1944. 04–05. A vidéki zsidóság gettósítása, összegyűjtése és deportálása

A magát kereszténynek és nemzetinek hirdető Horthy-rendszerhez kötődő politikai és közéleti elit – gyökeresen szakítva az 1918 előtti felfogással – a zsidóságot már nem tekintette a magyarság részének. A rendszerhez kötődő politikai elit 1919 óta fontos céljának tekintette a zsidóság gazdasági és kulturális „befolyásának” csökkentését, megszüntetését. Erre a náci Németország felemelkedésével, a második világháború előestéjén nyílt lehetőség.  Az első két „zsidótörvény” (1938: XV. tc. és 1939: IV. tc.) korlátozta a zsidók számarányát a társadalmi és gazdasági élet egyes területein. Az 1941-ben elfogadott harmadik „zsidótörvény” már a nürnbergi faji törvények szellemében fogant, és megtiltotta többek között a zsidók és nem zsidók házasságát. A üldözés nem állt meg a korlátozó intézkedések bevezetésével. 1941 nyarán, egy hónappal a Szovjetunió elleni támadás megindulása után, a magyar hatóságok mintegy 20 ezer, hontalannak tekintett magyar zsidót szállítottak a mai Ukrajna területének nyugati részére. A deportáltak többségét – mintegy 15 ezer embert – 1941 augusztus végén német rendőri alakulatok lőttek tömegsírba Kamenyec-Podolszkij térségében.

1942 januárjában Újvidéken és környékén magyar karhatalmi alakulatok partizánok elleni razzia ürügyével – korabeli magyar adatok szerint – 3340 embert, köztük 743 zsidót lőttek agyon.

A hadköteles zsidókat megalázó munkaszolgálatra kötelezték. 1941 és 1944 között közel 50 ezer, fegyvertelenül a keleti frontra vezényelt zsidó férfi vesztette életét a harci cselekmények, valamint az őrzésükkel megbízott keret brutalitása következtében.

A jogfosztás, a részleges deportálás és a munkaszolgálat ellenére a magyar zsidóság relatív biztonságban élt abban az Európában, amelynek a németek által megszállt részein már megsemmisítő- és munkatáborokba deportálták a zsidókat.  Ennek a különleges helyzetnek vetett véget az ország megszállása 1944. március 19-én. A német vezetés tudott a magyar kormány és a nyugati szövetségesek között folyó fegyverszüneti tárgyalásokról, és a megszállással Hitler Magyarországnak a háborúból való kilépését akarta megakadályozni. A megszállás egyben lehetőséget adott az 1942 januárjában, a hírhedt wannseei konferencián elfogadott, az európai zsidóság elpusztítását célzó „végső megoldás” tervének magyarországi megvalósításához is. A német hadsereggel együtt érkezett Magyarországra a holokauszt fő szervezője, Adolf Eichmann SS alezredes és mintegy 100 főből álló különleges bevetési egysége (Sondereinsatzkommando - SEK), amelynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt.   

A program végrehajtása a Horthy kormányzó által a németek nyomására miniszterelnökké kinevezett Sztójay Dömére és kormányára, elsősorban Jaross Andor belügyminiszterre, valamint Endre László és Baky László államtitkárokra, illetve a magyar hatóságokra hárult. A magyar zsidóság összegyűjtése, gettósítása, majd deportálása a háborús helyzet, a bombázások és a front viszonylagos közelsége ellenére is példátlan hatékonysággal haladt. Az ország területét a térképen is látható, csendőrkerületekhez igazodó zónákra osztották, ami a zsidóság félrevezetését is szolgálta, mert amikor megkezdődött a zsidóság összegyűjtése Kárpátalján és Észak-Erdélyben, akkor az ország többi részén élő zsidókban azt a reményt táplálták, hogy az akcióra csak a hadműveleti területek közelében kerül sor. 1944 április közepe és május vége között az ország zsidó lakosságát – a Budapesten élők és a munkaszolgálatra behívottak kivételével – gettókba és gyűjtőtáborokba zárták. 1944. május 15. és július 9. között pedig mintegy 445-450 ezer embert deportáltak – legtöbbjüket, mintegy 430 ezer főt Auschwitz-Birkenauba. A Németország számára gyorsan romló hadi helyzet, valamint a nyugati szövetségesek, a Vatikán és a semleges államok vezetői által kinyilvánított tiltakozások hatására Horthy kormányzó július elején leállította a deportálásokat.

Az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel után azonban folytatódott az üldöztetés. Budapesten, a gettóban, a munkaszolgálatban, valamint az újraindított deportálások következtében, továbbá a Németországba tartó halálmenetek során még több tízezer zsidó vesztette életét.

A holokausztnak Magyarországon összesen mintegy félmillió áldozata volt.

Stark Tamás–Nagy Béla