A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának augusztusi különszámában kutatócsoportunk tagja, Péterfi Bence Az ismerős ismeretlen – Tatai Miklós és az 1526. évi oszmán veszély című írását közöljük, amellyel a Mohácsi csata 500. évfordulója előtt is tisztelgünk.

 Az ismerős ismeretlen – Tatai Miklós és az 1526. évi oszmán veszély

Az 1526. augusztus 29-én Mohácsnál bekövetkezett vesztes csatából Buda felé véve az utat, II. Lajos király (1516–1526) és kísérete megállót tartott. Kisvártatva szó szót követett, és Szapolyai György gróf nemcsak vádakkal illette az uralkodót, de három szúrással meg is ölte őt. II. Lajos védelmére – megkésve – Tomori Pál kalocsai érsek kelt. Tomori végzett a gróffal, ezt látva azonban Szapolyai emberei neki sem kegyelmeztek, lekaszabolták őt is – idézi fel Szerémi György Magyarország romlásáról szóló emlékirata (Epistola de perditione regni Hungarorum) a csata után közvetlenül végbemenő események meglepő krónikáját. Szerémi forrásaként egy magyar vitéz vallomását jelöli meg, munkájának egy másik pontján – ennek nem ellentmondva – azt állítja, hogy a történetet a kis-lengyelországi Żarkiban hallotta első ízben egy helyi plébánostól. Szerémi szerzői koncepciójának kuszaságát mutatja, hogy a mohácsi vereség elbeszélésekor ettől szögesen ellentétes történetet ad elő, miszerint a király mocsárba fulladt, tehát a mai történetírás által is leginkább elfogadhatónak tartott elbeszélést ismerteti.

Csakhogy az ellentmondások sora ezzel nem ér véget. Az emlékirat végén egy általában levélnek nevezett, tartalmilag és formai szempontból vegyesnek mondható, inkább feljegyzésre emlékeztető írást találunk. Ez, valamint Szerémi emlékirata egyaránt kitér az uralkodói tetem felkutatásának részleteire, egymással kifejezetten nagyfokú egyezést mutatva. Míg azonban a feljegyzés szerzője saját élményként adja elő a keresést, magára káplánként hivatkozva arról tesz említést, hogy végül társával, egy másik káplánnal együtt ők voltak azok, akik megtalálták és Székesfehérvárra szállították a király holttestét, addig az emlékirat szerint Szapolyai János a Lajos király számára igen kedves káplánt, Tatai Miklóst küldte a holttest megtalálására, és őt bízta meg a Székesfehérvárra történő szállítással is. A feljegyzést éppen ezért szokás az egyébként ismeretlen Tatai Miklós személyéhez kötni. Valóban elképzelhető, hogy a feljegyzés elejét maga Tatai Miklós vetette papírra, esetleg az értesülés forrása volt ő, a kiegészítője, annak lejegyzője vagy átmásolója már Szerémi. Ez azonban nem változtat egy további bizonytalanságon: semmiféle tudomásunk nincs a Szapolyai János által elrendelt küldetésről, a magyar főúr sem akkor, sem később – már magyar királyként (1526–1540) – nem tett ilyesmiről említést.

Az emlékirat egész tárháza azoknak a lehetetlennek tűnő és néha valóban lehetetlen anekdotáknak, amelyek sokszor nem feltétlenül a szerzői fantázia szüleményei, hanem a korabeli, közkézen forgó mendemondákban és „világmagyarázatokban” gyökereztek. Szerémi értesüléseit, mivel tömegesek a nyilvánvaló ténybeli és időrendi pontatlanságai, okkal szokás jókora fenntartásokkal kezelni. A Szerémi által összegyűjtött és valamilyen elbeszélési keretbe illesztett információk kritikai értékelése alighanem Verancsics Antal erdélyi prépost (későbbi esztergomi érsek) feladata lett volna. Mert bár Szerémi bizonnyal maga is ambicionálhatta, hogy képet adjon az 1456 és 1543 közötti, mintegy évszázadnyi időszak általa lényegesnek tartott történéseiről, az emlékiratára mégis elsősorban úgy szokás tekinteni, hogy az Verancsics számára végzett „anyaggyűjtés” volt. Más kérdés, hogy Verancsics végül nem használta fel Szerémi munkáját.
Mindezek ellenére az emlékirat a korszak mentalitástörténeti vizsgálata szempontjából kiemelkedő jelentőségű lehet. Nem beszélve annak az eshetőségéről, hogy talán olyan információk is megőrződtek benne, amelyekről máshonnét nincs tudomásunk, de annak egy-egy részlete egyéb forrással igazolható. A következőkben erre mutatok be egy példát.

