A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának júniusi számában kutatócsoportunk tagja, Kuffart Hajnalka: Hippolit és a lakájok című írását közöljük.

Hippolit és a lakájok

Számos vidám percet szerzett Kabos Gyula és Csortos Gyula felejthetetlen alakítása a Hyppolit, a lakáj című filmben (1931), amelyből egy ország tanulta meg, milyen következményekkel járhat, ha egy grófi házban szolgáló inas egy új, ám kevésbé előkelő szolgálati helyen megkísérli gazdáit a magasabb körök szokásaihoz szoktatni. Jelen írás főszereplője ezúttal egy másik Hippolit. Estei Hippolit (1479–1520) esztergomi érsek, később bíboros és egri püspök, aki a ferrarai herceg fiaként, a nápolyi király unokájaként s nem mellesleg Beatrix királyné unokaöccseként a legmagasabb körökhöz tartozott egész életében, de vegyes, olasz és magyar összetételű udvartartása nem egy, a filmhez hasonló fordulatos, vagy épp meglepő epizódot tartogat számunkra. Noha a lakáj szóra csak 1560-ból ismerjük az első írásos adatot, talán megbocsátható, ha e rövid írás címéhez most mégis ezt a szót kölcsönöztem az érsek szolgáinak, a közvetlen környezetében élők népes csoportjának megnevezésére. Az érsek körüli hétköznapok apró, színes mozaikkockáit pedig a címet is ihlető kultuszfilm egy-egy ikonikus mondata vezeti be.

„Az én házamban az történik, amit én akarok!” A Ferrarát 1242 óta uraló Este-ház tagjai gyakran tettek kisebb-nagyobb utazásokat, melynek során apránként kialakult egy gyakorlat, hogy ki mindenki szükségeltetik ahhoz, hogy a grófi, 1471-től pedig hercegi rangú család egy-egy tagjának valóban fejedelmi legyen a megjelenése. Még ha csak kisebb távolságra utaztak is, az alábbi személyek biztos, hogy elkísérték őket: a levelezést intéző személyi titkár (avagy kancellár), a magyarországi tárnokéhoz hasonló feladatokat ellátó kamarás, kulcsár, sáfár, asztalnokmester, lovász, szakács, lovagok, apródok, pajzshordozók, kengyeltartók, istállófiúk, a málhára felügyelő öszvérhajcsárok és természetesen további szolgák. A kíséretek létszáma ennek megfelelően egyre csak duzzadt, s az Esték a 15. században már legalább két-háromszáz fővel közlekedtek Itálián belüli útjaikon, ami például házasságkötések alkalmával akár öt-hatszáz főre is emelkedhetett. A költségek ennek megfelelően egyre növekedtek, hiszen az emberek ellátásáról és az egységes kinézetet biztosító ruházatáról is gondoskodni kellett. A fejedelmi reprezentáció azonban megkívánta mindezt. Amikor Hippolit Magyarországra költözése napirendre került, Beatrix királyné kikötötte, hogy csak a legszükségesebb kíséretet küldjék el unokaöccsével, mert ő akar számára magyarokból álló kíséretről gondoskodni. A ferrarai szokások szerint azonban a fenti minimumtól nem tekinthettek el – arról nem is beszélve, hogy a nagyapa, I. Ferdinánd nápolyi király (1458–1494) is küldött unokájának egy fűszeres mestert és egy vargát –, így aztán az újdonsült esztergomi érsek is nagyjából kétszáz fővel indul el 1487. június 18-án otthonából új hazájába.

„Köszönöm, hogy imádott, hogy reám úgy vigyázott…” Hippolit érsek Magyarországra érkező kíséretében egy dajka is jelen volt, ami gyakori élcelődés tárgya a róla szóló szakirodalomban. Az egyház által előírt kánoni életkortól még igencsak távollévő hétéves fiú érseki kinevezése valóban botrányos esetnek számított, ami még a kortársak közül is sokak rosszallását váltotta ki, azonban a dajka nem feltétlenül az érsek életkora miatt volt jelen a kíséretben. A 19 évesen Magyarországra érkező Beatrix királyné ugyancsak magával hozta szoptatós dajkáját, Nardella Parmesana di Nola asszonyt, aki később, hűséges szolgálataiért egész családjával együtt fejedelmi adományban részesült: a Kőrös megyei Garignica kastélyát és tartozékait nyerte el Mátyás királytól (1458–1490), noha személyesen továbbra is a királyné közvetlen közelében maradt. Hippolit dajkája, Cassandra da la Penna egész családjával az érseknek szolgált, férje orvosként – bár ő később, családját hátrahagyva visszatelepült Itáliába –, fia pedig előbb Esztergomban apródként, Egerben pedig már tizedszedőként bukkan fel. A dajkákon keresztül tehát egy egész családnak alakult ki erős, személyes kötődése a felnövekvő úrral/úrnővel, ami nyilvánvalóan az egyik legbensőségesebb bizalmi viszonynak tekinthető az úr-szolga kapcsolatok között. Ebből érthető meg, hogy Cassandra és Nardella asszony a költözések alkalmával miért tartott olyan magától értetődő módon Hippolittal, illetve Beatrixszal.

