A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának decemberi számában kutatócsoportunk tagja, Draskóczy István A királyné és a só című írását közöljük.

 A királyné és a só

Történt, hogy 1493 decemberében a kassai királynéi sókamara raktárában egy darab kősót sem leltek, és szégyenszemre Beatrix királyné kénytelen volt kölcsönkérni némi erdélyi sót Kassa városától, amit a település a királytól kapott. Ígérte, visszaadja a kölcsönt. A polgárok vártak, ám a só csak nem jött meg Máramarosból. 1495 tavaszán egy társukat küldték a királyasszonyhoz, aki ezután rögvest utasította két sókamaraispánját, hogy térítsék meg a felvidéki városnak a tartozást. Majd három hét múltán újabb levelet kellett küldeni Máramarosba. A kialakult helyzetért Esztergomban a két tisztségviselő egyikét, Pogány Zsigmondot tették felelőssé, így még a nyár folyamán, idő előtt elbocsátották őt.
A középkorban és a kora újkorban sokkal több sót fogyasztottak az emberek, mint manapság. A bányákat és azokat a királyi hivatalokat, ahol ezt a cikket be lehetett szerezni, egyaránt kamaráknak nevezték. A sóbányák Erdélyben és Máramarosban működtek. Zsigmond király 1397-ben úgy szabályozta a kősó eladását, hogy a Tiszától északra és a Zagyvától keletre Máramaros ásványát, az ország többi részén pedig Erdély bányakincsét lehetett csak megvásárolni. A máramarosi kamara körzete utóbb túllépett a Zagyva képzeletbeli vonalán, és egészen Nyitra vidékéig terjedt ki. Vagyis a korábbi Felvidék és a mai Magyarország északi tájai tartoztak hozzá. A bányavidékeket, azokat az országrészeket, amelyekben a két körzet kősóját árusítani lehetett, az erdélyi, illetve a máramarosi sókamaraispán felügyelte. Alkalmanként egyszerűen kamarásnak is címezték őket. A máramarosi kamara vezetője viselte a megye ispáni méltóságát, hozzá tartozott a székhely, Huszt vár királyi uradalma.
Az 1430-as évek elején Zsigmond király neje, Borbála igazgatta a sókamarák egy részét. Mátyás felesége, Beatrix közelebbi tartós kapcsolatba került a sókamarai szervezettel. Midőn a király feleségül vette a nápolyi király leányát (1476), megígérte, hogy megkapja a királynéi birtokokat. Ám az uralkodó nem sietett ígérete beváltásával. Mátyás egy 1482-ben kiadott okleveléből az derül ki, hogy Beatrix már rendelkezik magyarországi birtokokkal, de az is kiviláglik, hogy számíthat még újabb javakra. Az előbbi csoportba sorolható Máramaros sókamarája és körzete, amely egyébként korábban nem tartozott a királynék birtokállományához.
Az első adat, amely arra mutat, hogy Beatrix a máramarosi bányavidék s körzete birtokába jutott, 1480-ból származik, történetesen Bártfáról. A királyasszony arra utasította a várost, hogy ne merjenek lengyel sót használni (ezt a terméket ugyanis nem lehetett az országba behozni külföldről). Ennek ellenére a határmenti település lakói csempészárut vettek, melyről a királyné a kassai alkamarásától szerzett tudomást.
Mátyás halála után II. Ulászló politikai érdekből feleségül vette Beatrixot. A házasságkötési szertartás azonban nem volt teljesen szabályos, és Ulászló egyébként sem akart újdonsült nejével együtt élni, akit meddőnek tartottak. A pápa azonban csak 1500-ban mondta ki a válást, így Beatrix kezén maradtak a királynéi birtokok. Máramaros kamaráját azonban sikerült az uralkodónak visszaszereznie – 1497-ben. A királyasszony egyébként Esztergomban rendezkedett be, ugyanis az esztergomi érsek, Estei Hippolit az unokaöccse volt.
A kamaraispánok magyarok, illetve olaszok voltak. Ebben a pozícióban egy Abaúj megyei magyar nemes, Horvát János töltötte a leghosszabb időt (1472–1478, 1487–1492). Ő bizonyára nagy ismeretre, tapasztalatra tett szert már a Beatrix előtti korszakban, s tán ezért bízta a királyné majd 10 év után ismét reá a vezetést. Úgy látszik, hogy 1490 után a szakember már kevésbé tudta kézben tartani az ügyeket. Így történhetett, hogy az értékesített kősó árával sokan adósak maradtak, s nem kis pénz, majd 3000 aranyforint (pontosabban 2909 aranyforint és 92 dénár) behajtásának a gondját hagyta utódaira. Más baj is akadt. 1492-ben az elégedetlen sóbányászok beszüntették a munkát, le kellett állítani a termék kiszállítását, így sóhiány lépett fel. Vezetőváltásra volt szükség. Hozzátehetjük, hogy a későbbi kamarások sem boldogultak az alacsony bérek miatt elégedetlen bányászokkal. (Csak midőn II. Ulászló király átvette a máramarosi kamarát, 1498-ban került sor arra, hogy emeljék a béreket.)
