A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának decemberi számában kutatócsoportunk tagja, Péterfi Bence című írását közöljük.

 Egy hiányszakma hitványai. Sziléziai pénzverők az 1520-as évekbeli Magyarországon

1528 áprilisában a bécsi és linzi pénzverők schweidnitzi kollégáikat kellemetlen döntéssel szembesítették: kérésüket, hogy az általuk ajánlott Caspar Tussigkhot pénzverőként alkalmazzák, nem állt módjukban teljesíteni. Alapos indokul Tussigkh kifogásolható szakmai előéletét hozták fel, a sziléziai Schweidnitzből (ma Świdnica, Lengyelország) elszármazott mesterei, Jörg Stor, Jörg Droschko és Caspar Schirmer pénzverői berkekben igen rossz hírnek örvendtek.Storról és Droschkóról széles körben ismert volt, hogy tevékenykedésük során a pénzverés szokásrendjét gyakran áthágták. Így volt ez biztosan magyarországi működésük idején, amikor nemcsak Trencsénben, hanem Kassán, Körmöcbányán és Budán is úgynevezett vonópadot állítottak fel. Ráadásul Droschko Budán nyíltan elismerte, hogy a helybéli pénzverde kárára mindig saját hasznát kereste. Köztudomású volt, hogy ekképp viselkedett egyik korábbi szolgálati helyén, a karintiai Sankt Veitban is. Caspar Schirmer többek között még azzal is vétett a szakmai normák ellen, hogy műhelyében egyszerre 16 inast szegődtettett le, amely létszám tíz pénzverőműhelynek is javára vált volna.
De hogy kerültek sziléziai pénzverők Magyarországra? Mivel hazánkban az 1520-as években az oszmánok elleni katonai védekezés költségét mind nagyobb nehézséggel lehetett előteremteni, II. Lajos (1516–1526) király úgy határozott, hogy új, jelentősen alacsonyabb ezüsttartalmú pénzt (nova moneta) veret, és azt a korábban megszokottnál több pénzverdében állíttatja elő, a felpörgő pénzforgalomtól pedig több bevételt remélt. E lépés azonban súlyos pénzügyi válsághoz vezetett, miután az új pénzek a korábbi, jó minőségűekkel azonos névértéken kerültek forgalomba. A királyi udvar számításai olyannyira nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hogy az újonnan bevezetett pénznek 1525-ben búcsút kellett inteni.
E „pénzreform” és az azzal összefüggésben álló, egyéb gazdaságpolitikai döntések miatt nemcsak Budán fogtak újra pénzverésbe, hanem más településeken is, közöttük olyanokon, ahol legjobb tudomásunk szerint soha nem volt annak hagyománya. A felfokozott verési aktivitás jócskán felforgathatta és fel is hígíthatta a hazai szakemberállományt. A Budán újraindított pénzverdébe egy 1521 nyarán kelt királyi parancslevél értelmében Körmöcbányáról helyezték át az olvasztásban és a pénzverésben járatos szakembereket (így viszont alighanem Körmöcbányán keletkezett munkaerő-hiány), 1521–1522 fordulóján II. Lajos király Velencéből kívánt volna 10-15 pénzverőt behozatni, ám e törekvésének a velencei tanács ellenállt.
Német területekről végül biztosan sikerült mestereket szerződtetni a kortárs Hans Dernschwam értesülései szerint. Szerémi György korabeli krónikájából az derül ki, hogy Mária királyné állítólag 25 pénzverőmestert hozatott Bécsből, akiket azután a budai Szent János utcában telepített le. A fentebb már citált források egyértelműen bizonyítják sziléziai mesterek jelenlétét. Schweidnitziek szerződtetése már csak amiatt is jó választásnak tűnt, mivel Bécshez hasonlóan e városban is régtől fogva komoly hagyománya volt a pénzverésnek.
Valójában az újonnan bevezetett pénznek nemcsak a nemesfém-tartalma, hanem olykor bizony a minősége is kívánnivalót hagyott maga után, ami a népszerűségén csak tovább ronthatott. Dernschwam elbeszélése szerint Budán és Körmöcön többé már nem vonópad segítségével, hanem kézi úton munkálták meg azokat a lapokat, amelyek a pénzek alapanyagául szolgáltak. Dernschwam egyenesen az akkor a Magyarországra német földről behívott szakembereknek tulajdonította ezt a változást, akik „kézből darabolták a lemezsávokat és egyenlőtlen dénárokat készítettek”. A német pénzverőknek eme eljárását Dernschwam annak tudta be, hogy a német területeken „nagy pénzek vannak, és aprópénzeiket a napi kiadásokra kevés gonddal készítik a kisemberek részére, amint ez meg is látszik a bécsi és más pfennigeken”. Ez ellentétben állt a korábbi körmöci gyakorlattal, ahol a vert „dénárok azonban egyenlők voltak, mivel a lemezsávokat előzőleg a vasformán [azaz vonópadon – P. B.] áthúzták, és az öreg Thurzó és Fugger urak rendet tartottak”. A vélhetően nem lelkiismeretesen használt vonópadokat a kortársak gúnyosan „szégyenpadnak” nevezték. Látható, Dernschwam az új pénz hitványságának okaként elsődlegesen a behívott német mesterek munkamódszerét jelölte meg. Szerémi nem volt ilyen elítélő, ám nem rejtette véka alá, hogy az általuk vert pénzt egyre kevesebbre becsülték: „Ebből a királynéi pénzből ötöt adtak Mátyás király egy dénárjáért, végül pedig csak harminckettőt tízért. És éjjel és nappal verték a pénzt Nándorfehérvár felszabadítására, mert a nemesek, a mágnások és a parasztok hoztak ezüstkanalakat és –poharakat ölükben a pénzverőkhöz, két éven át. Mindenki ezüstjéért a németek által vert azonos súlyú pénzt kapott, de a pénzverésnél egy márka vörösrézhez csak egy pizéta színezüstöt adtak.”
A pénzverőmesterek a királyi gazdaságpolitika döntései ellen semmit nem tehettek, ám saját maguk és szakmájuk jól felfogott érdekében a kollégákat és beosztottakat állandóan szemmel tartották, hogy a tisztességtelen munkát végzőket minél hamarabb fülön csíphessék és kizárják maguk közül. Nem tudunk arról, hogy a Dernschwam által hangoztatott gyakorlat ellen bárki ágállt volna, ám van olyan jól dokumentált eset, amikor a szakmai önvédelem lépett működésbe. Ez történt a már említett, schweidnitzi pénzverők esetében is, akikről a történelem furcsa fintoraként semmit nem tudnánk, ha a szakma normáit nem szegték volna meg. Droschkót talán nemcsak e vádpontok miatt Budán és Körmöcbányán egyaránt vizsgálat alá vonták, ám végül megkímélték a büntetéstől. A Jörg Stor elleni vizsgálatról még kevesebbet tudunk, korábbi, Rajna-vidéki működésével kapcsolatban merültek fel komoly szakmai kételyek. Egy ellene Budán folytatott vizsgálatban bűnösnek találták.
Az is a szakmai ethosszal szemben állt, ha valaki, miután értesült beosztottja kétes ügyeiről, tovább foglalkoztatta. Ilyen volt az említett Caspar Schirmer is, akit figyelmeztettek az általa alkalmazott Jakob Eiler és Jörg Stor korábbi körmöci üzelmeire, ám ő Stort továbbra is munkával látta el. És mivel a kétes hírű munkaadó az alkalmazottak becsületét is beszennyezhette, ezért megesett, hogy a legények álltak fel a mester mellől, miként az említett Eiler esetében történt. Az a legény, aki hátramaradt és éveken át kitartott Besztercebányán Eiler mellett, ebbéli döntésével szakmai hitelét teljesen megkérdőjelezte. Így járt a fent nevezett Caspar Tussigkh is, aki Bécsben és/vagy Linzben kívánt volna munkát vállalni.
Miért maradhatott a pénzverő tőke közelében – a botrányok dacára – Droschko, Stor és Schirmer hosszú éveken át? Alighanem azért, mert hiányszakma volt az övék. Ezért alkalmazásukról nem lehetett csak úgy lemondani sem Magyarországon, sem pedig Sziléziában. A bécsi és linzi pénzverők ellenben nem voltak kiszolgáltatva e mestereknek, így szakmai alapú kritikájukat nyugodt szívvel hangoztathatták, ami miatt az érintettek persze peres úton kívántak maguk számára elégtételt venni.