Ugyan a Lajos király meggyilkolásáról szóló történetet egyértelműen a mesék birodalmába kell utalnunk, Tatai létezésével kapcsolatban nem lehetnek kételyeink. Néhány hónappal ezelőtt ugyanis az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárából előkerült egy rövid, nyilvánvalóan töredékes, mindössze három lapból álló 16. századi forrás, mindhárom lapját ugyanaz a kéz jegyzi. Az első lap Johannes Lichtenberger német asztrológus (†1503) Pronosticatio című, népszerű, 1488 után nyomtatásban számtalanszor megjelent munkájának 28. fejezetét tartalmazza, a szöveget az ott olvasható bejegyzés szerint egy bizonyos Tatai Miklós másolta le 1528. január 14-én, majd folytatásban egészítette ki valamilyen megfontolásból még egy alkimista receptúrával. A kézirat további két, egymással össze nem tartozó lapján úgyszintén az alkimista receptek és feljegyzések sorjáznak. A második lapon szerencsénkre a másoló még többet árul el magáról: „A Boldogságos Szűz Mária születésének ünnepén (szeptember 8-án – P. B.), szombaton, <miután> a törökök behatoltak Magyarországra, gyújtogattak, sok pusztítást és prédálást vittek véghez, Székesfehérvár városa környékén is megjelentek az Úr 1526. évében. Én, Tatai Miklós mester, fehérvári kanonok jelen voltam és láttam a törökök csapatait Lajos király tornyából.” E három lap egykor bizonnyal egy Tatai Miklós által sajátkezűleg másolt, asztrológiai és alkimista témájú kötetnek képezte részét. Mivel a személyes jellegű feljegyzések szemmel láthatóan folytatólagosan, az alkimista vagy asztrológiai vonatkozások közé beágyazva kaptak helyet, a másolás és ily módon a teljes kézirat keletkezésének időpontjára is kitűnő támpontot kapunk. A valaha volt kötetet, miután az Tatai birtokából elkerült, egy darabig – a margón elejtett megjegyzések kézírásából ítélve talán még a 17–18. század folyamán is – értő módon olvasták, majd azt követően hullhatott darabjaira vagy szabdalhatták szét.

Bár a Tatai családnév nem lehetett különösebben ritka a késő középkorban sem, a Szerémi-féle elbeszélés Tatai Miklósa mégis igen jó eséllyel azonos lehet az újonnan előkerült kézirat másolójával. A két Tatai Miklós azonossága révén értelmet nyerne, hogy miért eshetett (volna) Tataira a választás Lajos király eltemetésének lebonyolításával kapcsolatban: Tatai azon egyház társaskáptalanjának volt eddig ismeretlen tagja, ahova a középkorban a magyar királyokat és királynékat hagyományosan eltemették. De nemcsak kanonok lehetett, ha elfogadjuk Szerémi emlékiratának állítását, hanem egyúttal királyi káplán is, aki ilyen minőségében vélhetően személyesebb kapcsolatot ápolt az elhunyt királlyal. Mintha Szeréminek nemcsak ezen értesülései nem lennének valóságtól elrugaszkodottak, hanem a Szapolyai János-féle megbízatást is valószínűsítheti, hogy 1540-ben a váradi káptalan tagjaként bukkan fel egy bizonyos Tatai Miklós. S noha a személyek azonosságában nem lehetünk ezúttal biztosak, abban azonban igen, hogy az 1530-as évek második felében János király hatalmi központja Váradon volt, aki ráadásul 1539-ben biztosan járt Székesfehérvárott, vagyis akár – főpapi jóváhagyással – Tatai áthelyezése meg is valósulhatott (volna). (A váradi püspök ekkor János király uralmának egyik fontos támasza, a nagyhatalmú Fráter György volt.)
Tatai az alkímiával és asztrológiával kapcsolatos szövegeket feltehetően saját érdeklődésének hódolva másolta le, a receptek közül esetleg egyiket vagy másikat maga is kipróbálta. Hasonló érdeklődés fűthette, mint kortársát, a nagyszebeni származásúnak mondott Nicolaus Melchiort, aki egy korábban, vélhetően a 15. század derekán keletkezett, miseformában írott alkimista traktátust hagyományozott tovább. Vagy említhetnénk a Tatainál mintegy két emberöltővel korábban élt Erdélyi Jánost, aki menedékszirti karthauzi perjelként alkimista kísérletei közben felélte a reá bízott közösség nemesfém-vagyonát. Tatai persze a korban még tudományosnak számító asztrológiai-alkimista érdeklődéssel a magyar-cseh királyi udvarban sem maradhatott magára. Elgondolkodtató, hogy éppen a Szerémi-féle emlékirat végén fennmaradt, Tatainak tulajdonított feljegyzésben több csillagjóslással foglalkozó személyről is olvasunk: egy bizonyos Menyhért (udvari) csillagászról (vélhetően Sárospataki Menyhértről), aki „a papírján kimesterkedte a király születését, hogy ne menjen a háborúba, mert otthagyják egy sírban a mocsár mellett”, vagy Mária királynénak német csillagászáról, Johannes Borgbiriusról/Nissenusról, akinek feladata annak kiszámítása volt, hogy a király számára mikor lenne szerencsét hozó táborba szállni.

