Szulovszky János, intézetünk Újkori osztályának tudományos főmunkatársa 2023. november 28-án előadást tartott Ipolyi Arnold a 21. században. Tudományos munkásságának recepciója a hagyatéka tükrében címmel.

Kétszáz esztendeje született Ipolyi Arnold, a tudós pap, aki a 19. század derekától az 1886-ban bekövetkezett haláláig több tudományág területén is maradandót alkotott. Munkássága arra az időre esett, amikor kezdett kiépülni a szaktudományosság intézményrendszere, s ezzel összefüggésben megindult a múlttal foglalkozó diszciplínák elkülönülése. Szulovszky János előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon az egyes területeken a kései, tudománytörténet-írással foglalkozó 21. századi utódai miként értékelik őt mai, specializált tudásuk birtokában.

ipolyi 2

Aki tudománytörténetet ír, nem árt, ha szem előtt tartja, hogy a saját koruk ismereteihez mérten tegye a historiográfia mérlegére alanyait, mondta el az előadó. Ipolyi Arnold esetében a tudománytörténész objektivitásra törekvését megnehezíti az a körülmény, hogy a halálától kezdve gyakorlatilag egészen a legutóbbi időkig életművére árnyékot vetett a kultúrharc. Ez nyilvánult meg abban is, ahogy Gyulai Pál Fraknói Vilmos Ipolyiról írt emlékbeszédét a Budapesti Szemlében 1888-ban ismertette: míg a nekrológíró csupa szuperlatívuszban szólt Ipolyiról, alighanem ennek ellenhatásaként a hírhedt irodalomkritikus akként vélekedett, hogy Ipolyi

„mythologiai és műtörténelmi tanulmányokkal foglalkozott, s meglehetős távol állott történetirodalmi mozgalmainktól. Tulajdonkép később sem vált szorosabb értelemben történetíróvá. Az a munkája is, Veresmarty Mihály élete és munkái, melyből őt Fraknói mint történetírót jellemzi, inkább irodalomtörténeti munka”.

A Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében 2007-ben közreadott, vállaltan mozaikos szerkezetű, s a történettudomány, nyelvészet, lélektan, néprajz, művészettörténet képviselői közreműködésével készült háromkötetes mű, A magyar irodalom történetei bár itt-ott hivatkozik Ipolyira, nem tárgyalja kapcsolódó munkásságát, holott ismeretes – már csak azért is, mivel erről Szörényi László kiváló tanulmányt adott közre 2002-ben –, hogy Arany János a Csaba-trilógiája megírásához sokat forgatta a Magyar Mythologiát, a saját példányába széljegyzeteket is fűzött hozzá.

A 2003-ban napvilágot látott Magyar régészet az ezredfordulón című kötet kutatástörténeti része Vékony Gábor tolla alól került ki. A közkeletűen a „magyar régészet atyja” jelzővel illetett, eredendően a természettudományokkal foglalkozó Rómer Flóris érdeklődésének megváltozása kapcsán csak annyit írt, miszerint ebben szerepe volt az 1859-ben megindított Archaeologiai Közlemények című folyóiratnak, amelynek szerkesztője a II. kötettől kezdve Ipolyi Arnold volt. Pedig egy 1999-ben megjelent publikáció felhívta a figyelmet, hogy egészen pontosan 1859. augusztus 3-án, Ipolyinál tett látogatása során, Ipolyi hatására vált archeológussá Rómer, és Kumlik Emil 1907-ben Rómer életéről és munkássáról közreadott könyvében hangsúlyozta, hogy az egykori bencés szerzetes a nála 8 évvel fiatalabb Ipolyira szellemi atyjaként, a régészet terén mestereként tekintett. 

A magyar művészettörténet historiográfiai kézikönyvének a hiányát e diszciplína hazai kutatói egy háromkötetes tudománytörténeti esszégyűjteménnyel kísérelték meg pótolni. Az „Emberek és nem frakkok”. A magyar művészettörténet-írás nagy alakjai első, 2006-ban megjelent kötetében Ipolyi Arnold történelemszemléletéről Sinkó Katalin írt egy kiváló elemzést, amely meggyőzően mutat rá, hogy tévedés a tudós papot pozitivistának minősíteni, mert egyrészt – ahogy ezt több munkájában is kifejtette – az ő vallásos világképével nem összeegyeztethető a pozitivizmus determinizmusa, másrészt Ipolyi történetfelfogása eredendően a historizmusban gyökerezett: a jelenből szemlélte a múltat, s az emlékekben a mű fejlődésének előzményeit kereste.

ipolyi 5

A Clio bűvöletében című könyvében Romsics Ignác is úgy látja, hogy ugyan Ipolyi ismerte a pozitivizmus tanait, azonban azokat erős fenntartással kezelte. Mint leszögezi, követendőnek inkább

„a »műveltségtörténeti és a nemzeti történeti szempontot«, illetve ezek egyesítését tartotta. Hogy mit értett ezen? Lényegében azt, amivel a Magyar Mythologiában is megpróbálkozott: a »nemzeti és népélet« mélyrétegeinek, vagyis az erkölcsöknek, szokásoknak, intézményeknek, a nyelvnek és az irodalomnak, a gazdasági és a társadalmi viszonyoknak, egyszóval a múlt minden dimenziójának a kutatását, s ennek alapján »a magyar génius saját jellegének« feltárását”.