Horvát János után 1493-ban két fő került a máramarosi sókamarai szervezet élére. Január 10-én vették át az elődtől az ügyeket. Mindketten a királyné udvartartásához tartoztak. Az egyikük Itáliában született, Bernardo Monellónak hívták. A királyasszony bizalmasa, óbudai és diósgyőri várnagya volt. Történetesen 1491-ben sót (feltehetően máramarosit) adott el az esztergomi érsekségnek. A másikuk magyar volt, egy Zala megyei nemes, csébi Pogány Zsigmond. Ő szintén bizonyította már képességeit, midőn az előző évben Selmecbánya és Hodrusbánya egymás elleni perében ítélkezett.
Közülük Pogány foglalkozott többet a sóügyekkel, hisz Monello kamaraispáni tisztsége mellett az esztergomi vár udvarbírója volt (1492–1494). A következő esztendő egészében Pogány Zsigmond egyedül irányította a máramarosi kamarai szervezetet, noha olasz társa februárig a hivatalában maradt. 1495-ben ismét olaszt kapott maga mellé Gabriele Stagnoli személyében. Ez a harmadik év azonban nem alakult szerencsésen Pogány számára, hisz, amint említettem, leváltották. Pedig igyekezett javítani a gazdálkodást (mint azt majd látni fogjuk). Az olaszt nem bántották. Pogány helyére egy másik királynéi familiáris, korábban diósgyőri várnagy, Csapi János került.
Az eseményekből kiviláglik, hogy az ügyek tulajdonképpeni intézője a helyi viszonyok között könnyebben tájékozódó magyar ember volt. De láthatóan a királyasszony a megbízható honfitársairól sem feledkezett meg. Kisebb tisztségek betöltésekor szintén számításba vette őket. 1496 decemberében például a bártfai kamara élére állított két olaszt, akiknek már volt tapasztalatuk, hisz mindketten irányították egy-egy évig a kassai hivatalt. Alighanem az olaszok egyéb szolgálatait fizette így Beatrix.
Hogyan boldogult a királyné embere ekkor a kamarákkal, tudta-e növelni úrnője bevételeit? A kérdés megválaszolását szerencsés véletlen folytán reánk maradt két királynéi oklevél segíti. Beatrix ugyanis számon tartotta jövedelmeit. A kamaraispánok éves elszámolásait olasz számtartójával ellenőriztette. Bekérette ehhez a kamarai számadást éppúgy, mint a különböző számlákat, nyugtákat, só kiutalására vonatkozó királynéi parancsleveleket, a szállítmányok elindításáról szóló iratokat. Így történt ez 1493-ban és 1494-ben is, amikor a királynéi számtartó, Bresciai Fülöp végezte el az ellenőrzés feladatát Esztergomban. Az eredményről, vagyis arról, hogy néhány kivételtől eltekintve rendben találtattak az elszámolások, Beatrix oklevelet adott ki. A fennmaradt két dokumentum azonban csak a bányák működéséről tájékoztat bennünket, ám az elosztást végző kamarák, ahogy akkor mondták, a „külső kamarák” tevékenységéről nem.
Maga a bányaüzem, az aknák Rónán (Rónaszék) voltak. A kősót a bányászok kockákra vágták. Azok a darabok, amelyeket hajón vagy tutajon szállítottak el, kisebbek voltak, mint amelyeket szekérre raktak. 1493-ban felszínre hoztak mintegy 543 ezer darabot, a következő évben valamivel kevesebbet, 527 ezer kockát. Ez a mennyiség 4000-5000 tonnára becsülhető, ami nem mondható soknak. Különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy az 1530-as és 1540-es években akadt olyan esztendő, amikor 7000–8000 tonnányi sókockát bányásztak. A kockák egy része földes volt, vagy kisebbre sikeredett. Ezeket félretették. Így 1493-ban alig több mint félmillió darabbal gazdálkodhatott a két kamaraispán. A felszínre hozott kősót helyben eladták, felhasználták, illetve a külső kamarákba szállították. Elkerülhetetlen volt az, hogy valamennyi só ne maradjon a bányáknál, a kikötőkben raktáron vagy útközben kárba ne vesszen. Például akkor, ha a hajó, tutaj elsüllyedt. Ami megmaradt, a következő esztendőben próbálták értékesíteni.
