Intézetünk Tanácstermében 2016. január 22-én mutatkozott be új kiadványaival az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A rendezvényt a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatja, intézetünk igazgatója, Fodor Pál nyitotta meg, aki elmondta: az Erdélyi Múzeum-Egyesület és intézetünk együttműködése immár több évre nyúlik vissza. Köszöntötte a jelenlévőket, különösen Sipos Gábort, az EME elnökét és Kovács Andrást, az EME Kutatóintézetének igazgatóját, aki többek között a BTK külső tanácsadó testületének is tagja.
Sipos Gábor, az EME elnöke bevezetésképpen röviden ismertette az EME történeti kiadványait, sorozatait és alsorozatait, beszélt a középkori és kora újkori források kiadásáról. A rendszeres forráskiadás keretei már jó ideje, úgyszólván az 1990-es évek elejétől intézményesültek az egyesületnél. Az EME szerkezetének fontos része a könyvkiadás. Az egyesület évente átlagban 8-10 tudományos kötetet jelentet meg egymaga vagy más kiadókkal közösen. Ezek között az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár megfelelő kötetei, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, a Székely Oklevéltár, az Erdélyi Tudományos Füzetek, az Erdélyi Történelmi Adatok és jelentős irodalom-, társadalom-, történet-, természet- és orvostudományi kiadványok szerepelnek. Rendszeresen megjelennek az EME szakfolyóiratai: az Erdélyi Múzeum (1874 óta, az utóbbi időben tematikus számokkal, minden 4–5. számot a történelemnek szentelnek), a Múzeumi Füzetek, a Műszaki Tudományos Füzetek és az Orvostudományi Közlemények. Külön említésre került a Certamen évkönyvsorozat. A különféle sorozatok és alsorozatok ismertetéséből kiderült: évtizedekre elegendő munka akad még a történettudomány terén, amihez csupán csak lelkesedés és pénz szükséges. Ezen kívül a munkatársak pályázati és egyéb tudományos munkákat is végeznek. Mindezt az EME nem csupán önerőből, hanem a magyar költségvetés támogatásával végzik, Sipos Gábor szavaival „a magyar tudomány egyfajta előretolt – vagy hátramaradt – helyőrségeként”.
Dáné Veronka: Torda vármegye jegyzőkönyvei I–II. című könyvét, 
mely az Erdélyi történelmi adatok IX. 2. jelzéssel jelent meg, Oborni Teréz témacsoport-vezető mutatta be, aki rámutatott, hogy a könyvet eredményező kutatások kiindulópontja, mint oly sokszor, Ember Győző és Trócsányi Zsolt munkásságában keresendő. Hasonló jegyzőkönyveket a Magyar Királyság vármegyéiből is találunk. E „protokollumok” jelentőségét nehéz volna túlértékelni, hisz a vármegye mint emberi közösség leképeződései. Erdélyben 1605 körültől maradtak fenn ilyen jegyzőkönyvek: ezek lényegében törvénykezéssel kapcsolatos feljegyzések, de mindenféle mást is tartalmaznak, többnyire magyarosított latin kifejezésektől hemzsegő magyar nyelven, a legfontosabb ügyek esetén olykor teljesen latinra váltva. A jegyzőkönyvek magas jogi és nyelvi színvonalról tanúskodnak. Fennmaradtak ún. adóregesztrumok is.
Torda vármegye jegyzőkönyveiben sok bejegyzés restaurálásra szorul. A kiadványban teljes szövegközlést találunk. Ilyen tömegű és ennyire részletes adathalmaz a korszakból másutt aligha lelhető fel. A második kötetben már „partialis” és „filialis” székek anyagai is megtalálhatók. Ezekben a szövegekben érhetjük tetten azt a pillanatot, amikor az erdélyi jobbágyság „jogképessé” válik.
Gálfi Emőke: A gyulafehérvári hiteles hely levélkeresői c. könyvét Kovács András, az EME Kutatóintézetének igazgatója mutatta be. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatban megjelent kiadvány mintegy 8000 oldalnyi szöveg vizsgálatának eredménye. A hosszú távú forráskiadási program részeként megjelent könyvből egy erdélyi középréteg feljegyzéseit ismerhetjük meg. 
A kanonokok munkáját Báthory István korától kezdik világi intézmények átvenni. A hiteles helyek története mellett szociológiai áttekintést is kapunk, hiszen 37 szereplő társadalmi körülményeinek leírása is szerepel a kötetben. Az olvasó megismerheti a káptalannál dolgozó rekvizitorok jövedelmi viszonyait, végzettségét, előképzettségeit,
felekezeti megoszlását (bár ez utóbbi gyakran nehezen meghatározható). Szamosközy István is lejegyzett protokollumokat, így a téma az ő munkássága szempontjából is érdekes és további vizsgálatokat igényel.
Az előadó kitért a levéltári és hiteles helyek lehetséges helyszíneinek problémakörére is, majd zárásképpen az olvasók figyelmébe ajánlotta ezt a kiváló kötetet.
Fodor Pál főigazgató zárszavában elmondta: e könyvek ismét arra hívják fel a figyelmet, hogy források nélkül bizony nehéz volna a történettudományt művelni, és tisztelettel adózott Jakó Zsigmond és munkássága emlékezetének.
Péterfi András
