A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának szeptemberi számában kutatócsoportunk tagja, Skorka Renáta Az osztrákok már a spájzban vannak – élelmezési nehézségek a Zsigmond korban című írását közöljük.

 Az osztrákok már a spájzban vannak – élelmezési nehézségek a Zsigmond korban

1419 januárjában fényes hajókonvoj haladt völgymenetben a Dunán a Magyar Királyság felé: hatesztendőnyi távollét után Luxemburgi Zsigmond igyekezett országába visszatérni, ahová először készült német királyi címet is viselve belépni. Kíséretében ott utazott nemcsak a magyar bárók színe-java, de a Német-római Birodalom egyházi és világi előkelőinek krémje is. Hogy utóbbiakat a magyar étkek gazdagságával lenyűgözze, illetőleg a megszokott ízeket hosszú éveken át nélkülözők honvágyát mielőbb csillapítsa, az uralkodó már Bécsből elrendelte: érkezésükkor a határ másik oldalán fekvő Pozsonyban mindennemű és különféle élelmiszerek soha nem látott bőségével fogadják őket. Utasításával Zsigmond kétségkívül a méltóságának díszéül vele tartó urak kedvébe kívánt járni, s noha vámmentességet biztosított a Pozsonyba fuvarozott valamennyi élelemre és a szállításukra is, a reprezentációs célú élelemfelhalmozás, úgy tűnik, nem zajlott az uralkodói elvárásoknak megfelelően.
Az intézkedést többször is foganatosítani kellett, ami kevéssé a királyi tekintély megrendülésével, sokkal inkább olyan ellátási nehézséggel magyarázható, amely ekkoriban szemlátomást elsősorban az alapvető élelmiszerek terén mutatkozott meg a nyugati határszélen. Ezzel a problémával maga Zsigmond is tisztában lehetett, hiszen a magyarországi élőállatok exportját maga kötötte királyi engedélyhez. A kiviteli korlátozás egy másik, élelmezési szempontból kiemelkedő jelentőségű áru, a gabona esetében és megjelent. 1416-ban Borbála királyné arra szólította fel Sopron megyét, hogy minden eszközzel akadályozzák meg a területükön keresztül az ország határain túlra irányuló búza- és más gabonakivitelt, mert ez növeli a gabonaínséget. Pedig a nyugati határszél legfontosabb városában, Pozsonyban, melyre Zsigmond az 1420-as évektől egyre inkább, mint fővárosára tekintett, igencsak nagy szükség mutatkozott a kenyérnövényre. A vár székhellyé történő átépítése egybeesett a város erődítési munkálataival, amelyre 1427 júliusában a közeledő husziták híre késztette az uralkodót. Az építkezésben a megye területéről odarendelt jobbágyok vettek részt, az ő mozgósításuk nemcsak a nyári idénymunkát akaszthatta meg, de ellátásuk biztosítása is komoly kihívást jelenthetett. Tetézte a terheket Borbála királyné 1427 novemberében írott levele, melyben arról értesítette a pozsonyi tanácsot, hogy lányával és annak férjével, Albert osztrák herceggel hamarosan felkeresik a várost, addig is a polgárok készüljenek élelemmel és más szükségessel ellátásukra. Az esemény erős aggodalommal tölthette el a derék városatyákat, hiszen a vendégségnek amúgy is gyér élelmiszerkészleteik látták kárát. A város szerencséjére azonban Habsburg Albert szembesülve a nehézségekkel nem késlekedett mentő megoldással előállni: december 7-én tartományain keresztül szabad utat biztosított 100 mut, vagyis hozzávetőleg 120,4 tonna Bajorországból származó gabonának, majd december 18-án további 20 mutnyi (nagyjából 24,5 tonnányi) mennyiség vámmentes szállítását engedélyezte az Ennsen túli területekről. Alig néhány hét leforgása alatt gabonával megrakodott hajók haladtak völgymenetben a Dunán a Magyar Királyság felé, a