A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában kutatócsoportunk tagja, Kovács Enikő: Abacus, váltó, bankcsőd – Pénzváltók a középkori Európában című írását közöljük.
Abacus, váltó, bankcsőd – Pénzváltók a középkori Európában
„Nem tűrte, hogy a kalmárok és pénzbeváltók átkos, fösvény mohósága fölös hasznot szerezzen az együgyű és paraszti emberektől. Ugyanis kiváltképpen ez az oka annak, hogy a népek ínségre, szegénység veszedelmére jutnak; de így mindenki szabott ár szerint adott és vásárolt, igaztalanság és csalás nélkül.” (ford. Geréb László) – olvasható a Képes Krónika I. Bélát méltató soraiban, amelyekből kitűnik, hogy a pénzváltókról kialakult közvélekedés már a középkorban sem volt éppenséggel hízelgő. A szükség azonban nagy úr, és a távolsági kereskedelem térnyerésével csak egyre nagyobb lett. Valamennyi saját pénzt kibocsátó hatalmasság elvárta, hogy területén az általa vert pénzeket használják. A külföldről érkező utazók, kereskedők és lovagok tehát idegen pénzeik átváltására kényszerültek. Legalábbis ez volt a törvény. A korabeli viszonyok közepette ennek betartatása képtelenségnek bizonyult, a távolsági kereskedelem csomópontjaiként működő városokban azonban így is nélkülözhetetlenné vált az erre szakosodott üzletemberek jelenléte. A pénzváltók tehát a társadalom szerves és anyagilag egyre gyarapodó részévé váltak. Hírnevükre gyakran szolgáltak rá azzal, hogy a magasabb haszon érdekében indokolatlanul nagy váltási réssel dolgoztak. Ez történehetett 1189-ben is, amikor a Magyar Királyságon átvonuló keresztesek olyannyira sérelmezték, hogy a hazai pénzváltók megkárosították őket, hogy azt még a III. keresztes hadjáratot megörökítő krónikás sem hagyhatta szó nélkül.
Arról, hogy milyen váltási arányokkal számolhatunk a középkori pénzváltók esetében, számadások és kereskedői könyvek mesélnek a mai kor történészeinek. A kereskedőházak által összeállíttatott kézikönyvek gyakorlatilag megfeleltek a saját koruk kisokosainak. Bennük összegezték a kalmárok számára létfontosságú ismereteket kereskedelmi utakról, távoli országokról, azok árucikkeiről, mértékegységeiről és pénzeiről. Ilyen kézikönyv például a Canal elnevezésű jelentős velencei kereskedő családhoz köthető 14. század eleji feljegyzés-gyűjtemény (Zibaldone da Canal) és a firenzei Francesco Balducci Pegolotti nevével fémjelzett, a kereskedelem gyakorlatát bemutató néhány évtizeddel később keletkezett munka (Prattica della Mercatura). A könyvnyomtatás elterjedésével egyre több – a korábbiakhoz képest – mondhatni tömegtermelésben készült kézikönyv látott napvilágot. 
Ekkorra tehető a már szűkebb tematikával, többek között kifejezetten a pénzek értékével foglalkozó kiadványok megjelenése. Eleinte szöveges listában felsorolt árfolyamokat jegyeztek fel, majd az 1570-es évektől elterjedt egy merőben új jellegű kézikönyv, a katalógus. Ezek már nem csak a forgalomban lévő pénzek nevét és értékét tartalmazták, de a könnyebb felismerhetőség érdekében azok méretarányos rajzát is közölték a könyvet használó pénzváltóval. Az első ilyen katalógus a Lipcsében élő Wolfgang Stürmer 1572-ben megjelent pénzes könyve volt, amit 1597-ben követett egy müncheni kiadású Adam Bergtől. Ez utóbbiban tűntek fel első alkalommal a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség pénzei.
A pénzváltók és kereskedők számára készült nyomtatványok nem merültek ki az árfolyamok és pénztípusok ismertetésében. Készültek kézikönyvek a különféle mértékegységekről, árucikkekről, fémek jellemzőiről és ellenőrzési lehetőségeikről. A legnagyobb számban mégis olyan művek terjedtek, melyekhez hasonlókat ma is mindenki forgat hosszabb-rövidebb ideig – még ha nem is felhőtlen örömmel –, nevezetesen a matematika tankönyvek. 
Kifejezetten a kerekedőknek szánt számtankönyvet már a 15. században is nyomtattak. Ezek nagy részt Leonardo Fibonacci 1202-ben megjelent számtankönyvén (Liber Abaci) alapultak, utóbbi megismertette az európai világgal a ma is használatos hindu-arab számrendszert. Ennek átvétele azonban nem ment zökkenőmentesen. Sőt mi több, 1299-ben Firenze városa kifejezetten megtiltotta kereskedőinek, hogy a furcsa új jeleket használják. Ennek ellenére az arab számjegyek végül kiszorították a római számokat a hétköznapi életből, ám egészen a 17. századig párhuzamosan használták őket. A fő indok, amiért ma is az arab számokat használjuk, nem más, minthogy római társaik nem alkalmasak sem az írásban, sem a fejben számolás levezetésére. 