„Nem olyan könnyű dolog ám kocsisnak lenni, uram!” A Magyarországra érkező ferraraiak beilleszkedése nem volt zökkenőmentes. A rossz ellátás miatt többen is panaszlevelekkel bombázták a ferrarai herceget, hogy járjon közben körülményeik javítása érdekében. Egy Gregorio di Pannonia nevű kengyeltartó például azt írta 1487. december 20-án, hogy olyan kenyeret adnak nekik, kengyeltartóknak, amelynél a ferrarai udvar kutyái is százszor jobbat esznek, és velük bánnak a legrosszabbul, mert nincs se fűtött szobájuk, se ágyuk, csak egy matracuk ágynemű nélkül.

„A hagymát is hagymával eszem!” A királyné környezetében élő nápolyiaknak is szemet szúrt, hogy a ferrarai szolgák sokat panaszkodnak az ételre. Ráadásul nem máshol tették ezt, mint a királyi udvarban, s a botrány még Mátyás király fülébe is eljutott. Az esztergomi várban ugyanakkor még a legínségesebb időkben is kétféleképpen főzettek. Az érsek kíséretében érkező Valentino szakácsmester a várnép olasz részének ízlése szerint készítette az ételt, s már a kezdet kezdetén csináltattak a számára egy tésztakészítéshez szükséges eszközt. A szakácsok közül ő keresett a legjobban, évi negyven forintot, de felesége, Sophia asszony mosónői fizetése is hozzátett a családi kasszához évi három forintot és hat szekér fát. A magyarok ízlésvilágát természetesen magyar szakácsok szolgálták ki: Liszka Egyed, Újvárosi Antal és Kis Antal mesterek mellett inasok, konyhai segédek is dolgoztak szép számmal. A magyar szakácsok előkelő ruházatot is kaptak az éves bérükön felül (ami 8–24 forint között mozgott), míg segédjeik számára egyenruhát biztosítottak. Az élelmiszer beszerzése az udvarbíró és a sáfárok feladata volt, a fűszeres mester pedig a fűszerek mellett a gyógynövények szakértőjének is számított. A várkertben felállítottak egy második konyhát is, ahol az elejtett vadakat főzték meg.

„Dehogy haragszom, miért is haragudnék? Csak úgy kirúgom, hogy a lába nem éri a földet!” A ferrarai kíséret tagjai esetében nem minden választás bizonyult szerencsésnek. Az érvágási, foghúzási szaktudás miatt a sebészekhez hasonló szerepet játszó borbély posztjára egy Giovanni dai Cani nevű embert jelöltek ki Ferrarában, de az érsek nevében eljáró kormányzó beszámolója alapján ő elkövette azt a vétket, amelyért Isten haragja annak idején lesújtott Szodomára és Gomorrára. Ez alatt a szodómiának is nevezett homoszexuális vétségre kell gondolnunk, amely az egyház tanítása szerint súlyos bűn, ami egy érseki székhelyen különösen is kínos lehetett. A kormányzó levelében ráadásul megjegyezte, hogy a magyarok még a gyilkosságot is előbb elfogadják, mint az efféle cselekedetet, úgyhogy a borbélyt végül visszaküldte Ferrarába, hogy inkább a hercegi pár ítélkezzen felette. Gyilkosságra is akadt sajnos példa a kormányzó hivatali ideje alatt: néhány évvel később az egyik olasz kengyeltartó, a modenai származású Ercole meggyilkolt egy magyar apródot, s emiatt a kormányzó kénytelen volt őt halálra ítélni és lefejeztetni.

