A Lendület Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának márciusi számában kutatócsoportunk tagja, Kovács Bianka Gina Import vagy hamisítvány? Grafitos kerámiák és hatásuk a késő középkori Magyar Királyságban című írását közöljük.

 Import vagy hamisítvány? Grafitos kerámiák és hatásuk a késő középkori Magyar Királyságban

A késő középkori régészeti leletanyag egyik legérdekesebb és az utóbbi évtizedekben legtöbbet vitatott csoportját a grafitos anyagú, illetve az azzal rokon formájú, de grafitot nem tartalmazó szürke kerámiák alkotják. Ezek az edények nemcsak technológiai sajátosságaik miatt figyelemre méltóak, hanem azért is, mert fontos kérdéseket vetnek fel a középkori kereskedelemről, a kézműipar működéséről és a kulturális hatásokról a Magyar Királyság területén. Vajon valóban nyugatról importált áruról van szó, vagy a hazai fazekasok ügyes utánzatairól? A kérdésre a régészet ma sem tud minden részletében választ adni, de a leletek és a történeti források együttes vizsgálata izgalmas képet rajzol a korszak gazdasági és technológiai kapcsolatairól.

A grafitos szürke kerámiák viszonylag korán megjelentek a Magyar Királyság területén, ahogy arról rovatunk egy korábbi írásában is megemlékeztünk.

Az árutípus kedveltségét a speciális összetevő, a grafit adta. Ez a természetes eredetű, puha, sötétszürke színű ásvány a szén egyik kristályos formája. Míg manapság elsősorban ceruzáinkban és akkumulátorainkban találkozhatunk vele, addig a középkorban főként a kerámiáktulajdonságainak előnyösebbé tételére használták ezt a nyersanyagot. A grafit hozzáadása az agyaghoz ugyanis jelentősen megváltoztatja az edények tulajdonságait. Kiváló hővezető, így az ilyen kerámiák gyorsabban felmelegszenek, ugyanakkor csökkenti a hőtágulást is, ami ellenállóbbá teszi az edényt a hőmérséklet-ingadozásokkal szemben. Ez különösen fontos volt a főzőedényeknél, de a fémművességben használt öntőtégelyeknél is. Ha a grafit aránya elérte az edény anyagának körülbelül 15 százalékát, akkor egy további előnyös tulajdonság is megjelent: az edény víztaszítóvá vált. Ez az úgynevezett hidrofób jelleg a főzőedényeknél és a már említett öntőtégelyeknél egyaránt hasznos volt, de a grafitos kancsók népszerűségét is magyarázza. A technológia azonban különleges égetési eljárást igényelt. Mivel a grafit valójában szén, normál égetési körülmények között elégne. A fazekasok ezt úgy kerülték el, hogy redukciós égetést alkalmaztak, vagyis az edényeket oxigénszegény környezetben égették ki. Ezt úgy érték el, hogy a kerámiaégető kemence nyílásait lezárták, így az égés során az agyagból vonódott ki az oxigén, melynek köszönhetően az edények szürke színűek lettek. E technológia alkalmazásával a kerámiák anyagába kevert grafit nem égett el, és megőrizte kedvező tulajdonságait.

A középkori Magyar Királyság területén nem ismerünk jelentős grafitlelőhelyeket. A nyersanyag főként a mai Ausztria északi és Csehország déli területeiről származott, ahol már a 8–9. században is készítettek grafitos kerámiát. A következő évszázadokban ezek az edények a Duna-vidék nyugati felének jellegzetes termékeivé váltak. A grafitlelőhelyek elhelyezkedését tekintve nem véletlen, hogy a grafitos kerámia gyártása elsősorban a Duna menti városokban, például Bécsben és Passauban bontakozott ki. A folyó lehetővé tette a nyersanyag olcsó szállítását. A kerámiák kereskedelme szintén a folyóhoz kötődött: az eddigi információk alapján nyugaton Ulmig, keleten pedig egészen Nándorfehérvárig jutottak el, de legnagyobb mennyiségben mindenhol a Dunához közeli lelőhelyeken találjuk meg őket. Számos írott forrás is tanúskodik erről a kereskedelemről. A bécsi fazekascéh 1387 körül kiadott szabályzata például kifejezetten hajókon érkező fazekastermékeket említ, melyeket a minőségvizsgálatot követően is csak a hajókból értékesíthettek, azaz az idegen kereskedők nem pakolhatták ki a fazekastermékeket (darnach sullen sy die verkauffen nur an den schiffen auf dem wasser und als von alter herkommen ist). 1430-ban annyi engedményt tettek a bécsiek, hogy Szent Péter-napkor (június 29.) kiszállhattak fazekasáruikkal az idegenek és nyolc napig a szárazföldön is értékesíthették azokat. A Magyar Királyságba irányuló importot az 1457–1458. évi pozsonyi harmincadjegyzékek dokumentálják.

