A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának januári számában kutatócsoportunk tagja, Draskóczy István Mire jó egy hamisítvány? A dési levéltár 14. századi oklevelei című írását közöljük.

 Mire jó egy hamisítvány? A dési levéltár 14. század eleji oklevelei

A középkori oklevelek jogbiztosító iratok voltak, amelynek hamisítójára szigorú büntetés várt. Mégis akadtak olyanok, akik jó pénzért hamis oklevelet készítettek –, ugyanis sokan a hamisítványok révén próbáltak jogi, politikai, gazdasági, társadalmi előnyökhöz jutni. Megesett azonban, hogy azért készült ilyen oklevél, mert a meglévő jogokat nem lehetett másképpen igazolni. A csalás sokszor csak gondos vizsgálat révén derült ki, amelyet manapság a történészek végeznek el. Így bizonyosodott be, hogy az erdélyi Dés város levéltárában (ma Kolozsvárott az Állami Levéltár őrzi) három oklevél is hamisítvány. A kiváló kolozsvári történész, Jakó Zsigmond úgy vélte, hogy 1322 táján készítették azokat az okleveleket, amelyek közül egyet 1236. évvel IV. Béla király (1235–1270) nevére, a másikat 1261. esztendővel a fia, a későbbi király, V. István (1270–1272) nevére hamisítottak, aki ekkor Erdélyt kormányozta. Ez utóbbi szöveg a bővebb, mindazt megtaláljuk benne kiegészítésekkel, amit IV. Béla hamis oklevelében is olvashatunk. Az ebben foglalt rendelkezéseket később belefoglalták abba az 1310. évi oklevélbe, amelyet I. Károly (1310–1342) nevére fabrikált a hamisító. Meglehet, IV. Béla adott valamilyen valódi kiváltságot Dés városának, ám az erről szóló dokumentum elveszett. Tán nem véletlenül.
Hogy miért készült ilyen oklevél, azt magából a hamis dokumentumból fejthetjük meg, ám ehhez ismerni kell a körülményeket. Erdély rendkívül gazdag kősóban. A 13. század végére ennek az ásványnak a bányászata és kereskedelme királyi monopólium lett, ami jól jövedelmezett, elvétve volt csak olyan sóbánya, amely nem volt uralkodói kézben. Lehetett kereskedni, elsősorban azzal, amit a királyi sótisztektől vettek meg, de akadtak olyanok, akik kiváltságot kaptak az uralkodótól a szabad árusításra. A királyi pénzügyekkel az egyes kamarák vezetői, a kamarások foglalkoztak, a só is a hatáskörükbe tartozott. Az ügyek intézésére sóhivatalokat szerveztek a bányáknál, illetve az ország belsejében néhány helységben, amelyeknél ugyanúgy be lehetett szerezni ezt a fejtés során kockákra vágott ásványt.
Dés és a szomszédságában fekvő Désakna neve összeforrt a sóbányászattal, valamint e termék szállításával és kereskedelmével. Az egri püspök aknáját leszámítva Désaknán az uralkodó tulajdonában voltak a bányák. Forrásaink azonban nem tájékoztatnak arról, hogy Désen a kősót jelentős mennyiségben bányászták volna a 13. században. Az első adat arra, hogy sóvágók laktak itt a 14. század utolsó harmadából igazolható.A 15. században már jelentősre nőtt a kitermelés a város területén, melynek bányája a désaknai határ közelében működött.
Nem véletlen, hogy Désen vár állott a 13–14. században, amiről a települést Désvárnak nevezték. Az sem meglepő, hogy kamarai hivatal állt itt, ugyanis földrajzi helyzete igen kedvező volt. A bányaterméket, amit Désaknáról vagy a közeli Székről hoztak, itt rakták hajóra, s úsztatták le a Szamoson. Rév működött, szárazföldi utak keresztezték egymást, s az itteni hivatal felügyelte a szállítást, a kereskedelmet, ellenőrizte a szomszédságban folyó bányászatot, a védelemről pedig a vár katonasága gondoskodott.
Miközben Désaknán a királyi sóbánya biztosította a megélhetést, addig Dés vonzerejét a szállítás, a kereskedelem jelentette. A megtelepedők – magyarok és németek – szabad emberek voltak, latinul hospesnek (magyarul vendég) nevezték őket. Különösen a németek értettek a bányaműveléshez. Ahhoz azonban, hogy bányászatban, hajóépítésben, fuvarozásban jártas szakemberek szívesen jöjjenek a vidékre, kiváltságokat kellett adni a telepeseknek. Az uralkodók szívesen adományoztak kedvezményeket, de korántsem biztos, hogy a helybeliek megelégedtek annyival, amit kaptak.
