Anne Applebaum Pulitzer-díjas történész-újságíró új kötetéről tartott előadást intézetünkben pénteken délelőtt. A Vasfüggöny – Kelet-Európa megtörése 1944–1956 című könyvében a kelet-közép-európai országok háborút követő történetét hasonlítja össze a szerző, aki előadásában könyvének születéséről és az abban felmerülő problémákról beszélt. Művében többek között azt vizsgálja, milyen eltérő és hasonló körülmények között jutottak hatalomra a kommunisták az egyes országokban, milyen mértékben és mikor vonták ellenőrzésük alá a közéletet, és hogy mi történt az egyházakkal és a civil társadalommal. A könyv nagymértékben épít azoknak a nemzetközi összehasonlító alapkutatásoknak az eredményeire is, amelyek nemzetközi integrálásában a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet fontos szerepet kíván betölteni.
Az eseményt megnyitó Pók Attila tudományos tanácsadó, igazgatói megbízott méltatta a szerzőt, aki újságíróként igyekszik igen mélyre ásni a témában, behatóan kutatta a lengyel kommunizmus történetét, és a Gulagról írott, mintegy 10 éve megjelent könyvét máig az egyik legátfogóbb ilyen jellegű műnek tartják. Új könyve magyar megjelenése alkalmából látogatott el intézetünkbe.
Fodor Pál főigazgató megnyitó szavaiban örömmel üdvözölte a szerzőt, és elmondta, megtisztelő a látogatása, beszélt intézményünk munkájáról és szerepéről a háború utáni magyar történelem, a kommunista múlt kutatásában. Kelet-Európa közös emlékezetén dolgozva, mutatott rá Fodor Pál, jobban megérthetjük egymást. Megemlítette a közelmúltban és jelenleg az intézet részvételével vagy szervezésében zajló különféle nemzetközi projekteket, konferenciákat, közös programokat, kelet- és közép-európai kutatásokat a szomszédos államokkal. 2012-ben a Történész Világszövetség közgyűléséhez kapcsolódva a 20. századi 
migrációs folyamatokat összehasonlító nemzetközi konferenciát rendeztek, amelyen a régiót érintő vándorlási folyamatok múltját elemezték rangos hazai és külföldi történészek. A kelet-európai tudományos akadémiák közötti hagyományos együttműködést új tartalommal töltötték meg azok a nemzetközi projektek és konferenciák, amelyek a térség 20. századi, különösen a kommunista diktatúrák alatti történetét hasonlítják össze. Ebbe a körbe tartozik az a múlt évben rendezett konferencia is, amelyet az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózatával (ENRS) közösen rendezett az MTA BTK TTI a mindennapi kollaboráció történetének összehasonlítására, s amelynek anyagából angol nyelvű tanulmánykötet készül. Idén a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézettel közösen a kommunista korszakot összehasonlító kutatások eredményeit és kilátásait összegző konferenciát rendeznek. Anne Applebaum előadása is abba a sorozatba tartozik, amely kifejezi az MTA BTK-nak azt a szándékát, hogy a nemzetközi összehasonlító kutatások egyik regionális központjává váljon. A főigazgató fontosnak nevezte a közös múlt, a hidegháború, a vasfüggöny mögötti világ hasonlóságainak és különbségeinek kutatását. Azok a tanulmánykötetek és monográfiák, amelyek e programok keretében születnek, komoly nemzetközi érdeklődésre is számot tartanak. Nélkülük nem születhetnének meg azok a szélesebb közönségnek szóló szintézisek, mint amilyen Anne Applebaum nagy hatású monográfiája is, amelyet a Time magazin mellett a The Wall Street Journal is az év legjobb tényirodalmi könyvének választott.
Anne Applebaum ezt követő előadásában elmondta: ma informálisan szeretne beszélni a témáról, és kíváncsi a helyi 
szakemberek véleményére is. Miért és hogyan írta ezt a könyvet? Leginkább a kollaboráció kérdése érdekelte: miért működtek együtt az emberek a rendszerrel, mi rejlik a Gulag-őrök viselkedése mögött? A rendszerváltás előtt a kelet-európai államokban vendégeskedve már személyesen is megtapasztalhatta, hogy a rendszer összeomlás előtt áll, hogy az emberek széles körben tréfálkoznak róla. De hogyan épült fel ez a rendszer, ha hosszú időn át mindenki esetlennek és gyakorta nevetségesnek tartotta? Hogy lehet, hogy a szovjetekkel korábban háborúzó lengyelek, az Orosz Birodalomhoz sosem tartozó Magyarország, vagy az antibolsevik propagandában nevelkedett németek körében sikerrel felépült ez a rendszer, melyen az 1950-es években már látható volt a „siker”, a mindenütt hasonlóképpen uniformizált, jellegzetes társadalom és gazdaság. Az országok megszállásával és pacifikálásával kapcsolatban a szovjeteknek voltak terveik, elméleteik és tapasztalatuk. Jellegzetes módon a rádióadókat például mindenütt hamar megkaparintották. Ezek már megvoltak az ún. pluralizmus idején is a markukban voltak. A rádió azért volt fontos számukra, mert elérhették a tömegeket – az ellenzéki értelmiség írogathatott kisebb lapokba, de a rádió mindenkinek fontos volt. Érdekes módon a szovjetek és a kommunisták elvárták a támogatást, hittek benne, hogy támogatni fogják őket.
