18. sz. Habsburg–török háborúk

A térkép az 1699. évi karlócai békék utáni Magyarországi déli részét és az azzal határos területeket mutatja. A 18. század első évtizedében a Temes-vidék kivételéhez az egykori Magyar Királyság területei már felszabadultak a török hódoltság alól. A hosszú török háború (1683–1699) után az Oszmán Birodalom vezetése nem kereste a háborús konfliktust a Habsburg Monarchiával és a Rákóczi-szabadságharc idején is semleges politikát folytatott. Az 1716–1718. évi Habsburg–török háború a hetedik török–velencei háború (1714–1718) során tört ki, amikor a Habsburg Monarchia megújította a szövetségét Velencével, mire válaszul az Oszmán Birodalom hadat üzent III. Károlynak. Az 1716. évi hadjárat során a császári hadak Savoyai Eugén herceg vezetésével Péterváradnál és Temesvárnál győzelmet arattak és elfoglalták Temesvárt.

A következő hadiév során Savoyai Eugén Belgrád elfoglalását tűzte ki célul. A stratégiai fontosságú erőd ostroma során Halil pasa nagyvezír felmentő sereggel vonult az vár felmentésére, amelyre Savoyai Eugén 1717. augusztus 16-án vereséget mért. A belgrádi helyőrség két nap múlva kapitulált. Ezt követőn a császári sereg még a környező várakat (Szendrő, Szabács, Orsova) is elfoglalta. Ebben az évben került sor a térképen is látható utolsó tatárjárásra, amely során krími és dobrudzsai tatárok törtek be Erdélybe és dúlták végig annak északi területeit. Az 1718. évi hadjárat során a császáriak mélyen benyomultak Szerbia és Havasalföld területére. A császári sikerek nyomán megkötött pozsareváci békében az oszmánok lemondtak Belgrádról, Szerbia és Bosznia északi részéről és Kis-Oláhországról.

Az 1737–1739. évi török háború előzményei a korábbi évtizedre nyúlnak vissza. 1726-ban a bécsi és a szentpétervári udvar egy szövetségi szerződést kötött, amellyel a császári külpolitika igyekezett megerősíteni a Habsburg dinasztia csökkenő nagyhatalmi helyzetét a nyugat-európai hatalmakkal szemben. Az 1730-as évek során a krími tatárok határincidensei miatt 1736-ban kitört az orosz–oszmán háború, amelybe az orosz szövetséges megsegítésére a Habsburg Monarchia és kénytelen volt bekapcsolódni. Az 1737. évi hadjárat során a Seckendorff tábornagy vezette sereg elfoglalta Nist miközben két kisebb hadsereg pedig Havasalföldön és Boszniában támadott. A kezdeti sikerekkel elindult terjeszkedést erőteljes oszmán ellentámadás állította meg, amelynek következtében Nis újra török kézbe került.

Az 1738. évi hadjárat fordulópontot jelentett a háború történetében. Az Alexandre de Bonneval vezette katonai reformok következtében átszervezett oszmán hadsereg sorra foglalta vissza a szerbiai erődöket, köztük a stratégiai fontosságú Orsovát. A következő hadiév szintén az oszmán fegyvereknek kedvezett. A Dunán átkelő császári hadsereg Grockánál július 22-én súlyos vereséget szenvedett és megkezdte a visszavonulást. Az császáriakat üldöző oszmán fősereg ostrom alá vette Belgrádot és francia mediációval elkezdődtek a béketárgyalások, amelyek szeptemberben a belgrádi békéhez vezettek. A kedvezőtlen feltételekkel megkötött békeszerződés értelmében a császári delegáció az összes jelentős pozsareváci békében szerzett területét (Észak-Szerbia, Kis-Oláhország) elveszítette. A stratégiai fontosságú Belgrád is török kézbe került.

A következő és egyben utolsó Habsburg–török háborúra 1787 és 1791 között került sor. Ennek előzményei szintén korábbra és az Oroszországgal kötött szövetségre nyúltak vissza. Az 1768–1774. évi orosz–török háború során az Oszmán Birodalom súlyos vereséget szenvedett. Tíz évvel később az orosz nagyhatalom annektálta a Krími Kánság területét és II. Katalin cárnő már az Oszmán Birodalom felosztását tervezte. II. József császár 1781-ben védelmi szövetséget kötött a cárnővel. Ennek következtében az 1787-ben kirobban orosz–török háborúban a császári haderő is kénytelen volt részt venni. Az óriási mozgósítás következtében a császár maga vezette az 1788. évi hadjárat fő haderejét, de hamarosan megbetegedett és a császáriak hibát hibára halmozva vonultak vissza és csak kisebb sikereket értek el boszniai és moldvai területeken. A következő évben tört ki a francia forradalom és a brabanti forradalom.

Az orosz–osztrák együttműködés sikeres volt a moldvai fronton és Laudon tábornok az év végén elfoglalta Belgrádot is. Az 1790-es hadiév során elsősorban a horvát–oszmán határvidéken kedvezett a szerencse a császári fegyvereknek, viszont a császár halála után II. Lipótnak számos új problémával (porosz fenyegetés, francia forradalom) kellett szembenéznie. Ennek következtében a következő év folyamán a császár különbékét kötött a szultánnal 1791. augusztus 4-én (szisztovói béke). A békeszerződés kis változtatással (Orsova császári kézben maradt) visszaállította a háború előtti határokat.

Tóth Ferenc–Nagy Béla