szállítmányozás során kedvezményeket nyert személyek azonban korántsem a német és a magyar területek között tevékenykedő kereskedelmi társaságok tagjai közül kerültek ki, Habsburg Albert ugyanis saját híveit hozta helyzetbe. A kedvezményezettek egyike a Gmunden közeléből származó, Veit Mühlwanger volt, akinek szállítmánya 1428. február 28-án már Hainburg alatt várt a magyarországi behajózásra. Csakhogy a szűkölködő pozsonyiak szemmel láthatóan ezt nem tudták kivárni. Még 1428 januárjában Bécs városához fordultak, s kérték az ottani tanácsot, tegye lehetővé, hogy saját szükségleteikre 10 mut lisztet, illetve ennek megfelelő kenyeret vásárolhassanak náluk. A bécsieknek eszük ágában sem volt nemet mondani a kérésre, de más osztrák alattvalókhoz hasonlóan a magyarországi szükséghelyzetet a maguk javára kívánták fordítani. Reakciójuk a legkifinomultabb diplomáciai és gazdasági érzékről árulkodik. Válaszukban nem mulasztották el felhívni a figyelmet, hogy – akárcsak Magyarországon – az utóbbi időben a gabona náluk is igen megdrágult, ráadásul az efféle felvásárlást tiltja városuk jogszokása, a jószomszédi viszony kedvéért azonban együttérzésükről biztosítva Pozsonyt hozzájárulnak a kért mennyiségű liszt, illetve kenyér városukban történő beszerzéséhez. Cserébe azonban hasonló előzékenységet vártak el a pozsonyi polgároktól, akik rendre megakadályozzák, hogy a bécsiek bort szállítsanak Magyarországra, pedig – érvelnek tovább – az Osztrák Hercegségben az a hír járja, hogy a Magyar Királyságban igen rosszul alakult a szőlőtermés, ennek megfelelően a magyar bor jócskán megdrágult. Való igaz, a soproni adatok alapján 1410–1440 között a bor ára folyamatosan kúszott felfelé, összeségében négyszeres növekedéssel számolhatunk. Így a magyar bor exportőrei egy időre elfeledkezhettek azokról az évtizedekről, amikor is annyi nedűt szállítottak a Habsburg-hercegek tartományaiba és azokon túlra, hogy korlátozó intézkedések sorára volt szükség az osztrák bor eladhatóságának és értékének megőrzése érdekében. A korábbi gyakorlat visszájára fordult, és 1427 decemberében már arról panaszkodtak a soproniak, hogy a határon túlról éjjel-nappal érkezik a bor az országba, nem beszélve arról, hogy a határmenti területeket is onnan látják el élelemmel. Bécs tanácsa 1428 januárjában ezt a helyzetet igyekezett legalizálni a Pozsonyra kényszerített alkuval, utóbbi azonban aligha lehetett abban a helyzetben, hogy keresztezze az osztrák érdekeket. Az import bor magyarországi forgalmát nemhogy korlátozó intézkedések nem akadályozták, de 1428 februárjától a teli hordókkal megrakodott hajók és szekerek úgy léphették át az osztrák–magyar határt, s haladhattak egészen Budáig, hogy sem harmincadot, sem pedig vámot nem kellett utánuk fizetni, így a bécsiek bora a magyar király udvarában is bevett fogyasztási cikké vált.

Skorka Renáta

A kutatást az NKFIH, KH 130473. sz., Kereskedelmi források a középkori magyar gazdaság szolgálatában című projekt támogatta.

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/4193-az-osztrakok-mar-a-spajzban-vannak (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Források a Magyar Királyság kereskedelemtörténetéhez II. Külkereskedelem (1259–1437) (Fontes ad mercatum regni Hungariae pertinentes II. Commercium externum). (Kézirat)
Dányi Dezső – Zimányi Vera: Soproni árak és bérek a középkortól 1750-ig. Budapest 1989.
Szűcs Jenő: A középkori építészet munkaszervezetének kérdéséhez. Budapest Régiségei 18. (1958) 313–363.