A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának szeptemberi számában kutatócsoportunk tagja, Kádas István Henyélő adószedők 1526 nyarán című írását közöljük.

 Henyélő adószedők 1526 nyarán

1526 nyara már a közelgő oszmán sereg elleni készülődéssel telt. A június 1-én keltezett hadba hívó parancsok közül a Bodrog megye nemességének küldött is fennmaradt; a bodrogiaknak egyrészt az ekkor a legfontosabb végvárnak számító Péterváradra kellett küldeniük csapatukat Tomori Pál vezetése alá, másrészt személyesen felkelve, s jobbágyaik ötödével a tolnai gyülekezőhelyre kellett vonulniuk július 2-ára. Az ország déli részén fekvő megye már csak földrajzi helyzete miatt is különösen érdekelt volt az oszmánok elleni védekezésben. 1526. június 4-én azonban egy más jellegű – ám kétségkívül a háborús készülődéshez kapcsolódó – parancsot is küldtek Bodrog megye ispánjainak, Várdai Mihálynak és Zoltai Jánosnak, méghozzá az ország védelmére szükséges rendkívüli adó elmaradása miatt. A levél szerint a bodrogiak nemhogy nem fizették még be az adót, de lényegében el sem kezdték az egész procedúrát. Még nem küldték ki a királyi adószedőt az adóköteles jobbágyporták összeszámlálására, s „hagyták, hogy eddig súlyos költségekkel és az uralkodó kárával a királyi adószedő (dicator) ott henyéljen” (Piti Ferenc fordítása). Az uralkodó büntetést kilátásba helyezve felemlegette az ispánoknak a legutóbbi országgyűlést, ahol a rendkívüli adó mielőbbi, késlekedés nélküli behajtásáról rendelkeztek.
A „henyélő” adószedők helyzetét csak súlyosbítja, hogyha alaposabban megnézzük miféle adó fizetésével maradtak is el a bodrogiak néhány hónappal a mohácsi csatát megelőzően. A király „jelen adóról” beszél, s a legutóbbi országgyűlés rendelkezésére hivatkozik. Az 1526. évi György-napi (április 24.) országgyűlésen valóban döntés született adózási kérdésekben is, s egy új 50 dénáros rendkívüli adót is megajánlottak, melynek fizetési határidejét Szent Márton ünnepére, tehát november 11-ére rendelték el. Ezzel késlekedtek volna a Bodrog megyében időző adószedők? Nos, minden bizonnyal nem. Az országgyűlésen ugyanis szóvá tették az előző adó helyzetét is, melynek addigra még a felét sem sikerült behajtani. Ezért elrendelték, hogy ezt az adót mielőbb szedjék végre be. Ezt még 1525 tavaszán, a hírhedt hatvani országgyűlésen ajánlották meg, s eredetileg az év Márton-napig, tehát november 11-ig kellett volna befizetni. 1525 novembere – vagy inkább októbere – óta „henyéltek” tehát a királyi adószedők tétlenül Bodrog megyében, fél éven keresztül, egészen 1526 júniusáig.
A hatvani országgyűlésen 1 forint királyi adót ajánlottak meg, a forrásokban azonban általában 75 dénáros adóról olvashatunk. Ennek az az oka, hogy 25 dénárt a királynéi bandérium számára kellett fizetni. Ehhez még szokás szerint hadpénz is társulhatott, melyet a bandériumtartó főurak és főpapok, valamint a megyék számára fizettek. A királyi adó címén behajtott pénzek összesége különben el sem jutott a kincstárig, az adó egy jelentős részét ugyanis kiutálták. Főurak, főpapok, a királyi udvartartás tagjai, de mások is jogot kaphattak arra, hogy érdemeik, fizetésük, katonai kiadásaik vagy kölcsöneik fejében behajthassák saját birtokaik királyi adóját, vagy éppen (további) pénzbeli kifizetésben részesültek az adó terhére. Szapolyai János erdélyi vajda például már 1525. október elején rendelkezett a számára kiutalt 75 dénáros adóból, de II. Lajos király is ebből tervezte kifizetni a korábbi kincstartó felé fennálló tetemes tartozását. S bár Mária királyné számára külön adórészt szedtek, Pest megye 75 dénárjából is kiutaltak neki 1000 forintot. Beszédes Szalkai László esztergomi érsek Battyányi Ferenc bánhoz írt levele is, miszerint nem tudta megszerezni a bán számára Vas megye rendkívüli adóját, mert azt a király már a palotásoknak utalta ki.
Az utalványok a Mohács előtti hadifinanszírozás bevett eszközének számítottak, de egyéb célokat is szolgálhattak, például a nyúlszigeti apácák alamizsnaként tarthatták meg a saját Somogy megyei javaikról befolyt adót. Az adószedéssel és utalványokkal kapcsolatos további rendelkezések azt mutatják, hogy az adószedés még 1526 tavaszán is bőven zajlott. Az 1525 őszén a megyékbe érkező királyi adószedők még tavasszal is munkájukat végezték, feltehetően a György-napi országgyűlésen számoltak el, jelentős hátralékokról tanúskodva.
