A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának februári számában kutatócsoportunk tagja, Skorka Renáta Elhálás német módra – avagy a közös jövő dinasztikus aktusa című írását közöljük.

 Elhálás német módra – avagy a közös jövő dinasztikus aktusa

skorka01„Fiunk, Vencel cseh király, pedig a mai naptól számított négy héten belül házasságot köt a magyar király unokahúgával,  együtt is alszik majd vele, így a Magyar Királyság örököseikre száll.” – számolt be közeljövőbeli terveiről IV. Károly német-római császár 1366 májusában itáliai alattvalóihoz, a Mantovát irányító, Gonzagákhoz intézett levelében. A császár elbizakodottsága ellenére az ötesztendős Luxemburgi Vencelnek és I. Lajos magyar uralkodó tizenkettedik életévében járó unokahúgának, Anjou Erzsébetnek nászára nem került sor, így a frigy elhálása is elmaradt, ennek magyarázata azonban nem annyira az érintett felek zsenge életkorában, sokkal inkább a Magyar Királyság, illetve a Birodalom aktuálpolitikai érdekeinek megváltozásában keresendő.
skorka02A középkor fejedelmei nagyszabású dinasztikus céljaik megvalósításának terhét könnyűszerrel helyezték gyermekek vállára, de a pillanatnyi politikai játszmák függvényeként létrejött béke- és szövetségkötéseket megpecsételendő házassági megállapodások főszereplői is olykor a még meg sem született utódok, gyakrabban egymással már egyébként is rokonságban álló, rendszerint a törvényes kort be nem töltött örökösök voltak. Természetesen ez alól, a korszakban általánosnak nevezhető szokás alól, nem számított kivételnek a magyarországi Anjou-uralkodó, I. Lajos sem. skorka04Nem csupán azért, mert őt magát is tizenkétévesen jegyezték el első hitvesével, de azért is, mert a magyar király a sokáig egyetlen örököseként számontartott unokahúga, a fent említett Erzsébet kezét egy bő évtized leforgása alatt egymást követően meghatározó uralkodóházak négy különböző sarjának is odaígérte, s egy ötödik eljegyzés is szóba került. Az Anjou hercegnő még kétesztendős sem volt, mikor nagybátyja elkötelezte a morva őrgróf Luxemburg-házból származó, négyéves fia számára. Néhány évvel később azonban már az egyik Habsburg herceggel „járt jegyben”, miközben a Szentszék, amely igen komolyan rajta tartotta hüvelykujját az európai diplomácia ütőerén, az alig nyolcéves Erzsébet jövőjét egy Valois herceg oldalán képzelte el, s az ötletet a magyar uralkodó előtt sem rejtette véka alá.

