A MTA BTK TTI Jelenkortörténet Témacsoportja 2015. február 27-én négy új kötetet mutatott be a Tanácsteremben. Ebből hármat az MTA BTK Történettudományi intézete adott ki: Apor Péter kötetét Az elképzelt köztársaság. A Magyarországi Tanácsköztársaság utóélete, 1945–1989 címmel; Stefano Bottoni kötetét A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig címmel; illetve Horváth Sándor és Ö. Kovács József szerkesztésében az Állami erőszak és kollektivizálás a kommunista diktatúrában című kötetet. A negyedik bemutatott könyv a Mitrovits Miklós által szerkesztett Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957–1987 című könyv volt.
Apor Péter: Az elképzelt köztársaság. A Magyarországi Tanácsköztársaság utóélete, 1945–1989 című könyvét Gyáni Gábor akadémikus mutatta be. A kötet először angol nyelven jelent meg a firenzei Európai Egyetemen megvédett disszertáció alapján. Gyáni Gábor elmondta, jelentős alkotásnak tartja a könyvet a történelmi emlékezet fogalomkörében. A szerző a történelmi emlékezet tágabb fogalmával dolgozik, a Tanácsköztársaság elméleti problémáját a történelmi reprezentáció, a kiállítások, a panteonizáció szempontjából megközelítve. (A holtak testéből létrehozott ceremoniális színtér nem új keletű ötlet.) A szerző választása azért esett éppen a Tanácsköztársaságra mert egyfajta viszonyítási pontot jelentett az eljövendő korok számára: a Horthy-korszak számára megtestesített mindent, ami ellen harcolni kell, 1945 után pedig egyfajta pozitív, idealizált előképet jelentett a kialakuló rendszer propagandája számára. Kontextust ad tehát, lehetőséget a tagadásra vagy a folytathatóság esélyét. A Kádár-rendszerben 1956 a Tanácsköztársaságot követő ellenforradalmi rezsim folyományaként interpretálódott. Így ez a rövid időszak jelentést és legitimációt adott több más korszaknak. A mű felveti a kérdést, hogyan lett mélységesen hiteltelen az a történetírás, amely pedig mindent megtett azért, hogy megfeleljen a szakmai konvencióknak, hihetőnek látszania azonban mégsem sikerült. A Tanácsköztársaság mint követendő minta klasszikus példája a tények láncolata visszafelé történő megkonstruálásának, ami a történész munkáját hasonlóvá teszi az ügyet felderítő bíróságéhoz, annak érdekében, hogy absztrakt tételeket élővé és személyessé tegyenek. Apor Péter művét analitikus finomságok tömkelege teszi élvezetes olvasmánnyá.
Stef
ano Bottoni: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyvét Tomka Béla egyetemi tanár méltatta. A „szerencsés kulturális háttérrel” rendelkező szerző (Olaszországban született, de Magyarországon felnőtt kutató, egyik fő területe a romániai magyar kisebbség története) különösen alkalmas egy igazi kelet-európai történelmi szintézis megalkotására. Az érdekes összehasonlításokat tartalmazó, egyedi nézőponttal rendelkező kötetben Románia történelme kissé felülreprezentált, de cseppet sem zavaróan. Már maga a Kelet-Európa-fogalom, amellyel a könyv dolgozik, egészen sajátos, hisz a szerző tulajdonképpen nem számítja Kelet-Európához a szovjet-orosz területeket, ugyanakkor számon tart egyfajta „megmentett” Kelet-Európát (ide számítja például Ausztriát és Görögországot). Nehéz egy ilyen sokszínű régiót bemutatni, ezt mégis jól, és cseppet sem mechanikusan oldja meg a szerző. Jó szerkesztésre vall, hogy a különféle történelmi fordulópontok környékén mindig az adott állam története kerül előtérbe, a hatvanas évek végén például Csehszlovákia, míg a kilencvenes években a délszláv államok. A politikai szempontok mellett Bottoni elegendő figyelmet szentel a gazdasági, társadalmi faktoroknak is. Kissé rendhagyó módon részletesen kitér az NDK-ra is, amelyet sajátosságai okán más, hasonló szintézisek gyakorta félretesznek. A kötet körüljárja a totalitarizmus koncepcióját, a válság és a hanyatlás tényezőit, mely utóbbiak esetében főleg a gazdasági okokra koncentrál. A térség múlttal való szembenézésének folyamatát vizsgálva ritkán kritikus, inkább megértő, elfogadó hozzáállással ír – ebből is érezhető, hogy a mű inkább „normalizálási” szándékkal, mint az esetleges zsákutcák, külön utas megoldások bemutatására készült.