Mielőtt pálcát törnénk a mohácsi vész előtti adófizetés fölött, meg kell jegyezni, hogy az még nem volt rendkívüli, hogy egy királyi adószedő fél éven keresztül a megyében tartózkodik. Bár az adókirovást követően általában két hét állt rendelkezésre a pénz befizetésére, valójában ez sokkal lassabban ment, a hátralékok bevasalása hónapokig is elhúzódhatott. A legbeszédesebbek talán az 1501–1502-ből fennmaradt Zala, illetve Veszprém megyei adószedők jegyzékei, melyek az adóból történő kifizetéseket, s egyéb költségeket tartalmazzák. 1501-ben a zalai adószedők január elejétől augusztus végéig, a veszprémi adószedők pedig – immár a következő adót behajtva – szeptember végétől április végéig foglalkoztak adószedéssel, s halmoztak fel tetemes kiadásokat. Körülbelül tehát 7-7 hónapot töltöttek adószedéssel, a lassan csorgó hátralékok behajtásával. Az adószedők többhavi költségeit pedig fizetni kellett, amire maga az adó szolgált. A veszprémi adószedők 150 forintnyi fizetés mellé 137,5 forintnyi egyéb saját kiadást is elkönyveltek munkájuk során, míg a zalaiak kiadása 138 forintot emésztett fel, fizetésük pedig elérte a 200 forintot is. Igaz, ebből 46 forintot az adókirovás során megsebesített és levetkőztetett familiárisaik kompenzálására szántak.
A költségek már csak amiatt is tetemesek voltak, mert az adószedő ez idő alatt nem csupán a saját ellátására költött, hanem embereire és kíséretére is. A zalai kirovás során az adószedők hét familiárisa sebesült meg. Az 1518. évi tolnai gyűlésen igyekeztek lefaragni ezeket a költségeket, elrendelve, hogy az adószedő csak negyedmagával (három másik lovassal) menjen adót kiróni, a hópénzükön felül a négy lovas kiadásaira pedig megyemérettől függően maximum 32, 25, illetve 20 forint fizetést vehet fel. 1521-ben ennél magasabb fizetésről rendelkeztek, de a valóságban jóval több kiadás lehetett. A mohácsi csatát követően pedig még nagyobb kíséretekről olvashatunk. Az 1536. évi veszprémi adószedőknek szóló instrukció szerint például a kirovást tizenkét, a behajtást hat lovas társaságában kellett végezniük. Somogy megyei kollégáinak ugyan húsz lovat írtak elő, ám ők a „vérivó huszárok” miatt, a kirováshoz 32, a behajtáshoz 16 lovat követeltek. E lovasoknak hópénz járt, az adószedőnek ezen felül fizetés is. Az uralkodó tehát joggal hánytorgatta fel 1526 júniusában is Bodrog megye ispánjainak, hogy az adószedők „henyélése” súlyos költségeket és károkat okozott neki.
Az 1526. évi György-napi országgyűlést követően újabb lendületet vehetett a tartozások bevasalása, a Bodrog megyei paranccsal egy időben Bars megyét egyenesen azért kellett a királynak megintenie, mert Selmecbánya jobbágyfalvait, melyek után a város már fizetett adót, (újra) meg akarták sarcolni. Bodrog megyében azonban a király szerint nemhogy az adó behajtásával maradtak el, de még ki se rótták azt, holott máshol ezt már 1525 őszén elvégezték. Mielőtt azonban a munkakerülő adószedőket kárhoztatnánk tétlenségükért, fontos megjegyeznünk, hogy a király nem véletlenül nem őket szólította fel, hanem a megye ispánjait. Az adószedőt ugyanis, legyen bár a király képviselője, a megye küldte ki falvakba, a megye szolgabírói, és más helyi nemesek társaságában, akik ellenőrizték munkájukat.
Az adószedő kiküldésében megfigyelhető késleltetéseknek többféle oka is lehetett. Például, ha hiányzott a megyei hatóság valamely tisztségviselője. 1536-ban Somogy megyében azért nem tudták időben elkezdeni az adószedést, mert a megyei nemesség képtelen volt megválasztani alispánját és szolgabíráit, de ugyanekkor Veszprém megyében is az alispánválasztás körüli egyet nem értés okozott késlekedést. Bodrog megye azonban bizonyosan működött 1525 végén, 1526 tavaszán. Ráadásul II. Lajos nem a megye nemességét, hanem kifejezetten az ispánokat intette meg. Az oklevél szavai szerint már nem először, hanem sokadjára. Sőt, az is kiderül, hogy az adószedő közben Budára is feljárt, hogy sürgető, kényszerű parancsokat eszközöljön ki ügyében. Nem henyélt tehát, hanem megpróbálta a munkáját végezni, csak épp ellenállásba ütközött, valószínűleg az ispánok részéről.
A probléma feltehetően valamiféle mentességekkel, utalványokkal kapcsolatban keletkezett, az uralkodó ugyanis azt is meghagyta, hogy semmi egyéb felmentést ne vegyenek figyelembe, csak amit az adószedő meghagy. A Várdaiak korábban is kaptak utalványt bodrogi birtokaik adójára, de előfordult, hogy éppen az adótartozás miatt foglalták le javaikat. 1523-ban éppen Zoltai János járta ki, hogy Várdai Jánosnak adják vissza lefoglalt birtokait, azzal a feltétellel, hogy megállapodik az adószedőkkel. Talán ezúttal is valami hasonló konfliktus állt a háttérben, ami miatt késleltették az adószedők kiküldését. Várdai Mihály ráadásul 1525 nyarán jelentős kölcsönt, 1000 aranyforintot adott a kincstárnak, amit a kassai harmincad bérletével fizettek meg. Talán e kölcsön fejében számított a bodrogi adókra is, amit – a Vas megyei adóra ácsingózó Battyányi Ferenc bánhoz hasonlóan – nem sikerült megszereznie.