Désvár nem volt híján az előjogoknak, amelyekhez a 13. században jutott. Ezek közé tartozott, hogy lakói peres ügyeiben csak bírájuk ítélkezhetett, Szolnok vármegye ispánja vagy a tisztségviselői nem. A bírót egy 1284-ben kiadott oklevél szerint a közösség választott meg. Joghatósága kiterjedt azokra az idegenekre is, akiknek pere keletkezett Désen. Idegenből, vagyis azokból, akik nem itt laktak, nem volt hiány, hisz sokan érkeztek ide azért, hogy kősót vásároljanak, vállalkozzanak a termék szállítására vagy eladják portékáikat. Szerdánként különösen nagy lehetett a jövés-menés, hisz ekkor tartották a hetivásárt.
A bíráskodásra vonatkozó előjog értékes volt, hisz megakadályozta, hogy a megyésispán vagy emberei beavatkozzanak a helység életébe. 1261-től az erdélyi vajda és a szolnoki ispán tisztségét rendszeresen ugyanaz a személy töltötte be. A nagyhatalmú vajda, a vár, a helyi kamarai hivatal miatt nem lehetett könnyű ezt a jogosítványt érvényesíteni. Nem véletlenül ismertették el több erdélyi vajdával is ezt a kiváltságukat.
Az uralkodók kötelezettséget is róttak rájuk, az 1261-re keltezett okirat úgy rendelkezett, hogy a helyi hospeseknek azon módon kell István herceg seregében a katonai szolgálatukat teljesíteniük, miként a szalacsiaknak és a szatmáriaknak.
A létező előjogok mellett, amelyek kétségtelenül növelték a hamisítvány hitelét, olyasmiről olvashatunk a dokumentumban, ami jól jött volna a helyieknek. Meglévő jog volt az említett bíróválasztás joga. Ám arról hiteles oklevél nem szólt, hogy Szalacs és Szatmár jogai szerint élhetnek. E két település kiválasztása mondhatni logikus lépés volt, hiszen mind a két helyen sóhivatal működött, ahová Désakna, Dés vidékéről hozták a kősót, jól ismerték a désiek a két város szokásait, azok megfelelhettek számukra is.
Megterhelő lehetett, hogy midőn a vajda, illetve a szolnoki ispán, avagy az embereik megjelentek a településen, szállást kellett nekik adni, ezért érdekük úgy kívánta, hogy az okmány kikösse, ezek a személyek csak a várban szállásolhatók el.
A téli sóról, vagyis a télen vágott sóról szintén megemlékezik az oklevél, mely szerint a désiek dolgaikért, vagyis árucikkeikért vásárolt téli sót május 1-ig vízen és szárazon szabadon elszállíthatják és eladhatják. Látszólag nincs szó újdonságról. Ám IV. László király (1272–1290) úgy intézkedett 1290-ben, hogy a kis dolgokért megvett kősóval kereskedhetnek szabadon, vagyis a hamisító egyszerűen kihagyta a kis szócskát, s ezzel jóval több árucikkre terjesztette ki a kiváltságot. Ez az apró, alig észrevehető módosítással lényegesen több kősóhoz juthattak (volna) tehát hozzá a désiek, mint amennyire IV. László gondolt, midőn a kiváltsággal megadományozta őket. Ugyanis a kis dolog olyan cikk volt, amit a helyi piacon lehetett adni-venni, nem nagy mennyiségben, a távolsági forgalom áruja (pl. posztó) nem tartozott a kis dolgok közé.
Ám más indoka is volt az oklevélhamisításnak: a dokumentum szerint a vajda, a szolnoki ispán, illetve a kamaraispán által kezelt vámokon csak az illeték felét kell a désieknek megfizetniük. Nem kis kedvezmény, hisz az előjog Erdély mellett a Szolnok megye területén található királyi vámokra vonatkozott volna. Szolnok vármegye igen nagy kiterjedésű volt, egy része Erdélyben, más része a Szilágyságnak nevezett régióban, illetve a Tisza mellett feküdt. Az oklevél fordulata jelzi, hogy merre jártak különösen gyakran – akár sóval, akár más árucikkel – a dési kereskedők.