A leggyakoribb edénytípus a fazék volt, amely a késő középkorban, a 15–16. században már jellegzetes formavilággal rendelkezett. Ebben az időben a grafitos fazekak megjelenése viszonylag robosztus, peremük kihajló, vastag és magas. Válluk minden esetben csapott. Az edény legnagyobb átmérője alatta, a test felső harmadánál figyelhető meg, és alig nagyobb a peremátmérőnél. A díszítések nem túl változatosak, és minden esetben kizárólag a vállra koncentrálódnak: egy-kettő horony vagy 2–3 élborda figyelhető meg rajtuk. Az edények alja alig szűkül össze, a darabok mind korongon készültek. A grafit többnyire különböző arányban, apró szemcsék formájában jelenik meg bennük, de előfordulnak nagyobb grafitdarabokat tartalmazó példányok is. Az edények anyagában más összetevők is gyakoriak. Sok töredékben mészdarabok vannak, amelyek olykor a kerámia felületének mállását is okozzák. Gyakori az apró kavics és a zúzott kő jelenléte is.

Ugyanakkor formailag és színre teljesen azonos, de grafitot látszólag egyáltalán nem tartalmazó darabok is előfordulnak a leletanyagokban. Sőt, Buda környékén és attól délre, grafitos, de nem szürke, hanem rosszul átégett, barna és vörösesszürke színű példányok is megjelennek a korszakban. Az edények egy része a grafittartalom mennyiségétől függetlenül viszonylag gyenge minőségű, málló felületű, ami arra utal, hogy a technológia alkalmazása nem minden műhelyben volt egyformán sikeres. A fazekak mérete változatos: a térfogatuk 2 és 45 liter között mozog, így találkozhatunk könnyen kezelhető kis példányokkal, de nagyobb, súlyosabb darabok is előfordulnak. Az edények többségén használati égésnyomok is megfigyelhetők, melyek az edény tűz mellé állítása során, főzés közben keletkeztek. Ezek jelenléte úgy tűnik, mérettől független, vagyis a nagyobb térfogatúakat is használták főzésre, nem tárolóedényként alkalmazták őket.

A grafitos kerámiák egyik legfeltűnőbb jellegzetessége az edények peremén látható pecsételt jel. Ezek a bélyegek minőségjelző és hitelesítő szerepet töltöttek be, és egyúttal műhelyjegyként is funkcionálhattak. A 15. század elején a bécsi tanács minden fazekasáru esetén előírta azok jellel való ellátását, ami a fazekasok ellenkezését váltotta ki, mivel korábban csak a grafitos kerámiát jelölték meg, a közönségest azonban nem.A tiltakozások hatására a tanács 1431-ben elhatározta a visszatérést a korábbi gyakorlathoz, így a továbbiakban csak a grafitos kerámiánál várta el az osztrák címerpajzs és a fazekas egyedi jelének felhelyezését. A műhelyjegyek a magyarországi leletanyagban a szürke, de grafitot nem tartalmazó és a grafitot tartalmazó kerámiákon egyaránt megjelennek, sőt, hasonló, bár egyszerűbb jelek már a 13–14. századi darabokon is megfigyelhetők. Ugyanez a rendelet megtiltotta azt is, hogy a fazekasok a közönséges kerámiát firniszeljék. A rendelkezés hátterében az állhatott, hogy a firniszelést a grafitos kerámiánál alkalmazták, annak használata a közönséges kerámiánál a vevők becsapására szolgált, lényegében hamisítást és a közönséges áru drágábban történő értékesítésének lehetőségét jelentette. A szabályt később, 1527-ben ismét megerősítették, ami arra utal, hogy a hamisítás problémája valóban létezett. 

A bélyegek értelmezése azonban korántsem egyszerű. A régészeti kutatás korábban igyekezett egyes mintákat konkrét városokhoz kötni, de újabb vizsgálatok szerint a helyzet ennél bonyolultabb. Kísérletek kimutatták, hogy ugyanazzal a pecsételővel különböző méretű vagy formájú edényeken eltérő mintázat keletkezhet. A helyzetet tovább bonyolítja a rendeletekben is dokumentált hamisítás: akár a bélyegzők mintáját is lemásolhatták, ahogy ma is gyakran híres márkák logójával próbálják eladhatóbbá tenni az olcsó hamis termékeket. Ilyen szempontból érdekes tény, hogy a bélyegek jelenléte az edényeken látszólag nem függ a darabok minőségétől, sőt, a kifejezetten rossz minőségű példányokon általában szerepel. Mindez nagyban megnehezíti a gyártási hely azonosítását.

