A CIEPO (Comité International des Études Pré-Ottomanes et Ottomanes) a török történelemmel foglalkozó legfontosabb nemzetközi kongresszus, amelyet kétévente rendeznek meg. Idén a rendezvénynek a várnai Közgazdaságtudományi Egyetem adott helyet, rendezői között a Bolgár Tudományos Akadémiát, illetve az Ohridi Szent Kelemenről elnevezett Szófiai Egyetemet is megtaláljuk. Munkatársaink három panel keretei között tárták a közönség elé legújabb kutatásaik eredményeit.
Az első két panel kifejezetten a magyarországi hódoltság történetére koncentrált. Sudár Balázs előadásában a török hódoltság közbiztonsági helyzetét vizsgálta. Az anyaggyűjtés a török határvárak által körülölelt – egyértelműen az Oszmán Birodalomhoz tartozó – területre, és hangsúlyosan a nem katonai ügyekben közlekedő személyekre irányult. Az előadó az eseteket csoportokba sorolva – nem katonai ügyekben utazó katonák, állami tisztviselők, követek, utazók, kereskedők stb. – elemezte, illetve egy rövid időszakon belül vizsgálta térbeli eloszlásukat és sűrűségüket is. Az összkép arra mutat, hogy a magyarok igyekeztek a törököket beszorítani a váraikba, amelyek a polgári lakosság szempontjából tulajdonképpen „részleges blokád” alá kerültek. Ez a társadalmi kapcsolatok gyengeségét eredményezte: az oszmán településeket nem csupán a távolság, hanem a veszély is elválasztotta egymástól.
Ugyanebben a panelben még három előadás hangzott el. Öner Erika (Szegedi Tudományegyetem) az Oszmán Birodalom perifériáján fekvő magyar hódoltsági terület, Túr – a török közigazgatásban náhijeként számon tartott mezőváros – határában történt konfliktust mutatta be, amelyet a díváni mühimme defterek és az akkori budai pasa néhány fennmaradt levele örökített meg. Az eset azt mutatta, miként vált az erdélyi határ kimérésére kiküldött fejedelmi földmérő és egy oszmán csavus a végvári vitézek áldozatává. A követ meggyilkolása és a csavus foglyul ejtése a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint a közelgő drinápolyi béke megkötését is veszélybe sodorhatta. A mikrotörténeti megközelítés révén az előadás arra világított rá, hogy még a legjelentéktelenebbnek tűnő hétköznapi események is érzékletesen tükrözik egy idegen uralom alatt álló határvidék összetett hatalmi viszonyait.
Sz. Simon Éva (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) előadásában az Oszmán összeírások gyűjteménye című adatbázis alapján az oszmán timárbirtok-adminisztráció működését vizsgálta a „halálból visszatérő” török szpáhik sorsán keresztül. A határvidéki portyák során fogságba kerültek vagy pontos információ hiányában halottnak hitt személyek javadalombirtoka a kieső haderő pótlása érdekében azonnal újraoszthatóvá vált. A tartományi (Buda) és központi (Porta) birtokgazdálkodás igényei azonban gyakran szembekerültek egymással, többszörös kiosztást és ezzel hosszas jogi vitákat eredményezve a megadományozottak között. A vitáknak gyakran csak a fogságból kiszabaduló személy újbóli birtokjog-igénye vetett véget, esetenként egzisztenciális válságba taszítva az ideiglenesen a javadalomba ültetett szpáhikat.
Tóth Hajnalka (Szegedi Tudományegyetem) előadásában arra kereste a választ, hogy az 1699. évi Karlócán aláírt Habsburg–oszmán békekötést követően miként valósult meg a béke 12. pontjában részletezett államközi fogolycsere. Wolfgang von Öttingen-Wallerstein gróf Habsburg-nagykövet jelentései alapján rekonstruálta a rabcsere protokollját és nehézségeit, közvetve pedig Elcsi Ibrahim pasa oszmán nagykövet bécsi tevékenységét is. Továbbá sikerült rámutatni a két államnak, képviselőinek és tisztségviselőinek a rabcsere és -kiváltás kérdésében megmutatkozó eltérő hozzáállására.
A második panelben kutatóintézetünk munkatársai, Demeter Gábor és Fóti Miklós Assessing the economic potential and landuse of peasantry on Ottoman borderlands (Hungary, 1550–1570s) című előadásukban a szegedi, a nógrádi és a budai szandzsák részletes adóadatai alapján azt vizsgálták, hogy volt-e különbség az ortodox délszláv, a muszlim és a magyar nyelvű települések fejenkénti adóértékében és termelési struktúrájában, illetve hogyan változott a szegedi szandzsákban az adó egy összeírtra, tizedfizetőre vetített értéke, és miként befolyásolta ezt, ha folyó ár helyett vásárlóerő-paritáson számoljuk az adó értékét. Megállapításuk szerint a magyarajkú falvakban az egy összeírtra számolt adó magasabb volt, mint az ortodox délszláv falvakban mért érték, és mindkettő magasabb volt (dzsizje nélkül is), mint a muszlim falvak értékei. A magyar nyelvűek dominálta településeken a gabona mellett százalékos arányaiban és fajlagosan (termelőerőre vetítve) jelentősebb volt a szőlőből/borból és szarvasmarhából származó bevétel (az előbbi a budai, az utóbbi a szegedi szandzsákban volt fajsúlyosabb), az ortodox falvakban pedig a gabona mellett a juh szerepe volt nagy. A szegedi szandzsákban az adó folyó áron hiába nőtt összegében és egy összeírtra vetítve is 1546–1580 között, ezt az infláció eliminálta, így az 1580-as években a szegedi szandzsák deflált adója fajlagosan mérve valójában nem volt nagyobb, mint 1550–1560 körül.