A désiek még más gazdasági kedvezményeket is adattak maguknak. A helyi kamarai hivatal vezetőjétől származott a megbízás a királyi kősó szállítására: a bányától a kikötőbe kellett vinni a cikket, illetve távolabb az országban. Désaknáról a Szamoshoz a bányaváros lakói vitték elsősorban a sókockákat. 1291-ben a király megállapította, mennyit kérhetnek ezért. A désiek szintén nem akartak kimaradni ebből az üzletből. Belefoglaltatták hát az 1261-re keltezett hamis oklevélbe, hogy annyi sót vihetnek a Szamoshoz, amennyit Désakna lakosai, vagyis minden második sókocka a polgáraik szekerén jutna el a szamosi kikötőbe.
A kikötőben hajókra rakták a sókockákat, s vitték tovább a Szamoson a Tisza felé. A vízi szállítás olcsó volt. Kikötötték a hamis oklevélben, hogy ezen só egyharmadát csak ők, tehát a désiek vihetik, és az első tavaszi szállítmány továbbítása mindenképpen az ő joguk. Ilyenkor curbnak nevezett alkalmatosságon szállították a sót. Azon hajók nagysága, amelyek a Szamoson sóval megrakodva közlekedtek, közismert volt ebben az időben, ám sajnos mi már nem ismerjük pontosan a kapacitásukat. A curb szó eredetét sem tudjuk. Talán a német Korb szóval rokonítható, amit hajdan használtak hajó, kunyhó értelemben is. Csak annyit mondhatunk róla, hogy nagyobb lehetett, mint a többi. Ugyanis a tavaszi nagy vízen indították el, többet lehetett tehát rá rakodni, mint társaira. A hajókat egyébként a célállomáson szétszedték, faanyagukat eladták.
A hajók építése, a folyón történő szállítás komoly ismereteket kívánt. Így ezt a feladatot fokozatosan a speciális szaktudással rendelkező dési hajósok ragadták magukhoz. Német eredetű szóval cellérnek hívták őket. A helyi cellérek dolgát megkönnyítette, hogy a 14. században kiváltságot szereztek a közeli csicsói váruradalom erdeiben az építéshez szükséges fa szabad kitermelésére.
Az 1261-re datált dokumentumban végül a település határait írták le ezúttal a valóságot foglalva írásba.
Kik ellen irányult a hamis kiváltságlevél? Kézenfekvő, hogy mindazok ellen, akikben a désiek vetélytársat láttak, ezek közé tartoztak többek között Désakna lakosai. A szomszédos Désakna szintén kiváltságokhoz jutott a 13. század második felében. A helyiek felett bírájuk ítélkezett, három közeli vámhelyen (Gerlahida, Désvár, Bálványos) nem kellett illetéket fizetniük a településen megtelepedő hospeseknek. Olyan értékes előjog volt ez, amivel Dés eredendően nem rendelkezett. Arról is szólt kiváltságuk, hogy többek között Buda, Esztergom, Szatmár szabadsága, azaz jogszokásai szerint élhetnek. Ebben az időben nem volt szokatlan, hogy valamely település Buda jogát kapta meg. Természetesen ezzel az előjoggal még nem vált az adott hely az ország gazdasági központjával egyenlővé. Szatmár, Buda és Esztergom is kamarának adott otthont, de nem egyformán fejlett kereskedővárosok voltak. Kereskedők számára megfelelő jogszokások honosodtak meg bennük. Dés ismert hiteles okleveleiben hiába keressük a Budára, Esztergomra való hivatkozást.
Erdélyt 1241-ben, 1285-ben tatár pusztítás sújtotta. Az uralkodók igyekeztek minél szélesebb jogosítványokat biztosítani azoknak a helyeknek, ahol bányászat folyt, s amelynek révén nőtt a bevételük. Ezzel magyarázhatók a Désaknának adott előjogok, benne a kereskedelem lehetősége, ami közvetlenül sértette Dés érdekeit.
Miért mertek vajon a désiek az 1320-as évek elején a hamisítás kockázatos vállalkozásába fogni? A merészséget az indokolja, hogy a désiek bíráskodási kiváltsága ismeretes volt, ahogy köztudott volt az is, hogy kereskedelmi kiváltságuk volt a téli sóra, emellett foglalkoztak a termék szállításával, értékesítésével.
Kán László vajda hosszú ideig állt Erdély élén, szinte önálló tartományúri hatalmat épített ki, lefoglalt bányákat, királyi javakat. Békülési szándékkal 1310-ben többek között visszaadta a királynak Széket, Kolozst és Dést a kamarai hivatalokkal együtt. Széken, Kolozson sót vágtak, a dési hivatal felügyelte a désaknai bányászatot. László vajda 1315-ben halt meg, de ezután sem lett béke, állt helyre a közbiztonság a Királyhágón túl. A helyzet konszolidálása az 1321-ben kinevezett új vajdára, Szécsényi Tamásra várt. Nem lehet véletlen, hogy a király 1310-ben, majd még kétszer, 1322 május–júniusban és 1324 nyarán utazott el a távoli tartományba.
