie kellett, hogy János és Gritti katonái sikertelenül ostromolták Esztergom várát, így sovány szépségtapasznak számított a magyar flotta Komárom alatti legyőzése.

Szulejmán szultán végül is elérte a célját, hatékony erődemonstrációt tartott, és ez a hadjárat nagyban hozzájárult a róla később kialakult fejedelmi képhez. Az osztrák tartományok népei pedig a dunántúliakhoz hasonlóan ízelítőt kaptak az oszmán pusztításból. Ferdinánd sem lehetett elégedetlen, hiszen először sikerült elérnie, hogy császári bátyja erre a hadszíntérre koncentráljon, és az összegyűlt haderő ország-világ előtt bizonyította, hogy a Habsburgokat nem szabad leírni. Sőt Károly kitűnően kihasználva a mozgósítást a kereszténység legfőbb védelmezőjeként léphetett fel az európai közvélemény előtt. Végezetül pedig érdekes módon János király sem lehetett csalódott, hiszen hatalmas szövetségese most is kiállt mellette, és a Dunántúl hűségében megingott nemessége ismét megtanulta, hogy ki az igazi királya.  A kőszegi védők története Istvánffy Miklós történeti munkája révén vált a magyar történelmi emlékezet részévé, hősiességük emlékére 1777-től kezdve a városban mindig 11 órakor kondulnak meg a harangok.  

Varga Szabolcs–Nagy Béla