A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovata júliusi számában a Kutatócsoport és az NKFIH, KH 130 473. számú, Kereskedelmi források a középkori magyar gazdaság szolgálatában projekt tagjai, Péterfi Bence és Skorka Renáta Járt utat járatlanért, vert aranyat veretlenért című írását közöljük.

Járt utat járatlanért, vert aranyat veretlenért

1434 júliusában a harmincadosok fülébe jutott, hogy a magyarországi sokadalmakat rendszeresen látogató Albert Quetrer, bécsújhelyi polgár portékái között, rejtve, veretlen ezüstöt és aranyat kíván kicsempészni a Magyar Királyság területéről. A külkereskedelmi vámok központi fizetőhelyéről, Budáról nyomban menesztették is a fináncokat, akik az éppen Münchenbe tartó stájerországi kereskedőt Győrben utolérve, annak teljes árukészletét lefoglalták. Az ügyben eljáró vámszedők még véletlenül sem a harmincadvám megfizetésének elmaradásával indokolták fellépésüket, sokkal inkább a Magyarországról történő nemesfémkivitel tilalmára hivatkoztak. A magyar ezüst és arany kivitele a 13. század végéig a kötelező vámok megfizetése mellett akadálytalanul ment végbe, igaz, az akkortájt felszínre került nemesfémek mennyisége össze sem hasonlítható a 14. század húszas éveitől kitermelt bányák hozamával. Az ekkor feltárt körmöci aranylelőhelyek egycsapásra megoldást jelentettek az európai aranyválságra, ráadásul az Észak-Kárpátok bányakörzetének más természeti kincsei is igen keresetté váltak a németalföldi, délnémet és észak-itáliai piacokon. Nem meglepő tehát, hogy I. Károly magyar király (1301–1342) az aranyforint verésének bevezetésével szinte egy időben megtiltotta a veretlen arany és ezüst vásárlását és exportját, az Anjou-uralkodó ugyanis nagyobb hasznot remélt attól, ha azok pénzzé vert formában távoznak országából. Így a nemesfémekre vonatkozóan beszolgáltatási kötelezettséget léptetett életbe, amelynek fényében a nyersaranyat és -ezüstöt a királyi kamarákban az éppen forgalomban lévő pénzre kellett beváltani. Károly rendelkezésének megújítását 1405. évi törvényeiben Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) is szükségesnek látta, s miként a bécsújhelyi kereskedő esete mutatja még így is akadhatott jócskán példa a törvény kijátszására.

A nemesfémkivitel szigorú tiltása nem tekinthető a korabeli Európában egyedülállónak, mind a Német-római Birodalomban, mind a Francia Királyságban hasonló gyakorlattal számolhatunk. A roppant széttagolt Birodalomhoz tartozó, ezüstben gazdag Cseh Királyságban és Meisseni Őrgrófságban külön intézkedésekben is tiltották a veretlen nemesfémek kivitelét. Ennek fényében érthető okokból ritka és különös uralkodói kegynek tekinthető, ha valamely város polgárai olyan kiváltságban részesültek, amelynek értelmében szabadon szállíthattak veretlen aranyat és ezüstöt, márpedig 1373-ban IV. Károly német-római császár (1355–1378) erről biztosította a boroszlói polgárokat országaiban, a jogot ráadásul fia, Zsigmond magyar és római király is megerősítette. Boroszló városát tehát vonzóvá tehette az idegen beköltözők szemében, hogy a település polgárai elméletben szabadon közlekedhettek a Luxemburgok uralma alatt álló területek bányavidékei és felvevőpiacai között, árukészletük jelentékeny részét képezte a veretlen nemesfém, amelynek kedvelt célpontja a Velencei Köztársaság volt, ahol az arany egy része a velencei dukát alapanyagává vált, másik része az ezüsttel együtt elősegítendő a külkereskedelmi mérleg egyensúlyát a levantei területeken, elsősorban Egyiptomban és Szíriában kötött ki.

