A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának októberi számában kutatócsoportunk tagja, Kádas István: Elpáholt behajtók című írását közöljük.

 Elpáholt behajtók

1521 májusában Hont megye nemesei, miután Nyéken, a megyei törvényszék helyszínén összeültek, úgy határoztak, hogy levelet küldenek Selmecbánya városához, a „megyei nemesség egyeteme”, azaz összessége nevében. A megye hatósága ugyanis az előző évben néhány nemest, Pándi Gergely korábbi csábrági várnagyot, Kasza Jánost, Balogi Györgyöt és másokat Kolbach és (Sigels)Berg falvakba küldött, akik a két települést „régi, mindig tiszteletben tartott szokás szerint” feldúlták. Természetesen nem az volt az ősi szokás, hogy a megye feldúl bizonyos településeket. E tevékenység az adószedéshez, pontosabban az adótartozások behajtásához kapcsolódott, Pándi és társai a királyi adó bevasalására érkeztek az említett falvakra. Csakhogy Selmecbánya bányászai megtámadták ezeket a nemeseket és egészen Szentantal mezővárosig kergették őket. Némelyeket jól el is páholtak és fogságba vetettek Selmecbányán.

A középkori adószedésnek fontos mozzanata volt a hátralékbehajtás. Az adó befizetésére, annak kirovásától általában két hét állt rendelkezésre, ezt követően állította össze az adószedő a tartozók lajstromát. Ezt átadta a megyei hatóság tagjainak, akik kihirdethették és saját oklevelükbe foglalták a listát. A középkor végére már gyakran a megyei nemesség egyeteme állított ki erről iratot, s a nemesi közösség hatalmazta fel az alispánt vagy alispánokat, hogy bírságolja meg az adókerülőket, s a bírsággal együtt hajtsa be tőlük a tartozást. A hátralékbehajtásban a szolgabírák is részt vehettek, a „karhatalmat” pedig általában az alispán magánfamíliája képezte. Bár a 16. század közepén már tiltották, hogy az adószedő is részt vegyen ebben a folyamatban, a középkorban ez még bevett szokásnak számított. E kis csapat néhány más fegyveressel is kiegészülhetett. 1522-ben például Kanizsai László országos kincstartó familiárisa, Huszár István az adószedést követően egy szolgabíróval és néhány emberével lovagolta végig Somogy megyét a hátralékokért, csapatuk összesen nyolc lovasból állt.

Olykor azonban még ez a csapat is kevésnek bizonyult. Szükség esetén a környéken tartózkodó vagy épp erre a célra kiküldött királyi kapitányok seregét is bevetették az adófizetés biztosítására. Az 1512–1513. évi szlavóniai adószedésért felelős Perényi Imre nádor és bán például maga kérte levélben Kenderesi András kapitányt, hogy gyalogosaival segítse a hátralékok behajtását. Katonái együttesen több mint 300 forintot kaptak ezért a feladatért, nagyobb csapatról lehetett tehát szó. Máskor a király küldte ki kapitányait, hogy adófizetésre kényszerítse a vonakodókat.

Előfordult, hogy a földbirtokos nem akarta megadni jobbágyai adóját, s az is, hogy maguk a jobbágyok tagadták meg az adózást. 1466-ban például a Szabolcs megyei Berkesz lakói egyszerűen elszöktek az adófizetés elől. Miután mások is így tettek, Mátyás király (1458–1490) két kapitányát küldte sereggel a Tiszántúlra a probléma megoldására. A katonák lefoglalták Berkeszt, majd kihirdették, hogy a szétszéledt jobbágyok földesuruknak engedelmeskedve térjenek haza adót fizetni. A hátralékbehajtók máskor is előszeretettel éltek a birtokok lefoglalásának eszközével. Ilyenkor a lefoglalt telkeket az adószedők, illetve embereik vagy segítőik addig tartották kezükön (s élvezték jövedelmét), ameddig a vétkes birtokos meg nem fizette a tartozást. Az említett Huszár István is azért járta be 1522-ben újra Somogyot, hogy lefoglalja azok birtokait, akik „erre rászolgáltak”. Kenderesi gyalogosai ugyancsak birtokokat szálltak meg.

A másik bevett módszer a tartozók lábasjószágainak elhajtása volt. Az Abaúj megyei Csirke Péter már 1395-ben bepanaszolta a kamarahaszna behajtóját és a megyei hatóságot, hogy egyik birtoka adójának törvényes beszedése helyett tartozást vetettek ki rá, melynek fejében egy másik falujára törve lefoglalták jószágait. Hasonlóképpen járt 1518-ban az adófizetést megtagadó zalai Mihályfalvi Gergely is, tőle is az állatait hajtotta el az alispán csapata. Néhány évvel később pedig Sopron városa panaszolta be a királynál Sopron megye hatóságát, ők ugyanis nemcsak hogy adót szedtek a város falvairól – amit a soproniak természetesen jogtalannak tartottak –, hanem a tartozás fejében lefoglalt csordájukból még le is vágattak maguknak két szarvasmarhát.