Éppen ezért azokat már a középkorban is csak az összegek feljegyzésére használták. A számítások elvégzésére külön módszerük volt, az úgynevezett vonalon számolás (Rechnen auf Linien), más néven zsetonokkal (Rechenpfennig) számolás. Ez a módszer egészen a Babiloni Birodalomig nyúlik vissza, és előszeretettel alkalmazták mind Ázsiában, mind Európában. Legszélesebb körben a római neve, az abacus ismert. Egy táblára, vagy asztalfelületre húztak négy vízszintes vonalat, és mindegyiküket metsző függőleges vonalakkal osztották szakaszokra. 
A műveletet végül a rézötvözetből vagy ólomból készült számolózsetonok vízszintes vonalon való mozgatásával lehetett elvégezni, az abacus gyöngyeihez hasonló módon. Ilyen számoláshoz való elefántcsont számolóvonalas asztal ma is látható a strasbourgi Frauenhaus múzeumban (Musée de l'Œuvre Notre-Dame). 
A módszer elterjedtségét bizonyítja, hogy számos kiadást értek meg a kifejezetten ezt oktató kézikönyvek. Jacob Köbel, Heinrich Grammateus és Adam Ries 16. század eleji útmutatói elengedhetetlen kellékei voltak a kereskedők és pénzváltók eszköztárának.
A megfelelő számolási technikákra azért is szükségük volt, mivel idővel a pénzváltók feladatköre bővült. A különféle országok pénzeinek adás-vétele mellett elkezdtek pénzösszegeket megőrizni, azokról számlát vezetni, majd hitelezni. Belőlük alakultak tehát a későbbi nagy bankárházak. Folyószámlák és átutalások vezetésére már a 12. század végi Genovából is akad példa Guglielmo Cassiense tollából. A bankok között kialakuló nemzetközi hálózatoknak és szövetségeknek köszönhetően a maihoz már nagyon hasonló rendszer alakult ki. Az egyik helyen a számlára befizetett összeget a kiállított váltó ellenében beválthatták más város vagy ország meghatározott bankfiókjában is. Így lehetővé vált nagyobb összegek szállítása anélkül, hogy azt – a rablók potenciális célpontjává téve – ténylegesen magukkal kellett volna vinniük.
A nagyvárosokban gombamód szaporodó pénzváltó bódék és bankfiókok jellemzően a központi piactér környékén tömörültek. 
Firenzében az árkádokkal fedett új piac (Mercato Nuovo) körül üzemeltek ilyen üzletek. Nem is kevés, 1422-ben összesen 72-t tartottak számon belőlük. Velencében a Rialto-híd közelében, a San Giacometto-templom előtti piactér környékén találkozhatott velük az utazó kereskedő. Más esetekben a jobb ellenőrizhetőség miatt helyi rendeletben határozták meg, hol nyithatnak üzletet. 1141-ben VII. Lajos francia király Párizsban egy, a Szajna fölött átívelő hidat jelölt ki számukra. Ezt a hidat később éppen róluk nevezték el a Pénzváltók hídjának (Pont au Change).
A nagyobb ellenőrzés iránti igény nem egyedül a Francia Királyságot jellemezte, feladatkörük bővülésével ugyanis a pénzváltók felelőssége – és az okozott kár esetleges mértéke – is nagyobb lett. Ha egy bankár nem tudta kifizetni a betéteseit, pénzváltóasztalát – amit olaszul bancónak hívtak – látványosan széttörték. Ez volt a banco rotto (törött asztal). Ha ez a kifejezés bárkinek ismerősen cseng, az nem a véletlen műve, innen ered ugyanis az angol nyelvben ma is használatos bankrupt (bankcsőd). Egy-egy komolyabb bankbotrány fényében ez még egy igen visszafogott büntetésnek tűnhet, a bankárok az üzlettől való eltiltásnál azonban gyakran sokkal többet tettek kockára egy csőddel. A 14. századi Katalóniában a fizetésképtelen bankárt fogságba vethették a károk kifizetéséig. Az előírt ellátás pedig távolról sem közelítette meg azt a színvonalat, amiért egy elítélt ma már panaszt emelne. Egy éven keresztül kenyéren és vízen tarthatták ugyanis a bukott bankárt. Ha pedig a kártalanítás ez idő alatt sem sikerült, vagyonát elkobozhatták és szétoszthatták az egykori számlatulajdonosok között. Amikor az ügy idáig fajult, az akár a bankár életébe is kerülhetett. Így járt a barcelonai Francesch Castello is, akit 1360-ban a saját bankja előtt fejeztek le.
Kovács Enikő
A szerző kutatásait TKP2021–NKTA-15 sz. NKFIH projekt támogatta.
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4860-abacus-valto-bankcsod (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
Ajánlott irodalom:
Peter Spufford: Hatalom és haszon. Kereskedők a középkori Európában. Budapest 2007. 38–41.
Buza János: 400 éves a müncheni „New Müntz-Büech”. Numizmatiakai Közlöny 96–97. (1997–1998), 45–52.
Michéle Bonnet: Les changeurs lyonnais au Moyen Age(1350–1450). Revue Historique 1973. (560:2) 325–352.
A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.