Kiváltságaik ellenére a Velence felé tartó, Magyarországon áthaladó boroszlóiak gyakorta kerülhettek szorult helyzetbe a náluk megtalált veretlen nemesfémek miatt. 1430-ban Reinhard von Prag boroszlói polgár Velencébe igyekvő megbízottját Pozsonyban valószínűleg a helyi harmincados tartóztatta fel, áruit – csakúgy mint a korábban említett, kiváltsággal nem rendelkező bécsújhelyi „kollégájáét” – a nála fellelt veretlen arany miatt elkobozta. A boroszlói tanács ezt követően komoly erőfeszítéseket tett, a pozsonyi tanács segítségét kérve vonatkozó kiváltságaik érvényre juttatásában, polgáruk javainak visszaszerzésében. Már csak azért is, mivel a boroszlóiak által szállított nyersaranyról korántsem jelenthetjük ki bizonyosan, hogy valamely magyarországi bányavidék mélyéről származott, jelentéktelenebb hozamú aranylelőhellyel ugyanis a Sziléziai Hercegség területén is számolnunk kell. E téren további elővigyázatosságra int egy 1424. évi eset is, amely arról tanúskodik, hogy a boroszlói előkelő polgár, Paul Hornig három aranyrögöt küldetett Bécs városába, ezeket két, szintén boroszlói patrícius, Johann Banke és az eredetileg firenzei származású Antonio helyszínen tartózkodó megbízottjának adatta át, akinek feladata az átvételt követően az volt, hogy a nemesfémet Velencébe juttassa. Tudjuk, hogy Hornig írásban vállalt garanciát az aranyrögök súlyát és vonását illetően, tette mindezt azért, hogy a nemesfém a szállítás során sem mennyiségében, sem minőségében ne szenvedhessen csorbát.

Az arannyal történő kereskedésnél a nemesfém súlyának megállapítása éppen olyan elengedhetetlennek bizonyult, mint a nemesfém tisztaságának vizsgálata és rögzítése. Ez utóbbi a humanista Georgius Agricola bányaművelésről írott munkája szerint úgy történt, hogy a vizsgált aranyröggel vonást húztak a próbakőre, ez mellé került az etalonnak számító aranypróbatűk vonása, amelyik próbatű vonásának a színe teljesen hasonlított a vizsgált rög vonásának színéhez, annak a tisztáságával egyezett meg a próba alá vetett nyersarany. A nyersarany súlya és vonása alapján meghatározhatóvá és kiszámíthatóvá vált annak értéke, ennek a számításnak az elvégzésre azonban szemmel láthatóan sem Hornig, sem pedig üzletfelei nem vállalkoztak. Helyette inkább úgy döntöttek, az aranybeváltásban sokkal jártasabb magyarországi szakértőkhöz fordulnak segítségért azon kérdés eldöntésében, hogy a Bécsben átadott nyersanyag mit kóstálhat aranyforintban kifejezve. Megállapodásuk értelmében a Magyarországon mondott összeget a vevők ellenvetés nélkül átadják Hornignak, aki nem támaszt azon felüli követeléseket, ha pedig Velencében Johann Banke és Antonio a vételárnál magasabb áron értékesíti a nemesfémet, az az ő erszényüket gazdagítja, ha kevesebbért, a különbözetet Hornignak vissza kell részükre fizetni.

Az európai viszonyokhoz képest a nemesfémekben bővelkedő középkori Magyar Királyság számos távolsági kereskedőt csábíthatott arra, hogy a törvényi szabályozásokkal szembe menve, portékáik közé rejtve veretlen nemesfémet csempésszenek a nemzetközi piacokra. Akadtak közöttük, kiknek árukészlete látta kárát annak, hogy gazdájuk járatlan utakra tévedt, de találkozunk olyanokkal is, akik kiváltságaik ellenére áldozatul estek a magyarországi ellenőrzés szigorának. Ez utóbbiak olyan nyersaranyat és -ezüstöt szállítottak, amelyek nem a Magyar Királyságból származtak, s az ország területét csupán tranzitzónának szánták. Legfigyelemreméltóbb azonban mégis az, amikor a külföldi nemesfém-kereskedők a független, nemesfémbányászatban és hiteles próbában, valamint beváltásban jártas magyarországi szakemberek segítségével éltek azért, hogy a vert arannyal fizethessenek a veretlenért.

Péterfi Bence – Skorka Renáta

Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.btk.mta.hu/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/3757-jart-utat-jaratlanert-vert-aranyat-veretlenert.html (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)

Ajánlott irodalom:

Georgius Agricola: Tizenkét könyv a bányászatról és a kohászatról. Fordította Becht Rezső. Szerkesztette, a bevezetőt, a tanulmányt, a lábjegyzeteket és személy jegyzékeket írta Molnár László. Budapest 1985.
Grzegorz Myśliwski: Egy sziléziai város és a Magyar Királyság. Boroszló és Magyarország gazdasági kapcsolatai a 13–15. században. In: Márvány, tárház, adomány. Szerk. Kádas István, Skorka Renáta, Weisz Boglárka. Budapest 2019. 407–433.
Péterfi Bence: Széllel szemben. Boroszlói kísérletek Buda lerakatjogának kikerülésére a 15–16. század fordulóján. In: Márvány, tárház, adomány. Szerk. Kádas István, Skorka Renáta, Weisz Boglárka. Budapest 2019. 385–407.
Peter Spufford: Hatalom és haszon. Kereskedők a középkori Európában. Budapest 2007.