A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának szeptemberi számában Benkő Elek, a MTA rendes tagja, a BTK Régészeti Intézet kutatóprofesszora és Kolláth Ágnes, kutatócsoportunk tagja, Egy elveszett középkori kötet margójára című írását közöljük. 

ben 01Börgöndpuszta ma Székesfehérvár kellemes, félreeső része, a város határának délkeleti szélén terül el, mintegy 2,5-3 km-re még az egyre terjeszkedő ipari parkoktól is. Bár nem kapcsolódik közvetlenül a megyeszékhelyhez, manapság inkább tekinthető kertvárosnak, mint különálló falucskának. Körülbelül négyszázötven-ötszáz lakossal rendelkezik, akiknek egy jelentősebb része Fehérvárról költözött ki, értékelvén a csendet és a festői természeti környezetet a Velencei-tavat övező mocsárvilág nyugati határán. Nyugalmukat valóban legfeljebb a településhez tartozó repülőtérről felszálló kisgépek és a hétvégénként horgászni érkezők autói zavarhatják meg, mivel a 62. sz. út mintegy 750 m-re nyugatra fut el a szélső házaktól, a Börgönd nevet viselő vasútállomás pedig még távolabb, 3 km-re délnyugatra található. Bár ez a nagyfokú elszigeteltség az újkorban már fennállt, a település a kora Árpád-kortól folyamatosan létezett. Valószínűleg azonos az 1009-ben a veszprémi püspök javai közé sorolt Bergennel, 1249-ben és 1298-ban pedig határjárásokban találkozhatunk vele. Utóbbi iratból azt is megtudhatjuk, hogy ekkor a falunak két része volt, a Fehérvár melletti Novaj (ma Kisfalud a város keleti határában) déli szomszédosaként ugyanis Felbergent említették, tehát (Al)Bergennek is léteznie kellett. Bár késő középkori forrásaink hallgatnak róla, nem néptelenedett el teljesen a 16–17. században sem. Több adattal rendelkezünk vele kapcsolatos, keresztény felek között zajlott birtokvitákról, miközben török földesura is volt.
ben 05Régészeti adataink ugyancsak sokatmondóak. Kralovánszky Alán 1960-ban, mikor a helyi termelőszövetkezet gabonasilók ásásába fogott a faluban, késő avar kori (Kr. u. 8‒9. sz.) temetőrészletet tárt fel. A leletmentés azért vált egyáltalán lehetségessé, mert az akkor még működő helyi iskola igazgatója tudomást szerzett az előkerülő csontokról. Ennek következtében a kiérkező régész a sírok felett előkerült, általa késő középkorinak/kora újkorinak meghatározott házhelynek és a hozzá tartozó tárolóvermeknek csak az alját tudta a silógödörben dokumentálni. Ez a kis információtöredék azt jelzi, hogy a mai Börgönd területén a középkorban is létezett település.
Ezután csaknem húsz évvel ismét a TSZ végzett földmunkákat innen körülbelül 1,5 km-re délre. Egy elvadult akácerdő melletti dűlőút nyomvonalát helyezték kijjebb, a mocsár felé, azonban a terepet ehhez el kellett egyengetni. Ekkor derült ki, hogy a traktorokat a közlekedésben akadályozó hepehupák valójában késő középkori házak omladékai. A helyszínre kiszálló Bánki Zsuzsanna a lelőhelyet a 14–16. század közé keltezte, úgy gondolta, lakói halászattal foglalkozhattak.
