A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának szeptemberi számában kutatócsoportunk tagja, Galambosi Péter Szomszédok közt. Egy haláleset körülményei és gazdaságtörténeti vonatkozásai című írását közöljük.

 Szomszédok közt. Egy haláleset körülményei és gazdaságtörténeti vonatkozásai

1482-ben ecsedi Bátori István erdélyi vajda Zala megyei Szentgyörgy birtokán élő jobbágya, Kenyeres Lőrinc a Szent Lőrinc napján (augusztus 10.) tartott keszthelyi sokadalomban kardot rántva viszályt szított. A város urai, gersei Pető János és György emberei elfogták a vásár rendjét semmibe vevő Lőrincet, de a vajdára való tekintettel szabad eltávozást biztosítottak számára. A hazafelé igyekvő jobbágy azonban újfent bajba keveredett, midőn a tomaji vámot álúton próbálta megkerülni, ám balszerencséjére az utak szemfüles őrei elkapták, s mikor vissza akarták vezetni a vámhelyhez, Lőrinc ismételten dulakodásba kezdett, amelyben nemcsak az egyik őrt sebesítette meg, de maga is meghalt. A gersei Petők természetesen kárpótolták Bátorit a veszteségért, s mányai Bese Lukács szentgyörgyi várnagynak kifizették a megölt jobbágy vérdíját. Noha az efféle incidens a korabeli Magyarország vásárain és vámhelyein nem volt ritka, az eset több tanulsággal is szolgál a korszak helyi viszonyaira vonatkozóan.

A Nádasd nemzetségből származó gersei Petők 1427-ben nyerték adományba Zsigmond királytól (1387–1437) a rezi uradalmat, s az ahhoz tartozó Keszthelyt, valamint Tomaj falut az ott szedett vámmal együtt. Keszthely a Balaton északnyugati szegletében, jelentős távolsági és helyi utak találkozásánál feküdt, s a 15. századra a környék fontos mezővárosává fejlődött. A város javaira a környező birtokosok és várnagyok is szemet vetettek, akik a 15. század közepén gyakorta feldúlták a települést. Noha forrásaink szerint a prédálások az 1460-as évek közepétől elmaradtak, a vidék hatalmi viszonyait jelentősen befolyásolta, hogy Hunyadi Mátyás (1458–1490) 1479-ben az ország egyik leghatalmasabb bárójának, ecsedi Bátori Istvánnak adományozta a szentgyörgyi, avagy szentgyörgyvári, másként békavári uradalmat. Bátori helyi várnagyai, mányai Bese Lukács és sólyagi Nagy János a következő években rengeteg kárt okoztak a környék birtokosainak. Mindezt hűen tükrözi gúti Ország Mihály nádor 1482. április 18-án kelt parancslevele, melyben Zala vármegyét a szentgyörgyi várnagyok által a zalavári apátság kárára elkövetett tizenöt rendbeli hatalmaskodás kivizsgálására utasította.

Kenyeres Lőrinc esete nem az egyetlen összekülönbözés volt Bátori szentgyörgyi várnagyai, illetve a gersei Petők között, legalábbis 1483-ban arról hallunk, hogy a vajda jobbágyai Lukács várnagy vezetésével többször is jelentős károkat okoztak a gersei Petők népeinek, sőt mi több, az is előfordult, hogy magát gersei Pető Jánost érte támadás. Az atrocitásokból a keszthelyiek sem maradtak ki. Egyik alkalommal Csák Domokos és Garat Balázs keszthelyi jobbágyok hiába fizették meg a Bátori által bérbe vett hídvégi vámot, Lukács várnagy utasítására bántalmazták és fogságba vetették őket. Máskor a várnagy a gersei Petők azon hajósaira uszította embereit, akik zarándokokat szoktak átvinni a Balatonon, csakhogy Bátori jobbágyai fegyverrel támadtak rájuk, s az átkelőket saját hajóikba kényszerítették.

Nem kizárt tehát, hogy a keszthelyi Szent Lőrinc-napi sokadalmon történt 1482. évi incidensnek is lehettek előzményei, hogy azonban Lőrinc jobbágy miért rántott kardot, azt a panasz és az azt követő tudományvétel, vagyis a nyomozó tanúvallatás nem árulja el. A jog szempontjából ennek nem is volt jelentősége, mivel a kardrántás ténye alapvetően sértette a vásár szabadságát. A korabeli felfogás szerint ugyanis a vásártartás elsődleges feltétele a szilárd közrend volt, ezért a vásártartást engedélyező királyi adománylevelek nélkülözhetetlen eleme, hogy az uralkodó különleges védelme alá vegye a vásározókat, mely vállalást a gyakorlatban a vásár birtokosának kellett biztosítania. Aki erőszak útján kívánta érvényesíteni akaratát, ezen alapvető elvet sértette, aki azonban fegyverhez is nyúlt, az ártó szándékáról tett tanúbizonyságot. Így a kardrántás ténye egynéhány vásározó személyes konfliktusán túl a közrendet, tehát a vásár intézményének puszta létét fenyegető is veszélyt jelentett.