Kádas István

Kezdőképünkön: Hátralék befizetése. Jan Massys festménye, 1514 (Nationalmuseum, Stockholm)

Irodalom:
II. Lajos király oklevelei és levelei 1521–1526. Szerkesztette és a mutatókat összeállította C. Tóth Norbert. A regesztákat kiadásra előkészítették Csiba Balázs, Gulyás László Szabolcs, Kádas István, Kovács Viktória, Kruppa Tamás, Lakatos Bálint, Neumann Tibor, Orsós Julianna, Péterfi Bence, Piti Ferenc, Simon Zsolt, Szovák Márton, C. Tóth Norbert, Tuhári Attila, Visegrádi Renáta. Budapest 2026.
Online Decreta Regni Mediaevalis Hungariae. The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary. Ed. János M. Bak. https://digitalcommons.usu.edu/lib_mono/4/
C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság 1522. évi költségvetése. In: Pénz, posztó, piac. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Weisz Boglárka. Budapest 2016. 83–148.
C. Tóth Norbert: Várdai Mihály (kisvárdai). In: Késő középkori udvartörténeti lexikon. Szerk. Neumann Tibor (megjelenés alatt)
Kádas István: Adószedés „terepen”: A rovásfa és a helyi adóadminisztráció a késő középkorban és a kora újkor első évtizedeiben. In: Kapocs, érme, rovás. Gazdaság- és várostörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Kádas István, Weisz Boglárka. Budapest, 2024. 221–263.
Kádas István: Királyi adó a háború árnyékában (1499–1503). Történelmi Szemle (megjelenés alatt)
Pálosfalvi, Tamás: From Nicopolis to Mohács. A History of Ottoman–Hungarian Warfare 1389–1526. Leiden–Boston 2018.
Solymosi László: Veszprém megye 1488. évi adólajstroma és az Ernuszt-féle megyei adószámadások. In: Tanulmányok Veszprém megye múltjából. Szerk. Kredics László. Veszprém, Veszprém megyei Levéltár, 1984. 121–239.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt és a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatta.