A II. András király által 1222-ben kiadott Aranybulláról az a kép él a történeti köztudatban, hogy a törvény kiadását a király politikáját, mindenekelőtt szertelen túlzásokba eső birtokadományozásait ellenzők által kirobbantott mozgalom kényszerítette rá a királyra.
A mozgalom élén az 1204-ben elhunyt Imre király háttérbe szorított egykori bizalmasai álltak, tömegeit pedig zömmel a függetlenségüket féltő szabad kisbirtokosok biztosították, de számíthatott a mozgalom az egyház támogatására is, mely a király politikájának számos elemét helytelenítette. A kép több mint száz évvel ezelőtt megjelent történetírói munkákon alapul, melyek valóban úttörő jellegűek voltak a maguk idejében. Az utóbbi másfél évtized kutatásai ugyanakkor olyan eredményeket hoztak felszínre, melyek kiegészítik, pontosítják vagy éppen cáfolják a korábbi elképzeléseket. Ezekkel ismerkedhet meg a Történettudományi Intézet Középkori Osztálya által útjára indított, az Aranybulla kiadása 800. évfordulójának évében hónapról hónapra jelentkező sorozatban az Olvasó Zsoldos Attila kutatóprofesszor írásain keresztül.
Az előzmények
A II. András király (1205–1235) által 1222-ben kiadott Aranybulla az első olyan Árpád-kori törvény, melynek szövege oklevél alakjában maradt ránk, megformálása így az oklevélszerkesztés szokásaihoz alkalmazkodik. A szöveg ennek megfelelően követi a kor okleveleinek szokásos formuláit: a fohászt és az oklevél kiállítójának megnevezését és címeinek felsorolását követően a rendelkezések elvi megalapozását szolgáló fejtegetés és a döntés előzményeit feltáró elbeszélés jellemzőit egyesítő bevezető rész következik, mely némi betekintést nyújt az Aranybulla kiadásának előtörténetébe. Az Aranybulla szövegének ezen részlete minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult annak a történetírói hagyománynak a kialakulásához, mely szerint az Aranybulla a kiadását kikényszerítő, II. András politikájával elégedetlen előkelők és szövetségeseik követeléseinek egyfajta összegzése.
Az Aranybulla intézkedéseit bevezető szöveg első fele valójában a „régi, jó jog” helyreállítására vonatkozó, jól ismert középkori toposzt alkalmazza, félreérthetetlenül utalva a középkori magyar politikai gondolkodás azon, már 1222-ben is réginek számító hagyományára, mely minden jog és kiváltság forrását az államalapító Szent István király (1000–1038) döntéseiben kereste. A lényeg azonban az utolsó mondatban rejlik, mely „egyéb olyat is” ígér, „ami országunk állapotának újjáalakítására tartozik”. Az Aranybulla rendelkezéseinek elemzése alapján dönthető el, hogy az említett többlet valóban az elégedetlenek követeléseit tükrözi-e vagy valami másról van szó.
Az Aranybulla bevezetése annyiban pontosan tükrözi a történteket, hogy II. András és alattvalóinak különböző csoportjai között valóban ellentétek feszültek a törvény kiadását megelőző időszakban, ezek azonban nem valamiféle, II. András uralkodása idején megsértett régi kiváltságok miatt támadtak. Az ellentétek alapvetően két forrásból táplálkoztak. Ezek egyike még a 12. század utolsó éveiben fakadt fel, amikor az 1196-ban elhunyt III. Béla (1172–1196) két idősebb fia, Imre és András — a későbbi II. András király — között fegyveres összecsapásokba torkolló ellentétek robbantak ki. III. Béla uralkodásának végén a trónörökös Imre herceg állt egy ideig a Drávától délre fekvő tartomány, Szlavónia — valamint az azzal együtt kormányzott, Adria-parti Horvátország és Dalmácia — élén. Apja halála után András herceg igényt tartott az említett tartományokra; követelése alapjául az szolgálhatott, hogy az idő szerint ő számított bátyja, Imre király (1196–1204) örökösének. (Imre fia, László csak 1200–1202 táján született meg.) A magyar trónörökös azonban még évtizedekkel később is csak az uralkodó döntése nyomán nyerte el a szlavóniai hercegséget — az tehát nem illette meg olyan magától értetődően a magyar trónörököst, mint például az angolt a walesi hercegség —, s mivel Imre király vonakodott eleget tenni öccse követelésének, András herceg fegyverrel kényszerítette ki bátyjától a tartományok átengedését 1197 őszén. Egy újabb összecsapásban azonban András herceg szenvedett vereséget 1199-ben, s kénytelen volt Ausztriában menedéket keresni. A fivérek ez alkalommal III. Ince pápa (1198–1216) közbelépése nyomán kötöttek békét egymással. A következő néhány év nyugalmának az vetett véget, hogy 1203-ban Imre király, tisztázatlan körülmények között, fogságra vetette öccsét. (A viszály ezen szakaszához kapcsolódik az a történet, mely szerint András herceget saját serege szeme láttára ejtette volna fogságba a fegyvertelen Imre király, csakhogy a történet hitelével kapcsolatosan megalapozott kételyek merültek fel.) András herceget végül a halálra készülődő Imre király 1204 tavaszán szabadon bocsátotta és fia, III. László (1204–1205) kiskorúsága idejére megtette az ország kormányzójának.