A mintázat mindig felismerhető a szovjeteknél, a módszer nem mutat nagy változatosságot. Jellemző volt egy titkos rendőri erő megteremtése már az illető ország megszállása előtt. Embereket vittek Moszkvába, akiket majd visszaküldenek titkosrendőrnek, szervezőnek. Mindig sikerrel toboroztak, kiforrott módszereket alkalmaztak és világos tervük volt: fiatal, munkanélküli lumpen elemeket kerestek. Az így kialakított rendőri erők nyomban erőszakot kezdtek alkalmazni, de nem tömegesen, hanem célzottan. Igyekeztek bizonyos fajta embereket letartóztatni: volt partizánokat (itt érvényesült Lenin tézise a jövőbeni ellenség felkutatásáról), a civil társadalom kulcsfiguráit, a nemzeti mozgalom élharcosait. Lengyelországban nagyon felkészülten bonyolították a letartóztatásokat, míg Magyarországon kicsit ötletszerűbben, például német nevűeket tartóztattak le. A kiiktatandó személyek listája később ez az egyházra is kiterjedt. Lengyelországban az elsők között a cserkészmozgalom tagjait keresték. A nem kívánatos elemek elleni stratégiák között ott a letartóztatás, a manipuláció, vagy a szervezet jogi státuszának ellehetetlenítése. Ezek a dolgok 
fontosabbak voltak a megszállóknak, mint akár az útépítés vagy az elektromos áramellátás helyreállítása.
Jellemző az etnikai tisztogatás is főleg Csehszlovákia és Lengyelország esetében. Minél több menekült generálása is a terv része volt, a kitelepítettek javait pedig eloszthatta a kommunista párt, ez is ütőkártya lett a kezükben.
Az előadó által kutatott más érdekes témák a szalámi-taktika, a sztálinista városok létrehozása, az ide költözők egyéni történetei, motivációi. A régió történetével kapcsolatos egyik fontos tény, hogy a szereplők között szinte nincs is teljesen „fekete” és „fehér”, a legtöbben nem jók vagy rosszak (bár akad néhány egyértelmű eset). Az embereknek kevés választásuk volt, és egyik sem volt könnyű. Igyekeztek módot találni a túlélésre, a gyarapodásra, kettős lélekállapot jellemző rájuk: reggel együttműködtek a rendszerrel, délután pedig esetleg már a Szabad Európa rádiót hallgatták otthon. További jellemző motivációként a szerző rámutatott, hogy a háború után sokan egyszerűen valami pozitív dolgot akartak csinálni, újraépíteni a háború alatt elpusztult világukat, és ezt egyetlen kontextusban tehették: a kommunista újjáépítés és szervezkedés keretében.
Az előadást a hallgatóság kérdései zárták a kollaborációról és az ellenállásról, valamint ennek fajtáiról. A rendszer azzal, hogy mindent kontrollált, egyúttal megteremtette az ellenállás számtalan lehetőségét is: az emberek ruházkodás, zene, jelképek segítségével mutatták meg, hogy másként gondolkodnak. Akárcsak a holokauszt esetében, itt is nehéz a történetek szereplőit kategorizálni: bár vannak valódi elkövetők és egyértelmű áldozatok, a legtöbben mindkét kategóriába (vagy egyikbe sem) esnek.
Szó esett a brit–amerikai és a szovjet megszállás, pacifikálás közötti párhuzamokról és nagy különbségekről: Nyugaton nem volt az NKVD-nak és az erőszaknak ilyen intenzitású megfelelője, nem próbáltak Nyugaton minden felett teljes irányítást gyakorolni.
Az előadást követő beszélgetés során felmerült még a kutatás forrásainak, a szovjet megszállás elkerülhetetlenségének, a „posztkommunista” címke idejétmúltságának, a lengyel ellenállás egyediségének kérdései is. A szerző legközelebbi kötete egy évekkel korábban elkezdett, de akkor különféle fórumokon periférikusnak ítélt kutatást dolgoz majd fel, Ukrajna történetével kapcsolatban.
Péterfi András
