A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának februári számában a kutatócsoport tagja, Tóth Csaba „Azért verik a pénzt, mer’ rossz?” című írását közöljük.

 Azért verik a pénzt, mer’ rossz?

– tettem fel minden reggel ugyanazt a kérdést, miközben óvodába menet ősöreg autónkkal suhantunk az Üllői úti felüljárón a Fradi-pálya mellett és jobbra letekintve szemem a Pénzverde épületét kutatta. Miért verték? Mit és mikor? – záporoztak tovább a kérdéseim, ahogy az egy négyéves gyerektől elvárható. Apám – természetszerűleg – nem minden esetben tudott kielégítő választ adni. Aztán eltelt több mint két évtized, és én végre bejuthattam abba az épületbe, amelyet addig csak kívülről szemléltem, az alapkérdésre azonban még mindig keresem a választ, és bár ennek megválaszolása inkább a közgazdászokra tartozik, legalább már arról akad némi fogalmam, mivel és miként verik a pénzt.
A pénzverés több mint két és félezer évre nyúlik vissza, a Kis-Ázsiában, a mai Törökország területén fekvő egykori Lüdiai Királyságba, ahol ekkortájt jelent meg először a vert pénz. Századok jöttek és mentek, de a pénzkészítés technológiája két évezreden át szinte változatlan maradt, vagyis a görög pénzeket gyakorlatilag ugyanolyan módon készítették, mint az Árpád-koriakat, technikai újítások csupán az újkor hajnalán jelentek meg az első egyszerűbb gépek alkalmazásával.
A pénzverés középkori technológiájának bemutatását rendszerint a 16. század elején keletkezett, I. Miksa császár életét bemutató Weisskunig című mű egy fametszetével szokás kezdeni. A pénzverést ábrázoló legkorábbi illusztráción a Tirolban lévő halli verde belseje látható. A metszet egyetlen képen mutatja be egy idealizált pénzverdében folyó munkafázisokat. Az antikvitástól a 16. század elejéig – sőt esetenként még később is – ugyanazzal a kalapácsos kézi módszerrel készítették a pénzeket. A kép középpontjában egy munkás a pénzek nyersanyagául szolgáló fémet nyújtja, balra a lapkák körbevágása folyik, jobbra maga a pénzverőmester látható munka közben, mellette a lapkákat adogató segéd, hátul a verde vezetője mérlegeli a kész pénzeket és készíti a kimutatást, balra a háttérben a fémolvasztó kemencék füstölnek.
A hangsúly tehát az előtérben jobbra látható pénzverőmesterre helyeződik, hiszen az ő feladata volt a leglátványosabb és legfontosabb. A pénzveréshez – a kalapácson kívül – két szerszámot használt, egy alsó és egy felső verőtövet. Az alsó verőtő hegyes tüskében végződött, ennek segítségével rögzíthették egy üllőbe vagy egy fatönkbe. Az első verőtő felületére helyezték a veretlen éremlapkát, majd erre került a henger alakú felső verőtő, amelyet a mester a kezével vagy fogóval tartott. A felső verőtőre mért erőteljes kalapácsütéssel sajtolta bele egyidejűleg a lapkába az elő- és hátlapi éremképet.
A verőtő-készítésnek, vagyis a szerszámok felszínébe mélyített negatív éremkép előállításának, alapvetően két módszere ismert: a vésés és a poncolás, bár a két technológiát időnként együtt is alkalmazták. A vésés, a közvetlen ércbemetszés módszere nem szorul különösebb magyarázatra, annál inkább a poncolás. Ezzel a honfoglalás-kori ötvösművészetben is megtalálható technológiával készültek a 11–12. századi magyar pénzek verőtövei is. A mester ebben az esetben különféle formájú (kör, ék, vonal, félhold stb.) ponctűk beütésével alakította ki a köriratot és az éremképet. Mivel a ponctű beütésekor mellette kitüremkedett az anyag, ezt a felesleget reszelővel el kellett tüntetni, hogy a veréskor ne okozzon sérülést a kész vereten. Ezért használat előtt a verőtő felszínét erőteljes módon reszelővel elsimították: ennek következtében a verőtövön párhuzamos, szabad szemmel is észlelhető, mély vágatok keletkeztek, amelyek aztán – persze pozitívban – a kész pénzérmék felszínén is jól megfigyelhetők. Magyarországon csak a 13. század első évtizedeiben, II. András uralkodásának első éveiben hagytak fel a poncolásos technikával, és álltak át a verőtövek vésésére. Ennek a technológiai váltásnak köszönhetően éles különbség fedezhető fel a 11–12. és a 13. századi magyar pénzek külalakjában.
A pénzverés tehát verőtövek alkalmazásával folyt. Sorozatgyártott termékként a kezdetektől a középkorig sokmilliós nagyságrendben maradtak fenn régi pénzek, miközben a készítésükhöz használt szerszámokból alig néhány eredeti ismert. Ennek több oka is lehet: egyrészt használat után, a későbbi hamisítás megakadályozása érdekében, megsemmisítették őket, és értékes anyaguk miatt gyakran újrahasznosíthatásra kerültek. Ennek következtében napjainkra csupán néhány középkori magyar verőtő maradt fenn.
A legkorábbi ilyen ismert szerszám egy Salamon király-kori ezüstpénz, vagyis denár előlapi, felső verőtöve. A 35 mm magas, 81,71 g súlyú verőtövet – kis méretéből fakadóan – a mester nyilván nem marokra fogta, hanem fogóval tartotta, erre utalnak egyébként az oldalán lévő nyomok is. A felső verőtöveken a kalapácsütések hatására a fej jellegzetes gombaformát ölt.
A második darab jól azonosíthatóan egy II. Béla-kori denár felső, előlapi verőtöve. A 184 mm hosszú, 821,65 g tömegű verőtő állítólagosan egy esztergomi sírból került elő, ezzel megerősítve azt a jól ismert tényt, hogy Esztergomban az Árpád-korban pénzverés folyt.
Szintén a 12. századból származik a harmadik felső verőtő, amelyet egy bizonytalan kibocsátó denárjának a hátlapi éremképéhez használtak. Pontos azonosítása nem lehetséges, mivel a korrodált felszínen alig néhány éremképi elem vehető csak ki, amelyhez hasonló hátlapi éremképű denár több tucatnyi ismert ebből a korszakból. A 74,8 mm hosszú, 171,31 g tömegű verőtő eredetére vonatkozóan nem rendelkezünk adattal.
A 13. századból csupán egy verőtövet ismerünk. Különlegessége, hogy ez az egyetlen ismert középkori magyar alsó verőtő. A jelentősen korrodált felületű, 119,4 mm hosszú, 318,65 g tömegű darabról feltételezhető, hogy talán IV. Béla egyik denárjának előlapjához készült.
A négy Árpád-kori verőtő mellett a késő-középkorból csupán egyetlen, ismeretlen lelőhelyű szerszám maradt fenn. A 105,9 mm hosszú, 554,02 g súlyú darabról megállapítható, hogy egy Anjou-kori, 14. századi, a denárnál nagyobb súlyú garas hátlapi éremképével ellátott felső verőtő. A HONOR REGIS IVDICIVM DILIG(IT) („Tisztesség a királynak, aki szereti a jogosságot” – Ószövetség, Zsoltárok könyve 99:4) felirat jól olvasható, de tisztán kivehető az éremkép is: 45 fokban döntött magyar–Anjou címerpajzs, rajta a tornasisakból kinövő, csőrében patkót tartó strucc. Ilyen hátlapi éremképű garast mind I. Károly, mind fia, I. (Nagy) Lajos nevére vertek, ezért nem lehet eldönteni, hogy a verőtő melyiküknek készült.
A fent felsorolt verőszerszámokon kívül a bécsi főverdében őrzik II. Ulászló 1506. évi guldineréhez, vagyis nagy értékű ezüstpénzéhez tartozó elő- és hátlapi verőtöveket, továbbá a hátlapon szereplő lovas Szent László-alak elkészítéséhez szükséges pozitív szerszámokat.
A pénzverés középkori technológiáját megvilágító tárgyi anyag nem csupán a fennmaradt verőszerszámokra támaszkodik, de jelentős mértékben a régészeti kutatás által tett megfigyelésekre is. A középkori pénzverés nyomaira a mai Magyarország területén régészetileg csupán egy helyen bukkanhatunk, méghozzá Visegrádon. Az 1930-as évek elejétől folyó ásatások során a terület több pontján is sikerült azonosítani pénzverésre utaló jeleket. A palota területén a jellegzetes formájú, színesfémek olvasztására szolgáló öntőtégelyek töredékeinek vagy akár ép példányainak garmadája került elő, de számos helyen tártak fel olyan jellegű fémhulladékot, illetve veretlen éremlapkákat, amelyek egyértelműen pénzverési hulladéknak minősülnek. 2015 végén két verőtő is előkerült a Sibrik-dombon. Még a verőtöveknél is értékesebb lelet került elő azonban Visegrád középkori piacterén. Egy félkész garasverőtővel készített, 26,1 × 25,5 mm átmérőjű, 5 g súlyú ólomlapka, melyen látszik, hogy a vésnök jórészt már megvéste a király alakját, viszont kezéből hiányzik a jogar, illetve még a körirat sem készült el. A verőtő végleges elkészültéig tehát a vésnök valószínűleg több ilyen fázisveretet is készíthetett. Ha nem is fázisveret, de ehhez hasonló, ólomból készült próbaveret ismert egyébként Salamon korából is.

