2024. augusztus 22. és 24. között rendezte meg éves konferenciáját a hazai társadalom- és gazdaságtörténészek szervezete, a Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület Békéscsabán, amelyen Koloh Gábor, intézetünk tudományos munkatársa a magyarországi naplóíró parasztok 19. századi emlékezési gyakorlatáról szóló kutatási eredményeit mutatta be.
A Személyes források – megélt történelem című tanácskozáson Koloh Gábor Az emlékező paraszt. Bőcsi és ráckevei parasztcsaládok emlékezései címmel tartott előadást, amelyben arra a kérdésre kereste a választ, hogy miként válik egy parasztkrónikás emlékezővé, valamint milyen események teszik a magát közösségi vagy a tágabb család körében elhelyező paraszt hangját személyessé.
Koloh Gábor előadása. Fotó: Szilágyi Adrienn
A 19. század utolsó harmadától fokozatosan megváltozott a parasztok időről való gondolkodása. Ennek rekonstruálásához a paraszti memoárok szolgálnak forrásul, amelyek segítik a kutatókat, hogy képet kapjanak a paraszti időérzékelésről és annak változásáról, valamint arról, hogy paraszti magvilágukba miként szűrődtek be az annak perifériáján lévő külvilág eseményei, ami a globalizáció fokozatos, gyengébb-erősebb formájú beszüremkedésének tekinthető. A hagyományos paraszti világ ugyanis az utolsó volt azon közegek sorában, akiket a nagyobb, világszintű társadalmi, gazdasági változások elértek – de mihelyst elértek, a globalizáció folyamata már kiterjedtnek tekinthető.
Az események szelektálása során a „Régebbi és újabb időben történt érdekesebb dolgokat” jegyezte fel a ráckevei katolikus Knájter János (1814–1873) 1858-ban és „Az Emlékezésre Méltó történetek megírására” törekedett a külsőbőcsi református Gyüker József (1799–1874) az 1860-as évek derekán. A krónika, visszaemlékezés és gazdasági napló jegyeit tükröző munkájuk sorsában közös vonás, hogy azt később utódaik is vezették, akikkel egészen a 20. század közepéig kétszázötven év parasztcsaládi sorsáról kapunk közeli képet. Emlékezésük nemcsak az egyén és a társadalom, de a nemzedékek összetartozásának is eszköze, amelyben a leszármazás bemutatása is a közösségben elfoglalt hely tisztázása, így szorosan a településre való betelepüléstől indít és a névadó vonalra koncentrál. Tapasztalatterükben ez a családi, a gazdálkodás formája által strukturált rend volt abszolút érvényű, de a feudális keretek lebontása, a modernizáció egyre szélesebb rétegekig hatolása az előbbiek folytatására berendezkedő elváráshorizonttal ütközik: vajon ez a konfliktus készteti őket írásra mintegy az elmúlással szembeni ellenállás drámai eredményeként?
Koloh Gábor előadása. Fotó: Szilágyi Adrienn
Az emlékeik írásba foglalása során a jelenből hozták mozgásba az elbeszélt és személyes múltat, amelyre hol a közösségi szerepükből való tekintélyük, hol saját intuitív traumafeldolgozásuk miatt érzik hivatva magukat. A „történetcsinálás” műveletével legközelebbi, illetve leginkább meghatározó olvasmányélményeikről is árulkodnak: a bibliai leszármazási táblák és a kalendáriumok mint az emlékké konvertálható megfigyelések és élmények elsődleges lejegyzési helyének befolyásoló szerepe kitapintható a műveken. A narratív struktúra viszont szintetizálja a heterogén momentumokat mint a világ eseményeivel párhuzamosan futó lokális, közösségi és családi eseményeket, a generációk közötti arányeltolódás pedig a globalizációs hatások érvényét tükrözi. A fenti szövegeket több kortárs, ám mégis egyedi, sajátos krónikával vetem össze, így elsősorban a vajszlói Kis Tóth Dániel (1792–~1870) és a karcagi Kátai Gábor (1798–1882) krónikájával.