A panel további magyar előadókkal folytatódott. Szabados János (Szegedi Tudományegyetem) a 17. század közepén regnáló budai pasák portai ágenseinek tevékenységét vizsgálta. Bár a források töredékesek, az előadó rávilágított arra, hogy a vizsgált időszakban a Habsburg követek (az erdélyi követekkel összehasonlítva) intenzívebben tartották a kapcsolatot az aktuális budai pasa portai képviselőivel, aminek minden bizonnyal az volt az oka, hogy az erdélyiek más módon igyekeztek kifejteni befolyásukat a Portán.
Papp Adrienn (Budapesti Történeti Múzeum / Pázmány Péter Katolikus Egyetem) előadása a török kori emlékanyagot vizsgálta abból a szempontból, hogy a régészeti feltárásokon felszínre került, egyedi és értékesnek tartott tárgyak kerülhettek-e ajándékozás útján Budára. Kérdése elsősorban arra vonatkozott, hogy a korszakból fennmaradt diplomáciai iratokban szereplő ajándéklisták és az alföldi mezővárosok iratanyagában felbukkanó ajándékok összekapcsolhatók-e a régészeti leletekkel. Összevetve a régészeti leleteket és az iratokban felbukkanó tárgyakat, azt láthatjuk, hogy nagyon kevés esetben feleltethetjük meg ezeket egymásnak, az egyedi tárgyaink ritkán köthetők hivatalos ajándékozáshoz.
Végül Göncöl Csaba (Szegedi Tudományegyetem) a 17. századi brandenburgi–krími tatár diplomáciai kapcsolatokat mutatta be, ismertetve azok periodizációját, valamint a GStAPK levéltárában fennmaradt diplomáciai forrásanyagot. Rávilágított arra, hogy a források milyen kutatási kérdések vizsgálatára alkalmasak, mely területeken mutatkoznak korlátaik, továbbá arra is, hogy a brandenburgi diplomácia milyen sajátosságok miatt tekinthető egyedinek a krími tatár diplomáciai kapcsolatok között. Az előadás második felében a fennmaradt dokumentumokból ismertetett részleteket, amelyek értékes forrásbázist jelentenek az új diplomáciatörténeti kutatások számára, különösen a diplomáciai ceremóniák, a követek fogadása és elszállásolása, valamint a krími tatárok szokásaira vonatkozó információk vizsgálatához.
Az utolsó panel, amelyben a Történettudományi Kutatóintézet munkatársai is érintettek voltak, az intézményünkben működő SMALLST projekt tevékenységébe engedett belátást. Kármán Gábor (Történettudományi Kutatóintézet) előadása az Erdélyi Fejedelemség közvetítői szerepét vizsgálta a 16–17. századi béketárgyalásokon. Míg a 16. században a fejedelmek sokszor szorultak a lengyel király közbenjárására saját, a Habsburgokkal folytatott egyezkedéseik során, a 17. században már ők ajánlkoztak közvetítőként, bár – ahogy a lengyel–kozák konfliktusok példáján látszik – sikertelenül. Valódi közvetítői szerepet 1606 után a Habsburg–oszmán béketárgyalásokon kaptak, ahol a tárgyalások segítése mellett a legfontosabb szempont számukra saját érdekeik érvényesítése volt.
Natalia Królikowska-Jedlińska (Varsói Egyetem) oszmán kincstári jegyzékek és más protokollumok, narratív források és diplomáciai levelezés alapján azt vizsgálta, miképpen működött a krími kánok és a Fényes Porta közötti politikai kommunikáció a 16. és 17. század egyes időszakaiban. Az előadás kiemelt figyelmet fordított a kánok képviselői kiválasztási mechanizmusainak, a Giráj család tagjai és krími tisztségviselők által játszott közvetítői szerepnek, valamint a krími–oszmán diplomácia szélesebb körű mechanizmusainak. Eredményei azt sugallják, hogy a kán képviselőinek nagy kihívásokkal kellett megküzdeniük, hiszen meg kellett küzdeniük más tatár hatalmi tényezőkkel a szultán figyelméért, így saját befolyásos vazallusaikkal, illetve a dinasztián belüli riválisaikkal is.
Tetyjana Grigorjeva (Mohila Akadémia, Kijiv) a kozák Ukrajna és az oszmán határvidék tisztségviselői közötti rendszertelen diplomáciai kommunikációt vizsgálta, felhívva a figyelmet a követeket fenyegető komoly veszélyekre. Elemzése megkérdőjelezte a kozák krónikák hagyományos narratíváját Petro Dorosenko hetman teljes körű engedelmességéről a szultánnal szemben a lengyel–oszmán háború alatt: a Moszkvában őrzött ún. „Dorosenko-levéltár” anyagai sokkal inkább a határvidék oszmán tisztségviselőivel folytatott komplex tárgyalásokról tanúskodnak, mintsem valamiféle nagy stratégia követéséről. Az itt található dokumentumok azt mutatják, hogy a rabejtés, illetve a foglyok kicserélése és kiváltása fontos és szisztematikus gazdasági vállalkozásként működött, amely nagy mértékben befolyásolta a krími tatárok és a kozákok közötti viszonyt. Az alacsonyabb rangú kozák tisztek ráadásul igen sokszor saját stratégiáikat követték, amelyek teljesen figyelmen kívül hagyták a magasabb posztokon állók elképzeléseit.