Tekintve a Tatai-féle alkimista-asztrológiai kézirat 1526. szeptemberi 8-i bejegyzését, nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy fehérvári kanonokunk ötszáz éve a nyár végi, vészterhes napokban üres óráit elmélyült másolómunkával töltötte. Mindeközben nagyon is tudatában lehetett annak, hogy miféle válságos helyzetben van az ország: annak a híre, hogy 1526 júniusában a fehérvári káptalan ezüstkincseit összeírták (és következő lépésként alighanem begyűjtötték) volna, vélhetően az ő fülébe is eljutott, később pedig a királyi hadi táborába igyekvők közül biztosan többen megálltak Fehérvárott, akik egyúttal a prépostsági templomba is betérhettek. Közöttük lehettek olyanok is, akik ott tettek végrendeletet és abban akár kegyes adományt a prépostsági templom egyik vagy másik oltára számára. A káptalan érintettsége ismert, mivel Kretschmer Lőrinc prépost is részt vett a mohácsi csatában, amelyet szerencsésen túlélt. Szeptember elején már olyan hírek jártak, hogy az oszmánok Fehérvárnál táboroznak, akik viszont – a most napvilágra került feljegyzés alapján – legfeljebb előörsök lehettek. A csapatok hírére Tatai – érzékelve a helyzet komolyságát – kimozdult írópultja mögül és alkalmasint a prépostsági épületegyütteshez tartozó „Lajos király tornyába” ment, amely talán az I. Lajos király (1342–1382) alapította, kétszintes, húsz méteres magasságot is meghaladó, a prépostsági templom déli oldalán elhelyezkedő kápolnával azonos, ahova különben korábban magát I. Lajost is eltemették. A toronyból eléje táruló látvány vagy inkább annak a tudata, hogy az oszmán csapatok a délvidéki területekről a királyság szívéig hatoltak, roppant megrendítő lehetett számra. És bár e megfigyeléseket rögzítő kéz ugyanaz lehet a kéziratban, mint amely a nyugodt körülmények között másolt feljegyzésekhez köthető, mégis – talán épp a helyzet rendkívülisége miatt – ziláltabb összképet mutat. Hogy ezt követően Tatai Miklós fehérvári kanonok nem csekély kockázatot vállalva társaival nyakába vette-e a Dunántúlt az elesett király holttestének felkutatása céljából, – források híján és meglévő, bár nem megdönthetetlen ellenérvek mellett – felettébb kétségesnek tűnik. Sajnálhatjuk, hogy kéziratának többi, 1526 ősze folyamán másolt részét, ahova talán több más személyes élményét is leírta, nem ismerjük.

