1580 után. A török elleni védelmi rendszer

A 16. századi Magyar Királyság történetének egyik legnagyobb kihívását az oszmán–törökök előrenyomulásának feltartoztatása jelentette. Mivel az 1526. évi mohácsi vereséggel és az azt követő sorozatos szultáni hadjáratokkal Magyarország déli végvárrendszere teljességgel felmorzsolódott, az új határvédelmet már az ország belső területein, az itt található természeti képződményre (folyók, mocsarak, hegyvonulatok, Balaton) építve kellett megszervezni. E feladat előtt azonban évtizedeken át hatalmas akadályok emelkedtek: elsősorban a Szapolyai János és Ferdinánd király közötti polgárháború, illetve az utóbbi korlátozott anyagi–katonai lehetőségei határon innen és túl. Noha Buda 1541. évi, majd Esztergom, Székesfehérvár és Pécs 1543. évi elfoglalása után nem nagyon volt idő a halogatásra, az érdemi szervezőmunka csak az 1550-es évek második felétől, az 1556-ban alapított bécsi Udvari Haditanács és magyar nagyurak szoros együttműködésével indult meg.

Az 1580-as évekre Magyarország és a Habsburg Monarchia egymásrautaltságának következtében megszülető összefogással új törökellenes védelmi rendszert szerveztek. Ennek legfontosabb elemét az Adriai-tengertől az erdélyi határig, nagy, kifli alakban húzódó végvárvonal alkotta. A mintegy 100-120 kisebb-nagyobb várból álló láncolat hat nagyobb egységre, úgynevezett végvidéki főkapitányságra tagolódott, miként ezt a térkép mutatja. Ezeket az egyes várkörzetek központjában székelő végvidéki főkapitányok irányították: 1) a legkorábban (már az 1530-as évek végén) kialakult Bihács, majd 1579 után Károlyváros központú Horvát-tengermelléki, 2) a Varasd székhelyű Szlavón másként Vend, 3) a Szigetvár 1566. évi elvesztése után kiépült Kanizsai, 4) a Balatontól északra fekvő Győri, 5) az előbb Léva, majd Érsekújvár köré szervezett Bányavidéki, végül 6) a Kassa központú Felső-magyarországi főkapitányságra. A hat főkapitányság mellett kiemelt helyet foglalt el a Duna menti hadfelvonulási utat ellenőrző Komárom vára, amely a folyami flotta központja volt, és közvetlenül a Haditanács parancsnoksága alá tartozott. A Felső-magyarországi főkapitányságon belül hasonlóan külön szereppel bírt a modern erőddé kiépített szatmári végvár. Ez ugyanis kifejezetten a török Portával vazallusi viszonyban álló Erdély felőli támadások feltartóztatására volt hivatott az úgynevezett Tiszántúli főkapitányi körzet centrumaként. A Kanizsai generalátus déli csücske, az 1578-ra felépült Bajcsavár központtal ugyancsak önálló körzetet alkotott, sőt a stájer rendek finanszírozása miatt 1600-ig a Vend főkapitánysághoz tartozott. Ez jól mutatja azt is, hogy a horvát- és magyarországi új védelmi rendszer kiépítésében és zsoldellátásban a szomszédos osztrák–cseh tartományok meghatározó részt vállaltak, hiszen minderre a hazai jövedelmek nem voltak elégségesek, ennek fejében viszont részt követeltek a határvédelem irányításából. A győri, a vend és a horvát végek vezetői például a 16. század közepétől másfél évszázadon át osztrák főnemesek voltak.

Noha a térképen természetesen a több mint száz végvár mind nem jeleníthető meg, így is jól látható, hogy a várrendszer mélységében is tagolt volt. Bár az egyes főkapitányságok a természeti és a stratégiai adottságok tekintetében különböztek egymástól, fekvésének és jelentőségének megfelelően minden várnak megvolt a saját feladata. A végvidékek óriási erődökké kiépített fővárai (1000–1500 fővel) a védelem pillérei és a helyi katonai közigazgatás központjai voltak. E kulcsvárakat követték a védőzóna nagyobb erősségei (400–600 katonával), majd a harmadik vonalba tartozó kisebb kő- és palánkvárak (100–300 végvárival). Végül fontos szerep hárult a pusztán tucatnyi katonával rendelkező őr- és strázsaházakra. Ezek legfőbb feladata az ellenséges portyák szemmel tartása, és lovas futárok, illetve egy ágyúlövésekkel és tüzekkel jelző rendszer segítségével a nagyobb várak riadóztatása, illetve a környék lakosságának figyelmeztetése volt.

Pálffy Géza–Nagy Béla