Ez a két, egymástól viszonylag távol azonosított települési egység jól egybevág a két részből álló falura utaló forráshellyel. Mivel a ma lakott terület esik közelebb az egykori Novaj, azaz Kisfalud határához, itt Kralovánszky valószínűleg Felbörgönd egy késői részletét találhatta meg, míg a Bánki által megfigyelt házak tartozhattak (Al)Börgöndhöz. A történeti térképek tanúsága alapján mindkét településrész a Fehérvár‒Buda főútból délnek, Seregélyes felé kiágazó, a Dinnyési-fertő partján futó, ma már csak részleteiben, dűlőként megfigyelhető útra fűződött fel. Egyelőre úgy tűnik, egy templomuk volt, amelyet Stibrányi Máté azonosított archív térképek segítségével, az úttól kicsit távolabb, az (Al)Börgönd fölé magasodó, úgynevezett Szent László-hegy nyugati nyúlványán.
ben 06Amint láthatjuk, a középkori Börgönd egy kifejezetten jól megismerhető, az elmúlt évszázadokat viszonylagos nyugalomban átvészelt lelőhely-komplexum, melyet érdemesnek látszott a Székesfehérvár és környéke középkori és kora újkori régészeti topográfiája című projekt keretében alaposabban szemügyre venni. Ehhez kapcsolódóan a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársával, Kovács Ágnessel, és a múzeum Közösségi Régészeti Programjában résztvevő önkéntesekkel összefogva 2021-ben, majd 2022 júliusában fémkereső műszerekkel átvizsgáltuk a délebbi, valószínűleg Albörgönddel azonosítható faluhelyet, mely ma részben a mocsár szélén húzódó réten fekszik, részben pedig a fentebb említett erdősáv és tőle északra szántott parcellák takarják.
Leleteink igazolták a település kora Árpád-kori eredetét, ugyanis a műszeres kutatás során előkerült egy kopott, I. (Szent) István által veretett ezüstpénz és egy 13. századi ezüstgyűrű, kiszélesedő, ovális fején vésett kettőskereszttel, két oldalán egy-egy madárral. E korai leletek mellett a késő középkori házhelyek területéről egy 1524-es évszámot viselő ezüstdénár is napvilágot látott. Ez utóbbi érem, valamint a helyszínen gyűjtött kerámia mind-mind arra utal, hogy a lakók sok emberöltőnyi békés halászgatás után a 16. század hadi eseményei miatt hagyhatták el a helyet. Bánki Zsuzsanna megfigyelései szerint a házak tűzben pusztultak el.
ben 02Vélhetően ehhez az 1500-as évekbeli pusztulási horizonthoz köthető egy apró, ám az Isten háta mögötti, mocsár menti faluban első látásra szokatlannak tűnő lelet. Szintén az egyik házomladék területéről került elő egy préselt technikával készült, áttört, gazdagon díszített, sárgaréz veret, mely egykor egy könyv borítótáblájának sarkát díszítette.
A középkori könyvtáblákat, különösen a nagyobb méretű, általában fekve tárolt kötéseket rendszerint díszes fémveretekkel védték a fokozott kopástól. A vastag táblákat kapcsokkal fogták össze, így védve a pergament, majd a nyomtatás elterjedése után a papírt a nedvesedéstől, portól, egyéb szennyeződésektől, illetve így akadályozták meg a kötetek szétnyílását. A fémveretek gyártásának a középkor folyamán Európa-szerte több központja alakult ki, melyek munkáit részformáik és művészeti stílusuk segítségével lehet elkülöníteni egymástól.
ben 04ben 03A börgöndi darab deltoid alakú, vékony sárgarézlemezből préselt és domborított, áttört díszű. Megfelelően kiképzett rövidebb oldalait a könyv sarkára illeszkedve ‒ azaz derékszögbe állítva ‒ kicsiny szegecsekkel rögzítették a borítótáblára, úgy, hogy a hosszabbik, végén ugyancsak szeggel rögzített csúcs annak közepe felé mutasson. Az egyik ilyen szegecs a helyére rozsdásodva maradt meg ezen a leleten, ami arra utal, hogy az a könyvvel együtt került a ház omladékába, nem élt leszerelve „önálló életet”. Fő díszítőmotívuma, mely a csonkakúp alakú koptatógomb (ez védte az értékes bőrkötést a közvetlen súrlódástól) felől a veret hegyéig nyúló domborított-áttört háromágú akantuszlevelet formáz, illetve finoman hullámosra vágott, rozettákkal díszített szegélye alapján nagy biztonsággal felismerhetjük, mint a hazánkban egyik legelterjedtebb könyvveret-csoport tagját. Ezek a darabok 1475‒1530 között készültek német nyelvterületen, Aachenből vagy az ahhoz közeli Stolbergből származó, 20% körüli cinktartalmú sárgaréz-lemezből. A kutatás stílusa alapján általában nürnbergi gyártmányként azonosítja e típust (jól érzékelhetően eltérnek tőlük pl. az augsburgi készítmények), amit ebben az esetben teljes mértékben alátámaszt, hogy a börgöndi darab rendkívül pontos párhuzama egy eredeti, Nürnbergben készült kötet borítóján ismerhető fel.
