A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának májusi számában kutatócsoportunk tagja, Kovács Enikő Rossz pénz nem vész el. A 11–12. századi gazdasági válság Európában és a Magyar Királyságban című írását közöljük.
Rossz pénz nem vész el
A 11–12. századi gazdasági válság Európában és a Magyar Királyságban
A pénzromlás már a középkori Európában sem volt ismeretlen fogalom (mint azt egy korábbi Havi Színes cikkben is olvashatták ), és a jelenség a Magyar Királyságot sem kerülte el.
A fizetőeszközök értéke – akárcsak ma, a korábbi évszázadokban is – nagyban függött a külső és belső gazdasági hatásoktól. Az egyik ilyen külső tényező az Európa piacain rendelkezésre álló nemesfém mennyisége volt. Egészen a modern korig a pénzek értékét a fedezetként felmutatható nemesfém képezte, amely az újkorig a pénzérmében lévő ezüst-, illetve aranytartalom volt.
A rendelkezésre álló nemesfém mennyisége a középkor folyamán végig ingadozott, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában. Aranyból Afrika arab hódításától egészen a 13. század közepéig nem állt rendelkezésre annyi, hogy arra stabil pénzverést lehessen alapozni. Az aranypénzek helyett a Nagy Károly frank király és római császár (768/800–814) által római mintára bevezetett ezüstdénárok újabb és újabb generációi határozták meg a pénzforgalmat. Az ezekhez szükséges ezüst eleinte a viking kereskedők által Közép-Ázsiából behozott dirhem érmék révén került Európába. Ez 960 körül változott meg, amikor a szászországi Goslarban olyan gazdag ezüsttelért találtak, melynek kibányászása hosszú időre biztosította a kellő utánpótlást az egész kontinens számára. A pénzzé vert szász ezüst előbb a nyugat-európai áruforgalomban jelent meg és lendítette fel a pénzverést. Hatására újabb és újabb verdék létesültek, és nagy iramban terjedt a készpénzhasználat. A 10–11. század fordulójára a Német-római Birodalom keleti határán létesült új államalakulatokban is megindult a helyi dénárok kibocsátása; Magyar- és Csehországban bajor mintára, Lengyelországban szász előképeket követve.
Az I. (Szent) István (1000–1038) által 1000 környékén megkezdett magyar pénzverés a 11. században kifejezetten sikeresnek mondható. I. (Szent) István és I. András (1046–1060) dénárjai az északi irányú kereskedelmi útvonalak mentén egészen a Balti-tengerig eljutottak. A század közepén azonban már jelentkeztek az első aggasztó jelek. Legkésőbb I. (Szent) László (1077–1095) uralkodása alatt kiépült a pénzújítás rendszere. Ez gyakorlatilag egyfajta új adónemnek is tekinthető. A király bizonyos időközönként új pénzt vezetett be, a régieket pedig megszabott pénzverési járulék, az úgynevezett kamarahaszna (lucrum camarae) lefizetésével váltották be az újakra. Ez nem egy jellegzetesen helyi intézmény volt, hanem egy olyan szokás, mellyel számos kortárs pénzverő hatóság szívesen élt. Önmagában nem jelentett problémát, igazi gond akkor támadt belőle, amikor visszaéltek a pénzújítás nyújtotta lehetőségekkel. A pénzverő hatóságok szükségből vagy nyereségvágyból túlzottan gyakran folyamodtak ehhez az eszközhöz, ami gyorsan elértéktelenítette a frissen vert pénzeket is. A 12–13. századi Csehországban például hathavonta bocsátottak ki új dénárokat. Az ilyen túlkapások vezettek Magyarországon az 1222. évi Aranybulla XXIII. törvénycikkelyéhez hasonló, a dénárok forgalmi idejét egy évben megkötő rendelkezésekhez. A túlzottan gyakori pénzújításnál egy dolog lehetett rosszabb: ha közben rontották is a pénzek minőségét.
A magyar dénárok esetében ez a romlás a Könyves Kálmán (1095–1116) által kibocsátott érméken válik szemmel láthatóvá. Az egyre kisebb méretű és egyre alacsonyabb ezüsttartalmú dénároknak köszönhetően a 12. század közepére az egykor virágzó magyar pénzverés mélypontra jutott. Az a dénár, amely bevezetésekor még 0,8 gramm átlagsúlyú volt, ekkorra már csak a negyedét, 0,2–0,3 grammot ért el, ráadásul a korábban 15–20 mm átmérőjű lapka 10 milliméteresre zsugorodott. (Azaz a kereskedelemben a fizetéskor lezajló mérlegelésnél sokkal több darab pénzérmét kellett mérlegre tenni, mint korábban.) Ez a méretcsökkenés azzal járt, hogy az érmék többsége olyan apró lett, hogy már a király nevét feltüntető körirat sem fért el rajtuk. Ezért nevezik ezeket a pénzeket anonim vagy néma dénárnak (hiszen nem „beszélnek” a kibocsátójuk személyéről).
