A Budapesti Francia Nagykövetség, a Budapesti Francia Intézet és intézetünk szervezésében került sor Jean-Noël Jeanneney történész, volt miniszter A mindenható (?) véletlen szerepe a történelemben című előadására és az azt követő A történelem szerepe ma című kerekasztal-beszélgetésre 2023. június 12-én a Budapesti Francia Intézet előadótermében.
A rendezvényen az érdeklődő közönséget Claire Legras francia nagykövet köszöntötte, ezután Jean-Noël Jeanneney előadása következett.
Jean-Noël Jeanneney történész és Claire Legras nagykövet. Fotó: Szőts-Rajkó Kinga
A történész elmondta, hogy a történelemben számtalan olyan pillanatot ismerünk – békében és háborúban egyaránt –, amikor úgy tűnt, hogy a véletlen határozta meg a dolgok menetét, hogy a sors iróniája egymaga átszabta emberek és népek jövőjét. Az előadásban számos példát hozott a „mi lett volna, ha” kérdés megválaszolására onnantól, hogy milyen véletlenszerű már az is, hogy egyáltalán egy nagy történelmi személyiség megszületik, egészen a konkrét esetekig, például a Hitler elleni merénylet meghiúsulásáig.
Az ezt követő kerekasztal-beszélgetésen Jean-Noël Jeanneney mellett Molnár Antal, intézetünk igazgatója, Ablonczy Balázs, intézetünk tudományos főmunkatársa, osztályvezetője, valamint Tóth Ferenc, intézetünk tudományos tanácsadója vettek részt. A beszélgetést Fejérdy Gergely, a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatóhelyettese, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója moderálta.
Tóth Ferenc, Jean-Noël Jeanneney, Molnár Antal, Ablonczy Balázs és Fejérdy Gergely. Fotó: Szőts-Rajkó Kinga
Tóth Ferenc hozzászólásában összefoglalta a történelemről mint a múlt rekonstrukciójáról és értelmezéséről vallott elképzeléseit. Az előadóhoz hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonított a véletlenszerű események szerepének, amelyet elsősorban a hadtörténetből kölcsönzött példákkal világított meg.
Molnár Antal elmondta, hogy a történettudomány a történésznek – aki hivatásszerűen foglalkozik a történelemmel – szükségszerűen mást jelent, mint annak, akinek nem ez az élethivatása. Gyakorlati oldalról megközelítve a ma történészének – elődeitől eltérően – legalább két, egymástól nagyon különböző feladatnak kell megfelelnie. A történelem is globalizálódott, kialakult egy nemzetközi piac és kontextus, ahol elsődleges érdeke minden kutatóintézetnek és kutatónak jelen lenni, ennek szabályai és nyelvezete pedig nemzetközi, ma divatos szóval élve transznacionálisak vagy globálisak. Ebben a tekintetben a történettudomány – más humán tudományokkal egyetemben – közeledik a természettudományok művelésének szabályaihoz. Másrészt viszont a történész a legtöbb esetben egy nemzeti intézményrendszer (egyetemek, kutatóintézetek) munkatársaként dolgozik, és a saját nemzeti közössége felé is van kötelezettsége. Válaszokat várnak tőle a saját hazájában, tehát úgyszintén eminens érdeke a nemzeti történettudomány művelése, amellyel szervesen kapcsolódik elődei munkájához is. A két feladatkör, megközelítési mód, nyelvezet sokszor nagyon eltér egymástól, nem könnyű ezeket egyesíteni egyetlen tudós munkásságában, és óhatatlanul egy-egy kutató inkább az egyikre vagy a másikra helyezi a hangsúlyt.
Ablonczy Balázs hozzászólásában kiemelte, hogy a nemzeti és a nemzetközi piacra szánt megközelítések különbözősége persze létezik, de nem skizofréniáról van szó: azok a kutatási területek, amelyeket egy magyar kutató feltárhat, máshogy érdeklik a nemzetközi tudóstársadalmat, de egyáltalán nem érdektelenek számára. Ez főleg formai kérdés. Utalt a magyar történettudomány hivatalos fórumainak állásfoglalásaira azzal kapcsolatban, hogy a magyar történettudomány nemzetközi nyelve a magyar; jó néhány fontos, külföldi mű mellett azért a legjelentősebb munkák zöme (bár nem mindegyike) először magyarul születik meg. Ez nem kell, hogy nemzeti bezárkózást jelentsen, sőt éppen az ellenkezőjére van szükség. Folyamatosan figyelni kell a nemzetközi szakirodalmat és a módszertani újításokat, törekedni kell a kapcsolódási pontok megtalálására. Tóth Ferenc is hangsúlyozta az egyes nemzeti történelmi események nemzetközi kontextusa való helyezésének szükségességét, és ezen keresztül a nemzetközi kutatási projektek fontosságát, valamint rámutatott a folyamatosan változó és bővülő történelmi kutatási lehetőségek pozitív és negatív hatásaira.
Fotó: Molnár Antal
A társadalmi jelenléttel, oktatással kapcsolatban Molnár Antal kiemelte, hogy a magyarországi történeti oktatás régi hagyománya a magyar és az egyetemes történet éles különválasztása. Ez a tárgyalásmód a általános iskolától az egyetemig jellemzőnek számít, a tankönyvek is egyértelműen ennek a kettősségnek a jegyében strukturálódnak. A hangsúlyos szétválasztás eredménye a magyar történelem önmagában szemlélése, a nemzetközi kontextus elhanyagolása, bizonyos értelemben a bezárkózás, amin nem javít, hogy az egyetemes történelem súlya egyre csökken az oktatásban.
Ablonczy Balázs a témával kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy – bár jelentősége a történelmi ismeretek átadásában csökkent – optimális esetben a tananyag számára fontos mondanivalót alapvetően a tudományos közegnek kellene szállítania, és nem a politikának. Részben ez az utóbbi körülmény okozta a magyar–szlovák közös történelemkönyv kudarcát is. Bár manapság már számos helyen lehet történelmi ismereteket szerezni, és egy youtuber akár milliós nézőközönséget is toborozhat magának jól-rosszul megcsinált videókkal, fontos megkülönböztetni ezt a valódi történetírástól. Az ilyen tevékenység jó esetben ismeretterjesztés, művelője azt a kritikai, feltáró munkát, amely a történészé, sohasem végezheti el – még ha sokan így is vélik. A történelem alapfunkciójában igenis tudomány, a szó diszciplína értelmében: a körülöttünk lévő világ megismeréséről és értelmezéséről szól, de elvitathatatlan funkciói vannak a nemzeti közösség kohéziójának megerősítésében is; ugyanakkor jelentősége lehet gazdasági-társadalmi is: a turizmustól kezdve az oktatáson át a politikáig számos területen van önmagán túlmutató jelentősége, tette hozzá intézetünk Horthy-kori osztályának vezetője.
Tóth Ferenc fontosnak tartotta még a nemzeti kulturális örökség sokszínűségének megőrzése érdekében azt is, hogy az angol mellett a nemzeti nyelvek hagyományos szerepét megőrizve a történetírás ne csak mint egzakt tudomány, hanem fontos kultúraközvetító irodalmi és művészeti tevékenységként is megtalálja a helyét a jövőben.
(Balról jobbra) Fejérdy András, Claire Legras, Molnár Antal, Monok István, Jean-Noël Jeanneney, Ablonczy Balázs és Tóth Ferenc. Fotó: Fejérdy Gergely