ben 09ben 10ben 11Vajon milyen könyvet díszíthetett ez a tömeggyártott, ám így is igen nívós kis tárgy? Maga a verettípus a tartalomra nézve nem ad információt, azonban kiképzése elárulja, hogy már vékonyabb borítótáblájú, vélhetően papírra nyomtatott kötetet díszíthetett. Nagyátlójának (5,9 cm) és rövidebb oldalainak (3,4‒3,5 cm) hossza azt is lehetővé teszik, hogy a kötés méretére következtessünk. Ilyen méretű vereteket 29‒34,6 cm-es magasságú ‒ azaz a mai A4-es mérethez közelítő ‒ borítóknál dokumentáltak a legtöbbször, melyek igen gyakoriak voltak a korabeli könyvtárakban is.
Első pillantásra szokatlannak tűnik talán lelőhelye is az egyik középkori ház omladékában, hiszen képzeletünkben e falvak népe nem feltétlenül könyvforgató emberként jelenik meg. Való igaz, a könyvveretek ‒ melyek sokszor az egyetlen árulkodó jelei annak, hogy egy adott helyszínen voltak írástudók ‒ leginkább a kolostorok és plébániatemplomok, kisebb részben gazdag polgárvárosok jellegzetes leletei. A pilisi ciszterci apátság feltárásai során például mintegy száz ilyen tárgy került elő. Ugyanakkor, bár jóval alacsonyabb számban, de előfordulnak késő középkori vidéki települések területén is, így például a Somogy megyei Somról és Iharosberényről, a Tolna megyei Bonyhádról és Ete mezővárosból vagy a Csongrád-Csanád megyei Kopáncsról egyaránt ismerünk könyvvereteket, kapcsokat. Ezek a 14. századtól felfelé keltezhetőek, de leginkább a börgöndihez hasonlóan 15–16. századiak, és többnyire egy-egy lelőhelyen maximum négy-öt darab került elő belőlük. Etén és Iharosberényen a középkori plébániatemplom kutatása során találták őket. Tudnunk kell, hogy még a gazdag kolostori könyvtárakban is csak a borítóknak mintegy felét látták el ilyen dekorációval. Ez általánosítható tanulságot hordoz, a könyvek száma mindenhol magasabb lehetett a gondosan bekötött példányokénál.
ben 08A további részleteket már csak találgathatjuk. Elvben nem zárható ki, hogy a késő középkori falvakban – ritkán – világi tulajdonban is lehetett egy-két könyv (ezt egy későbbi időszak, a 17. század könyvbejegyzései is alátámasztják), összefüggésben egykori birtokosaik esetleges tanulmányaival vagy szerencsés tulajdonszerzésével. De másra is gondolhatunk. Börgönd Székesfehérvár mellett található, ahol a Szűz Mária-prépostság és a Szent István johannita konvent könyv- és levéltáraihoz szinte biztosan tartozott könyvkötő műhely. Nem kizárt további mesterek működése a nagyobb kolostorokban sem, akiknek keze nyomán gondos kivitelű bőrkötésbe foglalt, csillogó sárgarézzel díszített könyvek a kolostorok és plébániák legféltettebb kincsei közé kerülhettek. Nem lehetetlen, hogy ilyen környezetből származott az elenyészett börgöndi kötet is, szoros összefüggésben a török hódítás eseményeivel. Könnyen elképzelhető, hogy a helybéliek a dombtetőn fekvő börgöndi templomból jutottak mentett vagy széthurcolt szerkönyvekhez. Tény, hogy az egyház valószínűsíthető helyén a fémkeresős kutatások során gyakorlatilag semmilyen értékelhető középkori leletet sem találtunk, így könyvvereteket sem, bár ez a helyzet további vizsgálódásaink során természetesen még változhat.