A folyamatos régészeti kutatás még szolgálhat meglepetésekkel a középkori magyar pénzverés technológiáját illetően, sőt a fejlődő természettudományos módszerek révén további, például a verőtövek előállítására vonatkozó információkhoz juthatnánk. Mindezekhez csupán egy dologra lenne szükség, de abból jó sokra ...

Tóth Csaba

Javasolt hivatkozási forma: Tóth Csaba: Azért verik a pénzt, mer’ rossz? URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/2124-azert-verik-a-penzt-mer-rossz.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Válogatott irodalom
Archibald, Marion M. – Janet. R. S. – Milne, Gustav: Four early medieval coin dies from London waterfront. The Numismatic Chronicle 155. (1995) 163–200.
Gedai István: A Magyar Nemzeti Múzeum verőszerszám gyűjteménye (I. rész). Numizmatikai Közlöny 84–85. (1985–1986) 47–55.
Huszár Lajos: A visegrádi pénzverde a középkorban. Folia Archaeologica 18. (1966–1967) 195–204.
Katalog der Münz- und Medaillen-Stempel-Sammlung des K. K. Hauptmünzamtes in Wien. Erster Band. Wien 1901. Guldiner: 26. oldal nr. 13–16, VIII. tábla 7–9.
Tóth Csaba: Mints of Medieval Visegrád. In: „Quasi liber et pictura” Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születésnapjára. Studies in honour of András Kubinyi on his seventieth birthday. Szerk. Kovács Gyöngyi. Budapest 2004. 571–573.