Ennek megfelelően a magyarországi grafitos kerámiák kutatásának egyik legfontosabb kérdése az, hogy ezek az edények valóban importáruk voltak-e, vagy részben a Magyar Királyság területén készültek. Bár a grafitot tartalmazó, de rossz minőségű, gyakran vörösesszürke színűre égett példányokkal kapcsolatban már korán felmerült, hogy a hazai városi kézművesség termékei lehetnek, a kutatás hosszú ideig az import mellett érvelt, különösen a bécsi kapcsolatokra hivatkozva. Az utóbbi évtizedekben azonban újra felmerült a helyi gyártás kérdése, mellyel az egykori Magyar Királyság északnyugati részén (Pozsony, Nagyszombat) és/vagy Budán számol a kutatás. Arra egyre több bizonyíték utal, hogy a grafitot nem tartalmazó, de „osztrák” formavilággal rendelkező szürke edényeket helyben is gyártották. Budapesten a Hajógyári-szigeten és a Csalogány utcában is kerültek elő ezt megerősítő leletek fazekaskemencékből és környékükről. A grafittartalmú edények hazai gyártása viszont továbbra sem bizonyított egyértelműen. Természetesen elképzelhető, hogy a grafitos termékek forrásokkal is adatolt importján kívül magát grafitot is hoztak be az országba, melyet aztán helyben használták fel. Ezt az eddigi kevés számú anyagvizsgálat nem tudta alátámasztani vagy cáfolni. A grafit származási helyét ugyan többnyire sikerül megállapítani, de az agyagra vonatkozóan még nem születtek ilyen eredmények. Az eddig vizsgált darabok többsége valószínűleg fehérre égő, ún. tűzálló agyagból készült, de pontos eredetüket egyelőre nem sikerült azonosítani. Így az egykori Magyar Királyságon belüli gyártásra egyelőre nincsen természettudományos bizonyíték. Ilyen szempontból érdemes lenne megvizsgálni a Buda tágabb környékén és attól délre megjelenő, már említett, barnás, illetve vörösesszürke színű, grafitos példányokat is, illetve összevetni az eddigi eredményeket Pozsony környéki és ausztriai leletekkel.

Bár a grafitos edények jelentős része valószínűleg importként érkezett, jól kimutatható a hatásuk a helyi kerámiaművességre. Az Észak-Dunántúlon, különösen a Vértes és a Gerecse hegység környékén, a késő középkori leletanyagban nagy arányban jelennek meg grafitot nem tartalmazó, világos, sárgás vagy sárgásfehér színű fazekak, amelyek formájukban feltűnően hasonlítanak a grafitos és szürke edényekhez. A kutatás szerint ezek a darabok helyi fazekasműhelyek termékei lehettek, amelyek a nyugatról érkező edények formavilágát vették át. Már a 14. században megjelennek ilyen utánzatok, a 15. századtól pedig a legtöbb helyi gyártású fazék formája – a perem és a test kialakítása – egyértelműen a grafitos edények mintáját követi. A régészeti kutatások során 15–16. századi fazekaskemencék és műhelyek nyomai is előkerültek a térségben.Ugyanígy az Észak-Dunántúl nyugati felén, illetve a Dunától északra is előfordulnak ilyen formavilágú, helyi gyártású edények, melyek vörös színűek, mivel ott olyan agyagok voltak elérhetőek.Pozsonyból még „osztrák” formavilágú, vörös színű, rontott edényeket tartalmazó fazekaskemence is ismert a korszakból. Ezek az adatok arra utalnak, hogy a nyugatról érkező grafitos kerámiák nemcsak árucikként voltak jelen a régióban, hanem technológiai és formai mintaként is szolgáltak a helyi fazekasok számára.

A grafitos kerámiák jól példázzák, milyen összetett kérdéseket vet fel a középkori anyagi kultúra kutatása. A leletek egyszerre mesélnek technológiai újításokról, kereskedelmi kapcsolatokról és kulturális hatásokról. Bár ma már sokkal többet tudunk ezekről az edényekről, mint akár egy évszázaddal ezelőtt, a legfontosabb kérdés – hogy pontosan hol készültek – még mindig nem teljesen tisztázott. A jövőben a szélesebb körű, nagyobb mintaszámú anyagvizsgálatok és a különböző lelőhelyek összehasonlító elemzése hozhat áttörést. Addig azonban a grafitos kerámiák továbbra is izgalmas példái maradnak annak, hogyan találkozik a technológia, a kereskedelem és a mindennapi élet a régészetben.

