11–13. sz. Szolgáló népek

A szolgálónépi szervezet az uralkodói hatalom gazdasági háttereként jött létre három közép-európai országban: Cseh-, Lengyel és Magyarországon. A rendszer alapjait már a 10. században megvethették, ám kibontakozását Szent István korára helyezi a magyar történetírás. A szolgálónépek ősei eredetileg a fejedelmi család személyes tulajdonát képezhették és jelentős hányaduk a helyben talált szláv lakosságból kerülhetett ki. A szolgálónépi szervezet lényege az volt, hogy a fejedelmi, majd királyi udvarhelyek köré olyan népelemeket telepítettek, akik termelő és kézműves munkájuk, vagy más szolgálatuk révén gondoskodtak egy-egy udvarhely szükségleteiről. Az állandó székhellyel még nem rendelkező uralkodók szüntelenül úton voltak, kíséretük ellátásáról a királyi birtokközpontoknak tekinthető udvarhelyek szolgálónépei gondoskodtak.

A szolgálónépek elhelyezkedéséről két forrástípusból tájékozódhatunk. Elsősorban az oklevelek adnak hírt róluk, legtöbbször akkor, ha egy-egy képviselőjüket megnemesítették vagy földjüket eladományozták. Foglalkozásnévből alakult településneveink ugyancsak a szolgálónépi szervezet emlékét őrzik (Tárnok, Kovácsi, Szakácsi, Lovászi, Halászi, Csőszi, Szántó, Szőlős stb.). A legtöbb forrás a legnépesebb szolgálónépről, a leginkább mezőgazdasági termelőmunkára fogott udvarnokokról tájékoztat, de számos kútfő említi az uralkodói kíséret belső szolgálatát ellátó tárnokokat is.

A térképen a Kárpát-medencei udvarnok- és tárnoktelepülések láthatók. Szembetűnő, hogy a korai gazdasági berendezkedést képviselő szolgálónépi falvakat hiába keressük Szlavóniában, Erdélyben, valamint az északi és északkeleti országrész hatalmas erdőispánságainak területén. Ennek oka az, hogy az említett vidékek benépesülése a 13. században gyorsult fel, amikor a szolgálónépi szervezet felbomlása már jócskán előrehaladt. A térképről leolvasható második figyelemreméltó jelenség az, hogy az uralkodói szolgálónépek látszólag jelentős túlsúlyban vannak az ország nyugati felében, méghozzá jellemzően olyan korai központok környékén, mint Esztergom, Veszprém és Győr. Ha azonban kizárólag a tatárjárás (1241–1242) előtti adatainkat hasonlítjuk össze, jóval kiegyenlítetteb képet kapunk, s így feltételezhető, hogy a katasztrófa előtt a királyi szolgálónépek ma ismertnél sűrűbb hálózatával számolhatunk a keleti országrész legfontosabb szárazföldi és vízi útjai mellett.

Bácsatyai Dániel–Nagy Béla