Kiinduló hipotézisünk, hogy noha a 19. századi magyar állami beavatkozások valóban képesek voltak megváltoztatni a tájhasználat helyi mintázatait, de ezek a döntések sokszor tárgyalásos úton születtek, és hatásukat évtizedek elteltével érték el. Szintén fontos kérdésfelvetésünk, hogy a helyi ökológiai válságok hozzájárultak-e az állami jelenlét megerősödéséhez, és a természeti jelenségek tanulmányozásának intézményesítéséhez és centralizációjához, esetleg új helyi intézmények és megküzdési stratégiák kiformálódásához. Harmadik hipotézisünk szerint a természettudományos tudástermelés hozzájárult a nemzeti és etnikai hierarchiákon alapuló ideológiák kibontakozásához, elsősorban a pusztuló vagy „elmaradott” lokális területek válságjelenségeinek tudományos felmérése által.
A tájképpel, nemzettel és ökológiai válsághelyzetekkel kapcsolatos gondolkodás tehát felfogásunk szerint összefonódik. A tájátalakítás hátterében megbúvó lehetséges okok közül hármat kívánunk részletesebben vizsgálni:
1. tájátalakítás mint a létbiztonság megteremtésének eszköze (adaptivitás)
2. tájátalakítás mint a természeti erőforrások kiaknázásának eredménye: a táj mint árucikk (indusztrializáció-kapitalizáció)
3. tájátalakítás mint a politikai-ideológiai célok megvalósításának eszköze (nacionalizáció)