A korszakból fennmaradt hazai források csekély száma miatt nehéz lenne rekonstruálni a válság pontos belföldi hátterét. A nemzetközi viszonyok tekintetében azonban közismert, hogy egész Európában gazdasági visszaesés figyelhető meg. A középkor technikai adottságaival egy kiemelkedően gazdag ezüsttelér hozzátevőlegesen egy évszázadon keresztül volt kitermelhető. Nem volt ez másként a korábban említett goslari bányával sem. A 11. század közepétől már nem biztosított kellő utánpótlást az európai pénzforgalom számára, ami fokozatosan visszaesett. Dénárrá verhető ezüst hiányában számos, a bőség évei alatt létesült verde bezárt, ahol tovább üzemelt, mint például Kölnben, ott is erőteljesen csökkentett értékű érméket tudtak csak kibocsátani. Már önmagában ez is elég lett volna ahhoz, hogy a kincsként felhalmozott vagy elhagyott érmék révén lassan elfogyjon az ezüst a forgalomból. 1095-ben azonban megindultak a szentföldi keresztes hadjáratok, melyek révén lényegesen felgyorsult a nemesfém kiáramlása Európából. Ez olyan szintű készpénzhiányt eredményezett, hogy helyenként a lakosság még a cserekereskedelemhez is visszatért. A flandriai Saint-Trond-i apátságnak tett felajánlások között meghatározóvá vált a pénz helyett a termény, de hasonló változások mente végbe például az itáliai Lombardiában is.
A válságon végül a 12. század közepétől a 13. század végéig egymás után felfedezett új és gazdag ezüstlelőhelyek enyhítettek (Freiberg, Montieri, Friesach, Iglau, Iglsias, Kutná Hora). Ezeknek köszönhetően újra fellendült a pénzverés és a pénzhasználat.
A 12. század második felében már a Magyar Királyság területén is felbukkantak ezek az új, magasabb ezüsttartalmú dénárok, élükön a szomszédos Karintiában vert friesachi dénárokkal. A régészeti és okleveles források mind arra utalnak, hogy használatuk belföldön is gyorsan elterjedt, mivel értékben jócskán felülmúlták a belföldi „néma” dénárokat. Erről az állapotról árulkodik az 1189-ben Magyarországon járt keresztes lovagok sokat emlegetett panasza is, amely a legrosszabb veronai dénárokkal vette egyenértékűnek a magyar pénzeket, miközben váltásnál sokkal magasabb értékűként „adták” el. A helyzet kezelésére már III. Béla (1172–1196) is tett kísérleteket. Feltehetően ezeknek a próbálkozásoknak a részeként kerülhettek kibocsátásra a király rejtélyes rézpénzei is. Lényeges változásokat azonban végül csak fia, II. András (1205–1235) átfogó reformjai hoztak.
Az Árpád-kor közepét jellemző dénárválság csupán első volt a középkori Magyarország pénzverési mélypontjai között, melyek a gazdaságilag sikeresebb időszakokat választották el egymástól. Ilyen időszakkal számolhatunk a 15. század közepén is, és közvetlenül a mohácsi vész előtt is (a silány minőségű nova monata bevezetésével), hogy csak a jelentősebbeket említsük. Valamennyi közül ez, a 12. századi a legkevésbé dokumentált.
Kovács Enikő
Felvezető képünkön: A kuttenbergi (Kutna Horá) graduale (Kuttenberger Cantionale) kezdőlapjának részlete, 15. század (Österreichische Nationalbibliothek)
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/lendulet/kozepkori-gazdasagtortenet/havi-szines/5288-rossz-penz-nem-vesz-el (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.
Ajánlott irodalom:
Pallos Lajos – Torbágyi Melinda – Tóth Csaba: A magyar pénz története a kezdetektől napjainkig. Budapest 2012. (2. kiadás 2017.)
Gyöngyössy Márton: Magyar pénztörténet 1000–1540. Budapest 2012.
Peter Spufford: Money and its use in medieval Europe. Cambridge 1988.
Peter Spufford: Hatalom és haszon. Kereskedelem a középkori Európában. Magyar nyelvű kiadás: Budapest 2007.