A Mitrovits Miklós által szerkesztett Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957–1987 című könyvet Kovács István költő, író, történész, polonista mutatta be. A szerkesztő a könyv lengyel változatáért jelentős kitüntetésben is részesült a lengyel kormány részéről. A gyűjteményes kötet 125, 1957 és 1987 között született tanulságos dokumentumot tartalmaz, melyekből többek között megismerhetjük, milyen volt Kádár János viszonya a határon túli magyarokhoz, és általában a nacionalizmus témaköréhez, szemléletesen bemutathatók a kormány és a párt kapcsolatai Lengyelországgal, vagy hogy milyen jelentőséget tulajdonított a pártvezetés egy-egy irodalmi vagy publicisztikai mű megjelenésének. Külön kiemelendő Kádár és Gomulka kapcsolata. Kádár tudatában volt, milyen megbecsült rangra emelkedett a lengyel vezető Hruscsov környezetében és a kelet-európai köztudatban, ezért nagyon fontos volt számára, hogy a konszolidációt megpecsételendő Gomulka mihamarabb Magyarországra utazzon, és ott ellenforradalomnak bélyegezze az 1956-os eseményeket. Az erről szóló dokumentumok kapcsán Kovács István az 1956 körüli magyar–lengyel kapcsolatokról ismertetett érdekes részleteket és összefüggéseket.
Horváth Sándor és Ö. Kovács József (szerk.): Állami erőszak és kollektivizálás a kommunista diktatúrában című, egy korábbi konferencia anyagára épülő könyvét bemutatva Csurgó Bernadett szociológus elmondta: örömmel tesz eleget a megtisztelő feladatnak, egy másik tudomány, a szociológia szemszögéből szeretné megvizsgálni a kötetet, és a témával ő is foglalkozott a hortobágyi kitelepítések történetének és a vidéki társadalom iránti érdeklődésének kapcsán. Nagyon fontos, hogy a többi szocialista országban zajló kollektivizálással kapcsolatban nemzetközi kitekintést találunk a kötetben. A kollektivizálás a társadalom művi átalakítására irányuló (social engineering) kísérletek egy lényeges fejezete, amely felveti a nyertesek és vesztesek, a mobilizálás és demobilizálás témakörét. A lokális „mikrofúrások” mindig érdekes adatokat tárnak fel ezekről a folyamatokról, az erőszak személyes, strukturális és társadalmi formáiról és az azokra adott társadalmi válaszokról, táj és társadalom egymásra hatásáról. A kollektivizálás a magyar történelem egyik legtraumatikusabb eseménye. A kötet kultúrtörténeti elemzésekkel színesített tanulmányai túlmennek a témában megszokott „szenvedéstörténet” jellegen, új fejezetet nyitva a kollektivizálás és az erőszak történetének diskurzusában. Szó esik a szocialista hétköznapokról a faluközösség átalakulásáról, a szocialista ünnepek által gyakorolt kulturális erőszakról. Ily módon a könyv kiemeli a mezőgazdasági kollektivizálás történetét az agrártörténeti és néprajzi összefüggésekből, és egy szélesebb körű, társadalomtörténeti diskurzus részévé teszi azt, ismét bebizonyítva a vidéktörténeti kérdések tágabb társadalmi jelentőségét.
Péterfi András