Imre és András viszálya a világi és egyházi méltóságviselőket is megosztotta, amint történt az minden hasonló esetben az Árpád-kor folyamán. A megosztottság azt követően sem szűnt meg teljesen, hogy az apja 1204 novemberében bekövetkezett halála után néhány hónapig névleg uralkodó III. László is elhunyt, s 1205. május 29-én királlyá koronázták András herceget. Az Imre uralkodása idején jelentősebb méltóságokat viselők egy része alkalmazkodott az új helyzethez, s kész volt II. Andrást is híven szolgálni, mások ellenben továbbra is engesztelhetetlen ellenfelei maradtak. Ez utóbbi csoport tagjai időről-időre hallattak magukról, végül pedig kulcsszerephez jutottak az Aranybulla kiadásához vezető politikai küzdelmekben 1222-ben.
1209-ben arra tettek kísérletet, hogy trónkövetelőt állítsanak II. Andrással szemben. Választásuk Géza hercegnek a Bizánci Birodalomban élő fiaira esett. Az említett herceg III. Béla király fivére volt, aki III. István király (1162–1172) halála után éppúgy igényt formált a magyar trónra, mint maga Béla. Mindkét testvér törekvésének akadtak támogatói, s a küzdelemből végül III. Béla került ki győztesen. Géza nem törődött bele vereségébe, ám a korona megszerzése érdekében tett próbálkozásai rendre kudarcot vallottak, s végül bátyja bebörtönözte. Fogságából úgy szabadulhatott, hogy 1189-ben, a Magyarországon át szentföldi keresztes hadjáratra vonuló I. Frigyes német–római császár (1155–1190) seregéhez csatlakozva bizánci száműzetésbe ment. Ott meg is házasodott, s legalább két fia született; hozzájuk küldtek követeket az összeesküvők, csakhogy terveik ideje korán lelepleződtek.
Néhány évvel később, 1214-ben, szintén Imre egykori hívei erőszakolták ki II. András nyolc éves fiának, Béla hercegnek — a későbbi IV. Béla királynak (1235–1270) — a megkoronázását. A trónörökös herceg még apja életében történő megkoronázása előfordult már korábban is a dinasztia történetében, ám általánosan követett gyakorlatnak nem számított. A legtöbbször a herceg trónöröklési joga biztosításának szándéka adott erre okot, olykor pedig egy-egy házassági terv indokolhatta, hiszen így lehetett világossá tenni, hogy az Árpád-házi herceggel eljegyzett leányból idővel Magyarország királynéja lesz. Béla herceg megkoronázására ellenben apja akarata ellenére került sor, amint arra II. András egy 1214-ben III. Ince pápához intézett levele félreérthetetlen bizonyságot szolgáltat. Minden jel arra vall, hogy az a zűrzavar, amelyet 1217–1218-ban, az apjától megörökölt keresztes fogadalmát teljesítő II. András távollétét felhasználva támadt az országban, szintén az egykor Imre király pártján álló előkelők műve volt. (Gertrúd királyné 1213. évi meggyilkolását ellenben nem indokolt ide sorolni — jóllehet a merénylő, Töre fia Péter, Imre idejében is jelentős tisztségeket viselt —, mert mindaz, amit a királynéról tudunk, valószínűsíti, hogy saját tetteivel vonta fejére az életére törők gyilkos indulatát.)