Az 1482. évi hatalmaskodás helytörténeti jelentőséggel bír, ennek nyomán tudjuk ugyanis, hogy Keszthelyen a középkorban Szent Lőrinc napján, augusztus 10-én tartottak éves vásárt, más néven sokadalmat. Az éves vásárt gyakorta tudatosan a helyi egyház védőszentjének ünnepére időzítették, így a keszthelyi sokadalmat a helyi Szent Lőrinc-kápolnához köthetjük, amely – bár a helyi Szent Márton-plébánia leányegyházaként nem volt önálló – a város főterén állt, s központi elhelyezkedése révén nagy jelentőségre tett szert a lakosság életében. A 14. század végére ugyanakkor eltűnik a forrásokból, s bizonyára meg is szűnt, miután a Keszthelyen megtelepedő ferencesek monumentális templomot emeltek a város akkori földesurai, a Lackfiak hathatós anyagi támogatásával. Mindennek azért van jelentősége, mert bár szép számmal maradtak fenn vásártartást engedélyező királyi adománylevelek, a középkori magyar sokadalmak jelentős részét más típusú forrásokból (például hatalmaskodási ügyek, urbáriumok stb.) ismerjük, melyek semmit nem árulnak el az adott vásár eredetére vonatkozóan. Keszthely esetében ugyanakkor az egyháztörténet szerencsés módon támpontot nyújt, s bár a Lőrinc-napi vásárt csupán késő középkori forrásból ismerjük, okkal gondolhatjuk, hogy eredete az Anjou-korba nyúlik vissza, mikor a Szent Lőrinc-kápolna fénykorát élte.

Az 1482. évi történetnek azonban akad egy talán minden eddiginél is érdekesebb részlete: Kenyeres Lőrinc jobbágy, noha a vizsgálat szerint hazafelé vette útját, mégis Tomajnál keveredett újabb konfliktusba. Szentgyörgy ugyanis, ahová való volt, Keszthelytől nyugatra fekszik, Tomaj azonban a várostól északra induló út mentén található. Hogy mi dolga akadt arrafelé, egyéb információ hiányában nem tudjuk, ugyanakkor kihágása, hogy álúton kerüli meg a tomaji vámot, mint láttuk, az életébe került. A korabeli vámtörvények rendre intézkednek az álutak felszámolásáról, ami jól mutatja, hogy az utazók egy jelentős része igyekezte megkerülni a vámhelyeket. 1435-ben a vármegyékre bízták, hogy mérjék fel a vámokat megkerülő utakat, s szabályozzák, hogy egy-egy vámhely milyen nagy kiterjedésű körzetében kell a hamisnak nyilvánított utakat elzárni és felügyelni. Bizonyosan a túlkapásoknak kívánták elejét venni 1464-ben, amikor kikötötték, hogy a vámnak helyet adó birtok határain kívül senkit sem szabad erővel a vámhoz kényszeríteni. A gyakorlati teendők elvégzése a vámosokra maradt, az utak fent nevezett őrei tehát a vámhely személyzetéhez tartoztak, s a vámbirtokos szolgálatában álltak. Hasonló feladatkört betöltő őrök vigyázták a hidakat, a réveket és a közlekedés minden olyan helyszínét, ahol alkalmazásuk indokolt volt.

A gersei Petők kifejezetten ügyeltek arra, hogy elkerüljék a további összetűzéseket Bátorival és várnagyaival. Mindezt jól mutatja, hogy sérelmeik ellenére már a vásári rendbontást követően is szabadon engedték a bajkeverőt, majd a vámnál történt vérontás után kifizették a jobbágy vérdíját. Törekvésük érthető, hiszen Bátori István nem csupán viselt méltóságait tekintve (vajdai tisztsége mellett országbíró is volt) számított az ország egyik első számú főemberének, de egyúttal kiegyensúlyozott és szoros bizalmi viszonyban állt az uralkodóval, Mátyás királlyal is. Érdemes megjegyezni végül, hogy a szomszédokkal oly sokszor összetűzésbe bonyolódó Lukács várnagy a későbbiekben eltűnik Szentgyörgyvár éléről. Elmozdítása talán arra utalhat, hogy Bátori maga is jobbnak látta, ha békés útra tereli viszonyát a helyi birtokosokkal.

Galambosi Péter

A cikk elkészítését az NKFIH TKP-2021-NKTA-15. sz. projekt támogatta.

Irodalom

Horváth Richárd: Az ecsedi Bátoriak várbirtokai a kései középkorban. Szabolcs–Szatmár–Beregi Szemle 41. (2006) 313–315.
Müller Róbert: Keszthely története a középkorban. In: Keszthely története I. Szerk. Müller Róbert. Keszthely 2000. 70–83.
Tringli István: Hatalmaskodások a középkori Magyarországon. Budapest 2022. 230–246.
Weisz Boglárka: Vásárok és lerakatok a középkori Magyar Királyságban. Budapest 2012. 11–47.

Felvezető képünkön: Verekedés a vásárban. Miniatúra a Dekameron 15. századi francia kiadásából (Bibliothèque nationale de France)