Péterfi Bence

A cikk elkészítést az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. számú projektje támogatta.

Kezdőképünkön: Pénzverők a kutná hora-i ezüstbányászatot bemutató festmény részletén, 1490 körül (Galerie Středočeského kraje, Kutná Hora)

Felhasznált irodalom és források
Buza János: A Dunába vetett vonópad. Történelmi Szemle 57. (2015) 281–298. (Másodközlés: Uő: Aranyforintok és ezüsttallérok nyomában. Válogatott írások a pénz- és gazdaságtörténet köréből. Budapest, 2021. 67–82.)
Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. Közread. Tardy Lajos. Bp. 1984.
Gyöngyössy Márton: II. Lajos legendás alkincstartója, Szerencsés Imre és a moneta nova. Századok 151. (2017) 607–644.
Gyöngyössy Márton: Moneta nova. II. Lajos sikertelen pénzreformjának rövid története az újabb kutatások tükrében. In: A Fiatal Középkoros Régészek VIII. Konferenciájának Tanulmánykötete. Petőfi Irodalmi Múzeum – Kazinczy Ferenc Múzeum, Sátoraljaújhely, 2016. november 17–19. Szerk. Ringer István. Sátoraljaújhely, 2018. 371–383.
Hermann Zsuzsanna: Államháztartás és a pénz értéke a Mohács előtti Magyarországon. Megjegyzések Thurzó Elek költségvetési előirányzatához. Századok 109. (1975) 301–336.
Huszár Lajos: A budai pénzverés története. Budapest, 1958. (Budapest Várostörténeti Monográfiái 20.)
Ratkoš, Peter: Die Entwertung der ungarischen Kleinmünze im Jahre 1521 und ihre Folgen in der Slowakei bis 1526. Studia Historica Slovaca 1. (1963) 30–62.
Simon Zsolt: A zágrábi pénzverde 1525. évi számadása. Adatok az 1521. évi pénzreform történetéhez. Századok 144. (2010) 433–464.
Schlesiens Münzgeschichte im Mittelalter. I–II. Hrsg. F[erdinand] Friedensburg. Breslau, 1887–1888. (Codex Diplomaticus Silesiae 12–13.)
Szerémi György: Magyarország romlásáról. Bev., szövegmagy. Székely György. (Erdélyi László fordítását átdolg. Juhász László. Bp. 1979.