Kis Tóth Dániel pokoljárása című cikkében a Családtörténetek blogon Koloh Gábor, a BTK Történettudományi Intézet és az ELTE BTK tudományos munkatársa egy különleges, verses formában is megírt családi krónika alapján mutatja be, milyen volt a 19. században egy ormánsági nagycsalád részeként élni és mit jelentett abból kiválni.
Ormánsági család a 19. század végén (Janus Pannonius Múzeum, néprajzi fotótár)
Kis Tóth Dániel a Baranya megyei Ormánságban, közelebbről, Vajszlón élt jobbágy volt a 19. század első felében. 1830-ban Nemzeti vagy eredeti Krónika címen családja történetét prózai, majd verses formában is megírta, mely munkát az utókor Vajszlói Krónikaként tart számon (írhatnám, hogy őrzött meg, de sajnos nem, az eredeti kézirat mára már elkallódott az őrzésére hivatott közgyűjteményből). Az 1987-ben Mándoki László által kiadott szöveget olvasva azonban eleven szavakkal szól hozzánk ez a kétszáz éve élt dél-dunántúli parasztember, akinek a legtöbb fájdalmat nem a világi vagy egyházi hatalmasságok, de tulajdon családja okozta.
Az Ormánságot még a 20. század első felében is az ősi vizek és erdők babonás, vad világának nevezte a vidéket számos regényében életre keltő Kodolányi János. Az erdők és a sűrű hálózatot képező vizek által átjárt mocsaras terület neve is az ormókból, az itt is látható emelkedőkből eredeztethető, amelyre a települések épültek. A néprajzilag is egyedi, önálló egységet képező régió lakói nemzedékről nemzedékre ezekhez a körülményekhez alkalmazkodva éltek, földjüket művelve, állataikat legeltetve, halászva és kereskedve.