Amint láthatjuk, ez a kis tárgy, bár először talán csak finom szépsége ötlik szemünkbe, valójában sok mindent elárul egykori használóinak életszínvonaláról, kereskedelmi és személyi kapcsolatairól a 16. században, ami további elemzésekre ösztönöz. Börgöndi kutatásaink terveink szerint 2023 végéig folytatódnak, így reményeink szerint még sok hasonló érdekességet megtudhatunk a faluról.

 

 Benkő Elek ‒ Kolláth Ágnes

Ezúton szeretnénk köszönetet mondani a 2021. és a 2022. évi az albörgöndi faluhely átvizsgálását célzó kutatások szervezéséért és az együttműködésért a székesfehérvári Szent István Király Múzeumnak, Kovács Ágnes régésznek, a restaurátor műhely munkatársainak, illetve a Fejér megyei Közösségi Régészeti Program lelkes fémkeresős közösségének. A könyvveret megtalálója Molnár Csaba volt.

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4953-egy-elveszett-kozepkori-kotet-margojara (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Felhasznált irodalom

Bánki Zsuzsanna: 185. Börgönd-Horgos oldal. Régészeti Füzetek I/32. (1979) 110.
Benkő Elek ‒ Barkóczi Péter: A könyv régészete. Középkori könyvveretek és -kapcsok a pilisi ciszterci monostorból. In: Benkő Elek ‒ Kovács Gyöngyi ‒ Orosz Krisztina (szerk.): Mesterségek és műhelyek a középkori és kora újkori Magyarországon. Budapest 2017. 165‒192.
Farkas Gábor: Pákozd (Börgönd). Fejér Megyei Történeti Évkönyv 22. (1991) 201‒224.
Kralovánszky Alán: A Pákozd-Börgönd pusztai későavarkori temető. Alba Regia 2‒3. (1961‒1962) 173‒179.
Molnár István: Iharosberény-Régi Temetői-dűlő (89313). A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (2020) 190‒191.
Pomázi-Horváth Viktória ‒ Rózsa Zoltán (szerk.): Töredékek. Kopáncs falu fémleletei. Régészeti Magazin 2021:1. (2021).
Stibrányi Máté: Fejér megye középkori templomos helyei. Doktori disszertáció. ELTE BTK, Régészettudományi Intézet. Kézirat. Budapest 2015.
https://edit.elte.hu/xmlui/static/pdfjs/web/viewer.html?file=https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/32975/dissz_stibranyi_mate_tortenelemtud.pdf?sequence=1&isAllowed=y
Szabó Géza – Békefi Mónika – Király Edit – Csányi Viktor: Bonyha középkori település területén 2015-ben végzett megelőző régészeti feltárás. Előzetes beszámoló. A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 38. (2016) 71‒130.
Ujhelyi Nóra ‒ Varga Máté: Egy különleges könyvveret a kaposszentjakabi apátságból. Archaeologia ‒ Altum Castrum Online 2017.
https://archeologia.hu/content/archeologia/489/ujhelyi-varga-szentjakabi-konyvveret.pdf
Vizi Márta – Miklós Zsuzsa: Előzetes jelentés a középkori Ete mezőváros területén végzett kutatásokról. A Wosinszky Mór Múzeum Évkönyve 21. (1999) 207‒270.
Zsoldos Attila ‒ Thoroczkay Gábor ‒ Kiss Gergely: Székesfehérvár története az Árpád-korban. Székesfehérvár története I. Székesfehérvár 2016.