A zavaros viszonyok szinte kínálták a lehetőséget Dés vezetőinek arra, hogy hamisítványok elkészítésére adjanak megbízást. Olyan régebbi ismert uralkodók kiválasztása látszott célszerűnek erre a célra, akik közismerten sok kiváltságlevelet bocsátottak ki, s a városnak is volt oklevele tőlük. Ugyanakkor igyekezniük kellett, hiszen 1321 után megkezdődött Erdélyben a konszolidáció, és miként másoknak, nekik is igazolniuk kellett előjogaikat.
Úgy vélték, hivatkozhatnak arra, hogy Kán László fosztotta meg őket mindazoktól a jogoktól, amiket az okmányba belefoglaltattak. Kevesen lehettek azok, akik meg tudták volna mondani pontosan, hogy mennyiben van igazuk. A királyi udvarban ilyenek még kevesebben voltak. 1323-ban az uralkodó utasította Szécsényi Tamás vajdát, hogy tartsa tiszteletben a város IV. Bélától és V. Istvántól elnyert kiváltságait, ugyanis az ezekről szóló okleveleket már megerősítette. Ilyen megerősítés valóban létezett, de az is hamisítvány volt. Aligha mutathatták fel ezt.
I. Károly és környezete emlékezhetett arra, hogy 1310-ben foglalkoztak a sóbányák ügyeivel, és Désnek valóban megerősítette az uralkodó egy hiteles kiváltságát ebben az esztendőben. I. Károlynak ugyanis fontos volt az, hogy mihamarabb növelje a sómonopóliumból származó bevételét, s feltételezhetően ezért nem vizsgálta alaposan a désiek érvelését.
Ritkán vehették elő a désiek a későbbiek során a hamisítványokat. Óvatosnak kellett lenniük, hisz előbb-utóbb a turpisságra fény derülhetett. Az is igaz, hogy idővel már egyre kevesebb szükség volt a hamis oklevelekre, ugyanis a helyi polgárság mind jobban magához ragadta a sókereskedelmet és -szállítást a vidéken, szinte monopolhelyzetbe került, törvényes vámmentességekhez jutott, Désaknának pedig megmaradt a bányászat.

Draskóczy István

Kezdőképünkön: Sószállítók rakják ki a szállítmányt. Francia miniatúra, 15. század

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.
Irodalom:
Erdélyi okmánytár, Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez I. (1023 – 1300). Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzé teszi Jakó Zsigmond. Budapest 1997.
Draskóczy István: Az földből kivágni őket igen bajos. In: Pillanatképek a magyar középkorból. Szerk. Weisz Boglárka, Skorka Renáta. Budapest 2022. 54–59.
Draskóczy István: Sómonopólium az erdélyi bányavidékeken a 13–14. század fordulóján. In: Etelköztől Mezőkeresztesig. Ünnepi tanulmányok Tóth Sándor László 70. születésnapjára. Szerk. Kordé Zoltán, Tóth Hajnalka. Szeged 2024. 83–95.
Jakó Zsigmond: Újabb adatok Dés város legrégibb kiváltságleveleinek kritikájához. In: Jakó Zsigmond: Társadalom, egyház, művelődés: tanulmányok Erdély történetéhez. Budapest 1997. 9–26.
Kristó Gyula: A korai Erdély (895–1324). Szeged 2002.
Rábai Krisztina: Oklevélhamisítások az Anjou-korban. In: Középkortörténeti tanulmányok 7. Szerk. Kiss P. Attila, Piti Ferenc, Szabados György. Szeged 2012. 31–43.
Rüsz-Fogarasi Enikő: Dés mint Szolnok és Doboka vármegye központi helye. In: Tanulmányok Erdély újkori történelméről. Emlékkönyv Magyari András 75. születésnapjára. Szerk. Pál Judit, Rüsz-Fogarasi Enikő. Cluj-Napoca/Kolozsvár 2002. 215–222.
Szabó T. Attila: Dés települése és lakossága. Kolozsvár 1943.
Szende Katalin: Mennyit ér a kiváltság? Városprivilégiumok kibocsátása és betartása I. Károly alatt. In: Pénz, posztó, piac. Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Weisz Boglárka. Budapest 2016.