Kovács Bianka Gina

Kezdő képünkön: Főzés fazékban. Thomas von Villach freskójának részlete, 15. század (Katolikus templom, Gerlamoos, Ausztria)

Felhasznált irodalom

Bertalan Vilmosné: Bélyeges ausztriai edények Óbudáról. Budapest Régiségei 32 1998. 181–209.

Duma György: Cserépedények grafittartalmának gyakorlati jelentősége. Múzeumi Műtárgyvédelem 7 1980. 13–26.

Feld István: Importtárgyak mint a középkori Magyarország gazdaságtörténet forrásai. In: Kubinyi András – Laszlovszky József – Szabó Péter (szerk.): Gazdaság és gazdálkodás a középkori Magyarországon. Gazdaságtörténet, anyagi kultúra, régészet. Budapest 2008. 297–316.

Hampel József – Haupolter, A.: Rejtélyes bélyegű cserépedények. Archaeologiai Értesítő 25 1905. 318–330.

Holl Imre: Külföldi kerámia Magyaroszágon (13-16. század). Budapest Régiségei 16 1955. 147–197.

Holl, Imre: Angaben zur mittelalterlichen Schwarzhafnerkeramik mit Werkstattmarken. Antaeus 5 1976. 129–150.

Kaltenberger Alice: Mittelalterliche bis frühneuzeitliche Keramik aus Mautern an der Donau. Ergänzungshefte zu den Jahresheften des Österreichischen Archäologischen Institutes 4. Wien 2003.

Kaltenberger, Alice: Keramik des Mittelalters und der Neuzeit in Oberösterreich 1–2. Linz 2009.

Kolláth, Ágnes: Between two worlds - the pottery of Buda (Ofen) in the early Ottoman era. In: Hans-Georg, Stephan: Keramik und Töpferei im 15-16. Jahrhundert. Beiträge des 47. Internationalen Symposiums für Keramikforschung vom 8. bis 12. September 2014 in der Lutherstadt Wittenberg: Hallesche Beiträge zur Mittelalterarchäologie 2. Langenweissbach, 2016. 105–117.

Kolláth, Ágnes: Typology and chronology of Early Modern pottery in Buda. Budapest 2023.

Kovács, Bianka Gina: Import or Imitation? Late Medieval Graphite Ware and Its Influence in Central Transdanubia (Hungary). In: Sawicki, Jakub – Lewis, Michael – Vargha, Mária (szerk.): A United Europe of Things: Portable Material Culture across Medieval Europe. Cham 2023. 97–108.

Kovács Bianka Gina: Késő középkori kerámia a Közép-Dunántúlon. PhD-disszertáció, ELTE BTK, Budapest, 2025.

Kreiter Attila – Viktorik Orsolya: Kerámiák petrográfiai vizsgálata. In: Mészáros Orsolya: Régészeti kutatás a középkori Vác német városrészében. A Piac utcai mélygarázs területének megelőző feltárása. Budapest 2016. 341–362.

Kreiter Attila – Viktorik Orsolya – Máté László: Kerámiavizsgálati jelentés. Győr, Széchenyi tér (Lhnysz. 28790) és Csókakő, Vár (Lhnysz. 21791) lelőhelyekről származó középkori kerámiák petrográfiai vizsgálata. Kézirat. Magyar Nemzeti Múzeum, Nemzeti Régészeti Intézet, Archeometriai Labor. Budapest 2022.

Merva Szabina: "Rejtélyes bélyegű cserépedények." Adatok a kisalföldi kora középkori grafitos kerámia régészeti és archaeometriai kutatásához. In: Kovács László – Révész László (szerk.): Népek és kultúrák a Kárpát-medencében. Tanulmányok Mesterházy Károly tiszteletére. Budapest 2016. 521–541.

Polla, Belo: Bratislava: Západné suburbium. Výsledky archeologického výskumu. Fontes Archeologického Ústavu Slovenského Národného Múzea v Bratislave 4. Košice 1979.

Scharrer-Liška, Gabriele: Die hochmittelalterliche Grafitkeramik in Mitteleuropa und ihr Beitrag zur Wirtschaftsgeschichte. Mainz 2007.

Tóth Anikó: Középkori edényégető kemence az óbudai hajógyári-szigetről. In: Benkő Elek – Kovács Gyöngyi – Orosz Krisztina (szerk.): Mesterségek és műhelyek a középkori és kora újkori Magyarországon. Budapest 2017.

Végh András: Középkori fazekasműhely és településrészletek a Vízivárosból. Aquincumi Füzetek 23 2017. 89–96.

Vizi Márta: Grafitos kerámia Decs-Etéről és Ozoráról. Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve 22 2000. 177–252.

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.