skorka031365-ben fogant meg IV. Károlyban és I. Lajosban az az elképzelés, amely a magyar és esetlegesen a lengyel korona várományosát a cseh gyermekkirállyal, Luxemburgi Vencellel igyekezett összeboronálni. Erzsébet kiutat a mátkaság politikai útvesztőjéből csak akkor talált, amikor I. Lajos második felesége gyermekkel ajándékozta meg a királyt, méghozzá néhány év leforgása alatt rögtön három leánnyal, ezzel az unokahúg pozíciója a Magyar Királyság öröklési rendjében súlytalanná vált, s az immáron teljeskorúvá, tizenhatévessé érett hercegnőt 1370-ben hozzáadták a nálánál két és fél évtizeddel idősebb tarantói herceghez. Ami Anjou Erzsébet mátkaságának a végét jelentette, az Lajos király lányai számára a jegyességek kezdetét hozta el. skorka05Az 1374. esztendőt a magyar uralkodó azzal a megnyugtató tudattal zárhatta le, hogy valamennyi leányának jövőjét kielégítően elrendezte. A legidősebb királyi hercegnőt, a négyéves Katalint a francia király másodszülött fiához kötötte szerződés, a másodszülött, Mária esetében pápai engedély érkezett a német-római császár második fiával, Zsigmonddal kötendő házassághoz, míg a legkisebb, Hedvig a Habsburg-házból való jegyessel dicsekedhetett, azaz csak dicsekedhetett volna, ha éppenséggel egyesztendős korára tudott volna beszélni. Furcsamód éppen az ő házassága látszott leghamarabb, még Lajos király életében beteljesedni, hiszen az uralkodó maga számol be arról, hogy 1378 júniusában a hainburgi plébániatemplomban Demeter esztergomi érsek a megfelelő ünnepélyességgel összekötötte Hedviget és III. Lipót osztrák herceg fiát, Vilmost, akik még akkor éjszaka „egyazon ágyba fektettettek és egyesíttettek”. A nyolcéves Vilmos és ötesztendős hitvese tehát ugyanúgy foganatosították házasságkötésüket, minként azt 1366-ben IV. Károly Erzsébet és Vencel esetében kilátásba helyezte.
skorka06Az elhálás dinasztikus aktusának részleteiről mind Lajos király, mind pedig IV. Károly császár szemérmesen hallgat, nem úgy Aeneas Silvius Piccolomini, a majdani II. Pius pápa, aki egy későbbi házasságkötés kapcsán szemtanúként számol be az eseményről. 1452 márciusában került sor a Habsburg-családból származó III. Frigyes német uralkodó császárrá koronázására. A római ceremónia előtt a király Sienában találkozott leendő hitvesével, Portugáliai Elenórával, akinek koronázása Rómában férjével egyidőben ugyancsak megtörtént. Az ifjúpár a szertartást követően meghívást kapott az ara nagybátyjától, Alfonz aragóniai királytól, hogy látogassanak udvarába. A nápolyi tartózkodás utolsó napjaiban azonban szárnyra kaptak a hírek, hogy a testi örömök terén is komoly önmérsékletet tanúsító Habsburg herceg fiatal feleségét eleddig még közelebbről nem kívánta megismerni. Azt rebesgették, hogy az elhálással mindenképpen meg akarja várni visszaérkezésüket a birodalom területére. A nápolyi uralkodó udvartartása és Eleonóra kísérete egyként próbálta rávenni a vendéget, hogy a felé irányuló elvárásoknak eleget tegyen. Az unszolás végül célt ért, Frigyes elrendelte, hogy az ágyat a német szokások szerint vessék meg, s mikor ez megtörtént, a még mindig vonakodó harminchétesztendős férj az udvartartás jelenlétében tetőtől-talpig felöltözve leheveredett, s hagyta, hogy karjaiba fektessék a ruháit szintén magán tartó tizennyolcéves hitvesét, majd Alfonz király és megannyi előkelő kíváncsiskodó szempár előtt a császár egy méretes vánkost húzott maguk fölé, s megcsókolta nejét, majd rögvest mindketten felkeltek. A jelenlévők legnagyobb elképedésére semmi más nem történt, összegez Piccolomini és magyarázatként hozzáfűzi: a németeknél ez a szokás tartja magát, legalábbis a fejedelmi személyek egybekelésénél először így szokás. Az Eleonóra kíséretében tartozkodó hispán hölgyek, úgy tűnik, nem ismerhették az elhálás eme német módját, ők ugyanis a beszámoló szerint szilárdan hitték, hogy a dologra komolyan sor kerül, nagy hangzavar is támadt körükben, amint látták, hogy a párna eltakarja a császári párt. skorka07Mindenki Alfonz királyra szegezte tekintetét, és várta, hogy beavatkozzék, ő azonban az arcán elnéző mosollyal nyugtázta a Mediterráneumban idegen szokásokat. Az ügy nyilvánvalóan nem javított az amúgy is különcnek számító császár népszerűségén, ami szélsőséges mértéktartása miatt mindig is csodálkozást váltott ki a kortársakban, akik furcsállották, hogy Frigyes az étkezéseken kívül sosem vágyik a bor ízére, s még azt a könnyű rizlinget is, melyet estebédek alkalmával vesz magához, vízzel hígíttatja. Eleonórát ugyancsak tiltotta a borfogyasztástól, mondván egy terméketlen asszonyt inkább tűrne meg maga mellett, mintsem egy kapatos menyecskét. Pedig a fiatal ara az udvari orvosok tanácsára, pusztán egészségügyi okokból már zsenge gyermekkora óta hódolt a borfogyasztás gyakorlatának. A „spártai egyszerűséget” előnyben részesítő Frigyes – aki V. László gyermekkirály gyámja is volt – a város forgatagától is igyekezett távol tartani magát: a humanista Sigismund Meisterlin méltatlankodva számol be az esetről, mikor is a Nürnbergbe látogató császár számára a városon kívül kellett olyan szállásról gondoskodni, ahol kedvére tarthat baromfikat. Mindezek fényében nem meglepő tehát a császár Alfonz király udvarában tanúsított viselkedése, minden jel szerint Habsburg Frigyes azon a bizonyos húzott-halogatott nászéjszakáján – érett férfikora ellenére – megkönnyebbülten bújt a hevenyészve rögtönzött hitvesi ágy párnája alá, menedéket keresve a német földön honos elhálási szokás mögött, amely pedig alkalmasint a nálánál jóval ifjabb, elsősorban gyermekkorú felek között köttetett házasságok dinasztikus aktusaként nyert létjogosultságot.

Skorka Renáta

Javasolt hivatkozási forma: URL:https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4711-elhalas-nemet-modra (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom
Aeneae Silvii, episcopi Senensis postea Pii papae II. Historia rerum Friderici tertii imperatoris. Primum edita Johannis Henrici Boecleri. Argentorati 1685. 84–85.
Krieger, Karl-Friedrich: Der Hof Kaiser Friedrichs III. – von außen gesehen. In: Deutscher Königshof, Hoftag und Reichstag im späteren Mittelalter. Hrsg. Peter Moraw. Stuttgart 2002. 163–190.
Skorka Renáta: Érdekházasságok, kényszermátkaságok. A dinasztikus megállapodások politikai, gazdasági és jogi jellemzői a 14. századi Magyar Királyságban. Századok 155. (2021) 1181–1208.