A szekerészek feladata volt az, hogy Rónáról a Tisza melletti kikötőkbe vigyék a sókockákat, ahol hajóra rakták. De igen gyakran szekéren juttatták el a sót a külső kamarákba. A vízi alkalmatosságok egész Szegedig vitték a rakományukat, ám többnyire Tokaj, Poroszló, Szolnok volt a végállomás. Ezekben a kikötőkben ismét szekérre került a rakomány. A hajósoknak hajóhoz, tutajhoz egyaránt érteniük kellett. Nem csupán ahhoz, hogy hogyan kell velük közlekedni, hanem ahhoz is, hogy miképpen kell őket elkészíteni. A hajókra többet, a tutajokra kevesebbet lehetett rakodni. Így a tutajok elsősorban a magánemberek sóját szállították el. A járművek elkészítéséért, vízre bocsátásáért, a szállításért természetesen fizetett a kamara, mégpedig pénzt és sót kaptak.
A bányaüzem sikeres működése a kamaraispánok rátermettségén, embereik hozzáértésén múlott. És természetesen attól függött, hogy miként gazdálkodtak, mennyi pénzt tudtak előteremteni. Elkerülhetetlen, hogy a termés egy részének ne helyben legyen gazdája, noha fontos feladatuk volt az, hogy elegendő sóhoz juttassák a külső kamarákat.
Többnyire hitelben adták el az árut, jelesül a sókockákat, hisz maguknak a vásárlóknak sem volt elég pénzük. Kik voltak a vevők? A két számadás szerint helybeliek, még pedig azok, akik szekereikkel egyébként is a kősó szállítását végezték. Ők értékesítették tehát tovább, már Észak-Magyarországon a terméket. Máramaros vidéke öt kamarai városában (Huszt, Máramarossziget, Técső, Visk és Hosszúmező) éltek. Élvezték a monopolhelyzet előnyeit, ugyanis polgárként csak ők szállíthattak, és ők vihették ki Máramarosból a sókockákat. Külön kamaraispáni engedély kellett ahhoz, hogy idegen vállalhassa a fuvart. A fuvarozás jó üzletnek számított, még akkor is, ha a kamaraispán olykor „nemszeretem” feladattal bízta meg őket. 1493-ban mintegy 600 tonnányit, a következő évben pedig 700 tonnányit vettek át hitelben. Azt lehet mondani, hogy miközben fuvarozásra kötelezett személyek, egyben már vállalkozók, miként az erdélyi bányavárosok sószállítást végző fuvarosainak egy része is. Mindehhez megfelelő szállító eszközökkel kellett rendelkezniük. A legnagyobb máramarosi sószállító alkalmatosság nagy, vasalt szekér volt, amelyet 16 ökör húzott, és 2–2,5 tonna rakományt is elbírt.
A szekereseknek vagy másoknak átadott kősó értékének a beszedése nem kis feladat elé állította a sókamaraispán embereit, s olykor akár évekig eltarthatott, mire a hivatal a pénzéhez jutott. Megesett, hogy sosem. 1493-ban majd 2000 forintért adtak el kősót, de csak 800 forintot fizettek ki a vevők.
A kamara pénzhez jutott azzal is, hogy a bányászoknak élelmet, bort adott el. Ugyanis a sóvágók Huszton, Máramarosszigeten és Técsőn laktak, ám az aknák távolabb, Rónán helyezkedtek el. A heti műszak során a munkásoknak biztosítani kellett az élelmet. Egyébként az említett városok polgárai vásárolták fel az alföldi részeken az élelmiszereket, s hozták be a bányavidékre.
A kamara pénzbevételét növelhette alkalmanként az országgyűlés által megszavazott adó. Ugyanis a királyné a birtokain, tehát a huszti uradalomban is, a saját céljaira szedhette be ezt az adófajtát. Ennek köszönhetően 1493-ban az előző évből megmaradt adóhátralékot tudták felhasználni a bányaüzem céljaira.
Összességében 1493-ban 1321 aranyforint, 1494-ben ezen összeg több mint kétszerese, 2857 aranyforint folyt be. Főként annak köszönhető a növekedés, hogy azt a mintegy 1200 aranyforintot, amelyet az előző esztendőben eladott kősó után nem tudtak beszedni, most behajtották. Ez a tény mindenképpen Pogány és emberei munkáját dicséri. A Horvát idejéből megörökölt hitel felszámolása azonban vontatottan haladt.
Az üzem kiadásai nem voltak csekélyek: 1493-ban 2455, 1494-ben pedig 3645 aranyforint. Tehát tetemes hiány keletkezett, amely 1493-ban 1135 aranyforintot, a következő esztendőben pedig majd 800 aranyforintot tett ki. A hiány tehát csökkent, ami ismét a két ispán javára írható.