A megfogalmazás alapján kitűnik, hogy a szerző nem vette figyelembe a tudós papnak A magyar régiségtan című tanulmányát, amely alapján inkább megérthető lett volna Ipolyi műveltségtörténeti koncepciója, s hogy szeme előtt mint kutatási terrénum a magyar régiségtan lebegett, amelyben nem különültek még el egymástól úgy a múlt feltárásának a diszciplínái, mint napjainkban. Erős Vilmos a Modern historiográfia. Az újkori történetírás egy története című, 2015-ben kiadott összegzése sem tekint koherens munkásságként a tudós pap életműve. A honi történetírás irányzatairól szólva – R. Várkonyi Ágnes nyomán – a „népies-realista” iskolához sorolja Ipolyit, s főként egyháztörténeti műveit emeli ki, továbbá a régészet legkiemelkedőbb képviselői között említi, akinek

„igen jelentős hatása volt a kiteljesedő művészettörténeti kutatásokra” is.

De Ipolyi művelődéstörténeti címkével méltán illethető munkásságával a Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányok, módszerek című kötet művelődéstörténeti fejezete sem foglalkozik.

A magyar néprajztudomány jól áll a tudománytörténeti áttekintések terén. Kósa László erről szóló összegzésének első kiadása 1989-ben látott napvilágot, javított és bővített változata 2001-ben jelent meg. Ezt egy évtized múltán követte az új akadémiai szintézis, a Magyar Néprajz I.1. Táj, nép, történelem című kötete, mely historiográfiai fejezeteket is tartalmaz.

ipolyi 6

Kósa hangsúlyozza, hogy noha Ipolyi Magyar Mythologiájának vállalt előképe Jacob Grimm Deutsche Mythologie című könyve volt, művét szuverén módon valósította meg. A forrásai között a legnagyobb teret a néphagyomány kapta, jóval nagyobbat, mint Grimmnél. Figyelemre méltó újítása Ipolyinak a tárgyi anyag forrásként való használata. Akár az irodalmi népiesség fölfogásában, a nép nála sem kizárólagosan a parasztság, hanem a nemzet tradíciókat ápoló része, társadalmának alsó rétege. Jacob Grimm nyomán archeológiának fogta föl az összes múltkutató tudományt. Kitűnő fejezetében Szemerkényi Ágnes a magyar folklorisztika tudományos megalapozásáról szólva Ipolyit az „ősvalláskutatás legnagyobb alakja és legnagyobb hatású művelője”-ként nevezi meg, aki ugyan

„célját – a magyar ősvallás rekonstruálását – nem érte is el, de olyan művet hozott létre, amely nélkül esély sem lenne a magyar néphit történeti rétegeit hitelesen feltárni”.

A tudós pap úttörőnek számított abban is, hogy a hiedelem-elbeszéléseket, valamint

„a szokások eltérését a tételes vallástól (vagy a rációtól) már nem hibáztatandó anomáliának tartotta, hanem egy kutatásra és megismerésre érdemes világkép lenyomatának”.

A híres Ipolyi–Csengery-vita kapcsán Szemerkényi leszögezi: „a mai napig ez a legszenvedélyesebb, legtovább tartó, a konkrét kérdéseken túlmenő világnézeti, szemléletbeli különbségekből fakadó vita a folklorisztikában. Ebben a vitában sok igazság elhangzott mindkét oldalról, és sok értetlenség is volt a vitatkozó felek között”.

Az előadás során Szulovszky János kiemelte, a szakirodalomban sok esetben Ipolyi Arnold álláspontját félreértések is övezik a vitában. Elmondható ugyanakkor, hogy Csengery Antallal együtt igazi értelmiségi módjára viselkedtek, tudományos meggyőződésük alapján készek voltak megfogalmazni és ütköztetni a véleményüket, és Csengeryt a nézeteltérés nem gátolta meg abban, hogy meglássa Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájának értékét – azt, amelyet az utókor néprajzkutatói is elismeréssel illetnek: a magyar néphit összegyűjtött, addig példátlan méretű adattárát.

Az előadó végül leszögezte, Ipolyi Arnold munkássága 21. századi recepciójának áttekintése azt mutatja, hogy – bár ez nem mindig sikerül – van lehetőség elkerülni az egyoldalúság csapdáit, s nemcsak lehetséges, de szükséges is megszabadulni a múlt fekete-fehér ábrázolásától.

Fotók: Szőts-Rajkó Kinga/HUN-REN BTK TTI

Ajánlott irodalom

  • Dobszay Tamás – Fónagy Zoltán – Szívós Erika: Művelődéstörténet, kultúrtörténet. In: Bódy Zsombor – Ö. Kovács József (szerk.) : Bevezetés a társadalomtörténetbe. Hagyományok, irányok, módszerek. 2. jav. kiad, Bp., 2006. 389-
  • Erős Vilmos: Modern historiográfia. Az újkori történetírás egy története. Bp., 2015.
  • Kósa László: Magyar néprajz tudománytörténete. 2. jav. bőv. kiadás Bp., 2001. (1. kiadás: 1989)
  • Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Bp., 2011.
  • Sinkó Katalin: „A nemzet történeti eszméje által alapította meg létét” – megjegyzések Ipolyi Arnold történelemszemléletéhez. In: Markója Csilla – Bardoly István (szerk.): „Emberek és nem Frakkok”. A magyar művészettörténet-írás nagy alakjai. Tudománytörténeti esszégyűjtemény. I. Enigma, XIII. 2006/47. 51–72.
  • Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.): A magyar irodalom történetei I-III. Bp., 2007
  • Szemerkényi Ágnes: A magyar folklorisztika tudományos megalapozása (1848-1890) In: Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz I.1. Táj, nép, történelem. Bp. 2011. 127-158.
  • Szulovszky János: A tárgyi világ felfedezése. Ipolyi Arnold tudománytörténeti szerepéről. Ethnographia 1999. 110. évf. 1. sz. 147-180.
  • Vékony Gábor: A régészeti terepkutatás története Magyarországon. In Visy Zsolt (főszerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. Bp., 2003. 15–21.