1661−1690. Az Erdélyi Fejedelemség I. Apafi Mihály korában

II. Rákóczi György fejedelem (fejedelemsége: 1648−1657, megszakításokkal: 1660-ig) elhibázott politikai döntései, elsősorban a Porta engedélye nélkül Lengyelország ellen indított sikertelen hadjárata maga után vonta az oszmán-törökök Erdéllyel szembeni megtorló intézkedéseit. Ennek a fegyveres beavatkozásnak az egyik következménye az Erdélyi Fejedelemség csatolt vármegyéinek, azaz az Erdélyhez kapcsolt Részek (Partium, a térképen bézs színnel) földrajzi központjának, vagyis Váradnak az elfoglalása lett (1660). A vár(os) eleste stratégiai elhelyezkedéséből („Erdély kapujaként” is emlegették), az állam védelme szempontjából óriási veszteséget jelentett a fejedelemségnek, s mindezt a kulcsszerepet az oszmán-törökök is felismerték, s a délebbre fekvő temesvári területeik (Temesvári vilajet) mintegy folytatásaként, egy Várad központú, újonnan megszervezett vilajettel erősítették meg hatalmukat a térségben. A két vilajet központjaiban (Várad, Temesvár és Jenő) lévő vár mellett a tartományok kisebb-nagyobb erődítményei biztosították az oszmán-törökök hatalmát a térségben (a térképen zölddel jelölt várak).

A II. Rákóczi György fejedelemsége utáni hatalmi válságot követően az oszmán-törökök által támogatott I. Apafi Mihály került az Erdélyi Fejedelemség élére (fejedelemsége: 1661−1690). A fejedelemnek és kormányzatának az állam védelmében elengedhetetlen volt a török Hódoltsággal szemben egy észak-dél irányú végvárrendszer kialakítása, amely – a térképen világoskékkel jelölt – várak kisebb hányada a Partium területére (pl. Dolha, Kővár), nagyobb része a váradi és temesvári török tartományoktól távolabb eső, könnyebben védhető – a térképen szürke színnel jelölt – erdélyi vármegyék területére esett (pl. Déva, Sebesvár).

A korabeli Erdélyi Fejedelemségnek további problémát jelentett a Királyi Magyarország területéhez tartozó felső-magyarországi térséggel való szomszédság, ahol a királyságbeliek hatalmát szintén – a térképen rózsaszínnel jelölt – több vár biztosította, köztük a legjelentősebb Szatmár vára volt.

A királyságbeliek ugyanis rendszeresen beütöttek csapataikkal az Erdélyi Fejedelemség, leginkább a velük szomszédos partiumi vármegyék területére (pl. Debrecen környéke, Kővár-vidék), katonáik és váraik biztosítása érdekében adóztattak és zsákmányoltak a területen. A török hódoltságbeli oszmán-törökök részéről szintén rendszeres volt az Erdélyi Fejedelemséghez tartozó területek adóztatása és a lakosság fosztogatása, esetükben nemcsak a partiumi vármegyékben, hanem az erdélyi vármegyék (pl. Hunyad, Kolozs) területén is. Mindezek eredményeként az Erdélyi Fejedelemség egyes területei több irányba kényszerültek adózni. Az érintett területek lakosságának egy része a sanyargatás és a nagy terhek következtében igyekezett békésebb térségekbe menekülni, többek azonban a területek közös birtoklásának (condominium) áldozatai lettek.

Továbbá ki kell emelni, hogy az oszmán-törökök a teljes Apafi-korszakban arra törekedtek, hogy az Erdélyi Fejedelemség területének rovására megnöveljék a temesvári és váradi tartományaik területét, így egy-egy határ menti erdélyi települést teljesen saját uralmuk alá kényszerítettek, amelyeket esetenként az Erdélyi Fejedelemségnek tárgyalás és/vagy beavatkozás által sikerült visszaszereznie. Így a térképen a magyarországi oszmán hódoltság határát jelölő zöld vonal egy folyamatosan mozgó határvonalként értelmezhető.

Szalai Ágnes–Nagy Béla