Nem minden pénzt költöttek a bányászatra, ugyanis a huszti vár, a Rónán felépített kastély fenntartásához szintén hozzájárult a sókamara, például fegyvereket, ólmot, salétromot vásároltak. A két erősség 30-32 gyalogosának a zsoldját (vagy legalább egy részét) a kamara állta. Sokszor nem dönthető el, hogy a szalonnát, olajat, búzát, ökröt, bort a várak, avagy a bányák számára vásárolták, ugyanis mind a két helyen szükség volt rájuk.
A hiányt a sókamaraispánok a sajátjukból fedezték azzal a feltétellel, hogy a következő évi kamarai haszonból kivehetik. Ám midőn összehasonlítjuk a két éves elszámolást, nem találjuk az 1494. esztendei kiadás tételei között azt az összeget, amely a tartozás fejében a kamaraispánoknak járt volna. Az a 10 000–10 000 sókocka, amelyet Monello és Pogány kapott, aligha fedezte a kölcsönt. Az történhetett, hogy nem a bányák, hanem a külső kamarák bevételéből jutottak a pénzükhöz, vagy ami még valószínűbb, a királyné máshonnan fizette ki őket.
Ám a pénz, amellyel gazdálkodtak a kamaraispánok, nem volt elegendő a bányaüzem működéséhez, a vár és a várkastély fenntartásához. Hozzá kellett nyúlni a kibányászott kősóhoz. Kősóért vettek élelmet, vaslemezt például, kaptak belőle a kikötők őrei is. Pénz mellett só járt a bányászoknak, a szállításért sóval is fizettek. Hosszan lehetne sorolni, mi mindenre költötték a bányaterméket. 1493-ban a sómennyiség fele ment el a kamara és a várak költségeire, a következő évben kevesebb (36%). Ismét azt látjuk tehát, hogy valamelyest javult a gazdálkodás. Királynői utasításra ráadásul adtak kősót egyik vagy másik személynek, különböző célokra. Évente mintegy 100 000–100 000 kockáról volt szó. Egyházi intézményeknek is járt királyi, illetve királynéi adomány alapján kősó. Így jutott például a diósgyőri pálos rendház 1460-ban évente 150 aranyforint értékben sóhoz. Beatrix adománya révén (1493) a técsői pálos kolostornak minden évben 50 aranyforint értékű só járt.
A különböző tételeket látva joggal merül fel a kérdés, hogy mekkora mennyiség jutott el a magyarországi királynéi kamarákhoz. Ha hihetünk az elszámolásnak, 1493-ban a kibányászott mennyiség alig egytizede, 1494-ben a rendelkezésre álló készletnek az ötöde. Így nem csoda, hogy – mint idéztük – 1493 decemberére kiürült a kassai sókamara raktára.
Ha a királyné közegei révén, a külső kamarákban csekély mennyiség került is forgalomba, annál több máramarosi só talált gazdára másképpen. Hisz mindaz, amit sóban fizettek meg, helyben eladtak, eljutott a fogyasztóhoz. Csak ebből már nem a királyné gazdagodott. Ám a bányaüzem működését másként nem lehetett biztosítani. Hozzátehető, ha keveset hoztak fel a felszínre, vagy épp a hajók nem indultak el a kikötőkből, ellátási problémák léptek fel. Az északi tájakon rögvest nagyobb lett a keletje a lengyel csempészsónak. Átfogó változtatásra lett volna szükség.
A kamaraispán hanyagsága nyilvánvaló. Ám az is, hogy a gazdálkodás javulása ellenére nem tudott változásokat elérni, s azt sem, hogy a királyné több pénzt lásson sókamaráiból ebben az időszakban. Ugyan leváltották, de Pogány számára mégsem teltek haszontalanul a máramarosi napok. 1495 őszén ugyanis ő és rokonsága, valamint még valaki (feltehetően szintén rokon) épp a megyében található Úrmező mezővárost s néhány falut kapták adományba az uralkodótól.

Draskóczy István

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5569-a-kiralyne-es-a-so (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Bevezető képünkön: Sófőzés. Miniatúra 15. századi kéziratban (British Library)

Irodalom
Berzeviczy Albert: Beatrix királyné (1457 – 1508). Történelem élet- és korrajz. Budapest 1908.
Draskóczy István: A magyarországi kősó bányászata és kereskedelme (1440–1530-as évek). Budapest 2018.
Draskóczy István: Az földből kivájni őtet igen bajos. In: Skorka Renáta – Weisz Boglárka: Pillanatképek a magyar középkorból. Budapest 2022. 54 – 59.
Gulyás László Szabolcs: Városfejlődés a középkori Máramarosban. Budapest 2014.
Kuffart Hajnalka: Modenában őrzött esztergomi számadáskönyvek és az esztergomi érsekség udvartartása. PhD értekezés (PPKE). Budapest-Piliscsaba 2018.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.