Az Aranybulla kiadásához vezető politikatörténeti út egyik ága tehát az Imre király és András herceg között a 12. század utolsó éveiben lezajlott testvérviszályig követhető nyomon.
A törvény bevezetőjében említett ellentétek másik forrása azon reformpolitika volt, melyet II. András trónra léptét követően bontakoztatott ki. Ezt a politikát szokás a történetírásban — II. András egyik okleveléből kölcsönzött kifejezéssel élve — „új intézkedések” vagy „új berendezkedés” néven emlegetni. Lényegét azonban alighanem hívebben adja vissza az 1241–1242. évi tatárjárás krónikása, a fiatalabb kortárs Rogerius megfogalmazása, mely ugyanezt a politikát „az ispánságok jogainak megnyirbálása”-ként említi. (Az „ispánság” kifejezés alatt itt a megyésispánságok értendők.) A korábbiakban, a 11–12. század folyamán, egy-egy megye valamennyi erőforrása — leszámítva természetesen az azokból a királynak járó kétharmadot — az ispán kezében összpontosult: a befolyt adók és vámok harmada, valamint a bírói tevékenységből származó jövedelmek őt gazdagították, a megyéből hadba vonulók — kivéve az egyházak és a kiváltságolt etnikumok harcosait — az ő csapatában indultak hadjáratba. A reform lényege ezeknek az erőforrásoknak a megosztása volt: maradt belőlük az ispán kezén, de jutott belőlük másoknak is, miközben a rendszer legfőbb haszonélvezője a királyi hatalom lett, mely immár közvetlenül, az ispánok közbejötte nélkül, hasznosíthatta azokat. A rendszer másik előnyét a királyi hatalom számára az jelentette, hogy minimalizálta azokat a veszteségeket, amelyeket egy-egy méltóságviselő hűségének esetleges megingása okozott, hiszen az ispán hűtlensége immár nem vonta maga után a megyéből származó valamennyi erőforrás kiesését.
A korábbi rendszer működőképessége azon a — többnyire nem is alaptalan — feltevésen nyugodott, hogy az ispánokat feltétlen hűség köti az uralkodóhoz. Az 1205-ben trónra lépő II. Andrásnak azzal a helyzettel kellett szembenéznie, hogy nem nélkülözheti bátyja, Imre egykori méltóságviselőinek kormányzati tapasztalatait, s tisztségeket kell juttatnia közülük azoknak, akik készek őt is szolgálni. Ilyenek akadtak szép számmal. Egyikük 1206-ban már a nádori méltóságot nyerte el, azaz a korban nagyobb báróságoknak nevezett legjelentősebb tisztségek is elérhetővé váltak Imre egykori méltóságviselői számára: a következő években udvarispánt és vajdát éppúgy találunk közöttük, mint bánt. Sőt, az 1205 és 1217 közötti időszakban hivatalban volt hét nádor közül a többség, négy közülük került ki. Az arány még nagyobb, ha ugyanezen időszakban a méltóságban eltöltött éveket vesszük figyelembe: a 13 évből 10-ben voltak ők a nádorok. A meghódolt előkelők az új király tisztségek adományozásában megmutatkozó kegyét elnyerték, bizalmát azonban nem, ahhoz hosszú évek hűséges szolgálatán át vezetett az út. II. Andrásnak azonban nem állt rendelkezésére idő, hogy ezt kivárja, hiszen az országot azon nyomban kormányoznia kellett, így hozzákezdett az ispáni hatalom mérséklésére hivatott új berendezkedés megvalósításába az „ispánságok jogainak megnyirbálása” érdekében.
II. András reformjai összetett rendszert alkottak, a sokat emlegetett birtokadományozási gyakorlat csupán az egyik volt a számos elem közül. Az Aranybulla egyes rendelkezéseiben, amint azt látni fogjuk, a többit is felfedezhetjük majd.
Zsoldos Attila
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/kozepkori-osztaly/aranybulla-800/4694-aranybulla-800-az-elozmenyek (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