Péterfi Bence

Kezdőképünkön: A mohácsi csata. Fametszet, 1526 (részlet) (Bamberg, Staatsbibliothek)

Felhasznált irodalom
Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből. Kézirat gyanánt. Budapest, 1975.
Bogdándi Zsolt: Szapolyai János király váradi udvara és Bodoni Pósa György személynöki ítélőmester. In: „Várad mint oltalmaztatik”. Küzdelmek Váradért a kora újkorban. Szerk. Oborni Teréz. Nagyvárad, 2019. (Tanulmányok Biharország történetéről 7.) 25–40.
Csorba Dávid: Mohács – egy „mesemondó” szemével. Emlékezeti rétegek Szerémi György Epistolájában. Nyíregyháza, 2012. (Modus Hodiernus 4.)
Farkas Gábor Farkas: II. Lajos király temetései. In: „Nekünk mégis Mohács kell...” II. Lajos rejtélyes halála és különböző temetései”. Az Országos Széchényi Könyvtárban 2015. augusztus 29-én megrendezett tudományos szimpóziumon elhangzott előadások szerkesztett és bővített kiadása. Szerk. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett. Budapest, 2016. 125–138.
Farkas Gábor Farkas: II. Lajos rejtélyes halála. I–II. Magyar Könyvszemle 116. (2000) 443–463., 117. (2001) 33–66.
„Jobb aranyat csinált a császárénál is”. A szebeni Nicolaus Melchiornak tulajdonított alkímiai mise és utóélete. Szerk. Fazekas Sándor. Budapest, 2017.
Kasza Péter: Holttest a patakban. In: „Nekünk mégis Mohács kell...” II. Lajos rejtélyes halála és különböző temetései”. Az Országos Széchényi Könyvtárban 2015. augusztus 29-én megrendezett tudományos szimpóziumon elhangzott előadások szerkesztett és bővített kiadása. Szerk. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett. Budapest, 2016. 69–83.
Láng, Benedek: Unlocked books. Manuscripts of learned magic in the medieval libraries of Central Europe. 2008. (Magic in history series.)
Örök Mohács. Szövegek és értelmezések. Szerk. B. Szabó János, Farkas Gábor Farkas. Budapest, 2020. (Mohács 1526–2026. Rekonstrukció és emlékezet.)
Szabó Zoltán: Az oldalkápolna építészeti elemzése. In: Magyar királyi és főrendi síremlékek. Főszerk. Deák Zoltán. Budapest 2004. 58–69.
Szádeczky Lajos: Szerémi emlékírata kiadásának hiányai. A bécsi codex alapján. Budapest, 1892. (Értekezések a Történeti Tudományok Köréből 15/8.)
Szebelédi Zsolt: A Sárffy-levél értelmezésének nehézségei filológus szemmel. In: „Nekünk mégis Mohács kell...” II. Lajos rejtélyes halála és különböző temetései”. Az Országos Széchényi Könyvtárban 2015. augusztus 29-én megrendezett tudományos szimpóziumon elhangzott előadások szerkesztett és bővített kiadása. Szerk. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett. Budapest, 2016. 85–95.
Szebelédi Zsolt: Szerémi György Epistolájának nyelvi elemzése. [Doktori disszertáció.] S. l.: PPKE BTK, 2017.
Szebelédi Zsolt: Szerémi György Mohács-képe. In: Mohács: számvetés. Tanulmányok az 1526. évi mohácsi csatáról. Szerk. Varga Szabolcs, Kovács István. Budapest–Pécs, 2025. 417–426.
Szerémi György: Magyarország romlásáról. Erdélyi László fordítását átdolgozta: Juhász László. Budapest, 1979. (Olcsó Könyvtár.)
Varga Szabolcs: Megjegyzések II. Lajos király halálához. Történelmi Szemle 62. (2020) 57–71.
Varga Szabolcs: Székesfehérvár 1526 őszén. In: „Nem ünnepelni jöttünk, hanem a kegyelet adóját leróni…” Szerk. Nagy-L. István, Vizi László Tamás. Székesfehérvár, 2026. 209–224.
N. Vida Beáta: A menedékszirti karthauzi krónika. In: Középkortörténeti tanulmányok 8.: A VIII. Medievisztikai PhD-konferencia (Szeged, 2013. június 17–19.) előadásai. Szerk. Tóber Márta – Maléth Ágnes. Szeged, 2015. (Középkortörténeti tanulmányok 8.) 107–125.
A Wass család cegei levéltára. Valentiny Antal oklevélkivonatait felhasználva bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel közzéteszi W. Kovács András. (Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára 3.) Kolozsvár, 2006.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.