Az efféle tettek gyakran erőszakkal jártak, olykor nagyobb csetepaté is kialakult a tartozásbehajtók és a birtokos familiárisai, jobbágyai között. A Berkeszt lefoglaló kapitányok például a Bihar megyei Margittafalvánál fegyveres harcba is bocsátkoztak az adókerülő jobbágyokkal, melyben természetesen utóbbiak húzták a rövidebbet, sőt „véletlenül” még a falu is leégett. Szintén pórul jártak az ugocsaiak 1491-ben. II. Ulászló (1490–1516) ekkor királyi kapitányokat küldött az elmaradt ugocsai és máramarosi adók bevasalására, akik – az ugocsai nemesek panasza szerint – rendkívüli károkat okoztak. Elhajtottak lovakat, elkoboztak élelmiszereket, ruhákat és más holmikat, ráadásul erőszakoskodtak is a jobbágysággal. A legrosszabb sors egy éppen arra járó terebesi lakosnak jutott, akit az erdőben egy fához kötöztek, száját kipeckelték s véresre verték, majd magára hagyták a „férgeknek”. Ennek feltehetően már nem sok köze volt az adóhoz, inkább katonai túlkapásnak tekinthető.

Előfordult azonban, hogy a hátralékbehajtók húzták a rövidebbet, mint ahogy a selmecbányai bányászokkal szembekerülő nemesek. Náluk is szerencsétlenebbül járt 1505-ben Tolna megye tartozásbehajtásra kiszálló alispánja, szolgabírója és társaik. Őket Várdai Miklós máréi és battyáni jobbágyai támadták meg, mely küzdelemben az alispán embereit megsebesítették, egyikük néhány nappal később bele is halt sérüléseibe. Néhány évvel korábban Heves megyében történt hasonló, akkor a megyei adó behajtóira támadtak rá Pásztó parasztpolgárai, az összecsapás során a szolgabírót érte halálos ütés, a többiek némi veréssel megúszták. Máskor már az adó kirovását sem hagyták az adószedőknek, a birtokosok vagy jobbágyaik egyszerűen elzavarták az adószedőt és kíséretét.

Még egy királyi kapitány sem állhatott azonban mindig a kard szerencsésebb végén. 1496-ban az említett Kenderesi András csapatát is megtámadták, amikor Szlavóniában próbált adót behajtani, emberei közül némelyeket megsebesítettek, másokat meg is gyilkoltak. Az 1494. évi Fejér megyei incidenst pedig még Antonio Bonfini is megörökítette: „Augusztus elmúltával pedig a királyi kincstárnok néhány tisztviselőjét nem messze Fejérvártól, Lőrinc herceg egyik falujában az ő parancsára megölték, mikor a kirótt adót akarták beszedni” (Kulcsár Péter fordítása). Az ekkor meggyilkolt Csabjai Miklós azonban nem egyszerű adószedő volt, hanem száz lovassal biztosított fegyveres kíséretet a királlyal dacoló Újlaki Lőrinc herceg és szövetségesei adófizetésre kényszerítéséhez.

Az adószedés, hátralékbehajtás veszélyes feladat volt, ráadásul nem mindig annak a félnek volt igaza, aki a verést elszenvedte, a birtokos olykor jogszerűen alkalmazott erőszakot az adószedővel szemben. Az adótartozók lajstroma nemcsak a tényleges adókerülők neveit tartalmazta, hanem olyanokét is, akik jogszerűen nem fizettek, például királyi felmentéssel rendelkeztek vagy mert szolgálataikat birtokaik adójával fizette ki az uralkodó számukra. A királyi városok földbirtokai ugyancsak mentesülhettek a királyi és megyei adók alól, azokat gyakran a város adójába számították bele. A honti nemesek azért követeltek adót Kolbach és (Siegels)Berg falvak lakóitól, mivel úgy vélték, hogy azok Saskő várának tartozékai, Selmecbányán azonban ezt másképp gondolták. A két falu hovatartozása ugyanis a 14. századtól gyakori konfliktusforrásnak számított Saskő mindenkori urai és a bányaváros között. A bányászok mindenesetre a város – talán mentességet is élvező – birtokainak védelmében fordultak erőszakhoz, és látták el a nemesek baját.

Kádas István

Kezdőképünkön: Adófizetés a földesúrnak. Francia miniatúra, 1490 körül (Bibliothèque nationale de France)

Irodalom
Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Fordította: Kulcsár Péter. Budapest 1995.
Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt. Budapest 1971.
Kádas István: Adószedés és királyi udvartartás a 15. század második felében. In: „Királyi házunk népe”. Királyi és királynéi udvartartás a középkor végén. Szerk. Neumann Tibor. Budapest 2024. 211–235.
Kádas István: Adószedés „terepen”: A rovásfa és a helyi adóadminisztráció a késő középkorban és a kora újkor első évtizedeiben. In: Kapocs, érme, rovás. Gazdaság- és várostörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Kádas István, Weisz Boglárka. Budapest 2024. 221–263.
Kádas István: Lázadó parasztok Mátyás király ellen. Újkor.hu 2021. 06. 25. https://ujkor.hu/content/lazadozo-parasztok-matyas-kiraly-ellen
Tringli István: Hatalmaskodások a középkori Magyarországon. Budapest 2022.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. és az NKFI K 134690. sz. projekt támogatta.