„Nem zavarom, pá, csak elhagyom, pá!” Az érsek melletti apródok között olasz és magyar gyerekeket egyaránt találunk. Az előkelő származású fiúk közös szobában aludtak, és külön szolga feladata volt gondoskodni az igényeikről, farsangkor pedig együtt mulattak a jelmezbe öltözött Hippolittal. Együtt is nevelkedtek az érsekkel, és több tanár is foglalkozott velük: a ferrarai Sebastiano da Lugo mester számított a legfontosabb nevelőnek, aki mellett a firenzei Dionisio Alfani bukkan még fel, illetve egy Gergely nevű magyar tanítóról is említést tesznek a források, aki vélhetően az olaszoknak segített magyarul tanulni. Beatrix jóvoltából még énektanárt is fogadtak az udvarhoz. Amikor Sebastiano mester 1490-ben elhunyt, utóda nem más lett, mint Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója, aki ekkor még javában dolgozott a Magyar történelem tizedei című művén. Bonfini gyakorlott tanítómesternek számított, és Hippolitnak elsősorban retorikát és latin grammatikát oktatott. Munkájának egyik eredményeként a 12 éves érsek összeállított egy saját szónoki beszédet, amelyet kívülről meg kellett tanulnia, és memóriagyakorlat, valamint bátorságpróba gyanánt újév alkalmából elő kellett adnia Beatrix királyné és más előkelőkből álló közönség színe előtt 1492. január 1-jén. A produkció állítólag remekül sikerült, és mindenki el volt ragadtatva az érsek beszédétől.
A tanítás mellett Bonfininek alkalma nyílt befejezni a históriát is, amelyet még Mátyás király rendelt meg tőle. A kész munkával aztán az új király, II. Ulászló (1490–1516) udvarában próbált meg érvényesülni, de két kísérlete is kudarcba fulladt. Ezek után Beatrix királynéhoz folyamodott, hogy honoráriumot kérjen az elkészült históriáért, de Beatrixot a legrosszabb pillanatban sikerült megszólítania: épp akkor, amikor az országgyűlés állást foglalt az új királlyal való házassága ellen. A feldúlt királynénak kisebb gondja is nagyobb volt ekkor Bonfininél, és valószínűleg nem a legemelkedettebb stílusban utasította vissza kérését. A sértett történetíró ezek után otthagyott csapot, papot, nem volt hajlandó tovább tanítani az érseket, és harmadszor is megpróbált Ulászló színe elé kerülni. Erre remek alkalmat kínált a király édesapjának halála, amelyet a gyakorlott szónok meg is ragadott. Megindító gyászbeszédével megnyerte magának Ulászló jóindulatát, aki nemcsak az addig megírt históriáért jutalmazta meg, de nemesi rangot is adományozott neki, és a könyv folytatását is megrendelte tőle. Ezek után nem csoda, hogy a Magyar történelem tizedeiben Beatrix királynénak vajmi kevés dicséret jutott.

„Mindennek az oka ez az átkozott Hyppolit!” Estei Hippolit ugyan nem tartozik a közkedvelt történelmi szereplők közé, azonban azok az iratok, amelyek embereinek, „lakájainak” hála ebben a korszakban keletkeztek és szerencsés módon az olasz levéltárakban fenn is maradtak, nagyon fontos történeteket, részleteket őriztek meg számunkra a korszakról.

Kuffart Hajnalka

Kezdőképünkön: Díszes menet Firenzében. Itáliai láda díszítése, 1425 körül

A cikk elkészítést az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/bemutatkozas (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Felhasznált irodalom
Kuffart Hajnalka: Az esztergomi érsekség pénzügyei és személyi állománya Estei Hippolit érkezése előtt: Adatok két számadáskönyv alapján (1486–1487). In: Italianista tanulmányok a magyar humanizmus és a tizenöt éves háború idejéről. Szerk. Domokos, György; W. Somogyi, Judit; Szovák, Márton, Budapest, 2020. 96–149.
Kuffart Hajnalka: Élet Beatrix királyné esztergomi udvarában – az érseki kormányzó elbeszélése alapján. In: „Királyi házunk népe". Királyi és királynéi udvartartás a középkor végén. Szerk. Neumann Tibor. Budapest, 2024. 237–329.
Kuffart Hajnalka – Neumann Tibor: „Olyan szép kísérete lesz, mint kevés úrnak Itáliában”. Az esztergomi érseki udvartartás szervezése 1486/87 folyamán. Történelmi Szemle 63. (2021) 323–382.