Az Aranybulla szövegében csupán néhány, meglehetősen szűkszavú rendelkezés foglalkozik a királyi kincstárat érintő ügyekkel, melyeket — mai kifejezéssel élve — gazdaságpolitikai intézkedéseknek neveznénk. Ez azért feltűnő, mert az élet ezen területét szintén jelentős reformok alakították át II. András uralkodása idején, már az 1222 előtti időszakban. Az Aranybullába bekerült rendelkezések egytől-egyig fajsúlyos kérdésekkel foglalkoznak, miközben közös jellemzőjük, hogy egyetlen esetben sem fejtik ki a rendelkezés hátterében meghúzódó változásokat a maguk teljességében, sokkal inkább csupán egy-egy elem előtérbe állítása jellemzi a szövegeket.

 A kincstári reformok

A jelenség jól megfigyelhető annak a cikkelynek a példáján, mely az adórendszer átalakításával kapcsolatos.
A rendelkezés a gazdaságtörténetben „pénzújítás” néven ismert jelenséggel foglalkozik, s úgy szokás magyarázni, hogy az állandó pénzzavarral küzdő II. András évente többször is élt a pénzújítással, s ennek a gyakorlatnak vet véget a rendelkezés, míg a második mondat annak jele, hogy II. András pénzei rosszabb minőségűek voltak, mint a III. Béla uralkodása idején vertek, hiszen az Aranybulla „Béla király”-a alatt minden bizonnyal II. András apja értendő.
A „pénzújítás” az a gyakorlat, mely szerint a királyok uralkodásuk során időnként új pénzt veretnek, s alattvalóik kötelesek a régebbi érméket az újakra beváltani, mégpedig olyan árfolyam mellett, mely akkor is biztosítja az uralkodó számára a pénzverés és -forgalmazás hasznát — azaz a kamarahasznát, ahogy a korban nevezték —, ha az új pénzérmék a régiekkel azonos értékűek. Bizonyosra vehető, hogy II. András maga is élt ezzel az eszközzel, azt azonban, hogy évente akár többször is így tett volna, semmi nem bizonyítja, s nem is valószínű különösebben. Az új pénzt ugyanis elő kellett állítani, majd el kellett juttatni a nagy kiterjedésű ország minden lakott szegletébe, mégpedig — magától értetődően — a 13. század elejének közlekedési viszonyai közepette, le kellett bonyolítani magát a kötelező beváltást, majd el kellett juttatni annak eredményét a kincstárba, hogy aztán újra indulhasson az egész folyamat: olyan feladat ez, amelynek többszöri lebonyolítása ugyanazon éven belül messze meghaladta a kor lehetőségeit.
II. Andrásnak már csak azért sem kellett gyakran élnie a pénzújítás eszközével, mert nem volt rá szüksége. 1213–1214 táján ugyanis, amint arra az utóbbi évek gazdaságtörténeti kutatásai fényt derítettek, új adót vetett ki, melyet a kamarahaszna fejében szedtek be azokban az években, amelyekben nem került sor pénzújításra. Az Aranybulla szövege ezt támogatja meg a törvény erejével: a király pénze azért marad egy évig használatban, mert a következőben vagy új pénzt veret — és akkor sor kerül a kötelező pénzváltásra —, vagy adót szed az elmaradt kamarahaszna pótlására, mely mindkét esetben eljut tehát a kincstárba. A határnap pedig azért éppen Húsvét, mert a pénzügyi év már akkoriban is Gyertyaszentelő Boldogasszony napja (febr. 2.) táján kezdődött, mint a 14. században. Teljesen légből kapott tehát az a híresztelés, hogy II. András állandó pénzzavarban lett volna: a III. Béla korában a magyar király bevételeinek listáján a legjelentősebb tételként feltűnő kamarahasznából II. András évenkénti rendszerességgel befolyó jövedelmet formált, ami igencsak jót tett kincstára állapotának.

Az első olyan hiteles és teljes terjedelmében fennmaradt oklevelet, melyben az adó felbukkan, 1234-ben adta ki II. András, bizonyosra vehető azonban, már évtizedekkel korábban létezett. 1214-ben ugyanis II. András levélben fordult III. Ince pápához, melynek egyik részlete szerint biztosította a pápát arról: „nem tagadhatjuk, nem is akarjuk tagadni, hogy a pénz tizede egész Magyarországon, bárhol verjék is azt, vagy bármi, ami a pénz helyébe lép, az esztergomi egyház jogához tartozik”. A nyilatkozat pontosan tükrözi a kamarahaszna pótlására kivetett adó bevezetése után kialakult helyzetet: az esztergomi érsekséget vagy az új pénz beváltásából származó királyi jövedelem tizede illeti meg, vagy a kötelező pénzváltás elmaradása esetén annak a „bármi”-nek a tizede, ami annak helyére lép. Az említett „bármi” aligha lehet más, mint a kamarahaszna fejében kivetett adó, melyet ekkor már minden kétséget kizáróan beszedtek. Bevezetésére minden bizonnyal 1213–1214 táján került sor, mivel a Német Lovagrendnek 1212-ben adott kiváltságlevélben, jóllehet az a pénzváltás kérdéseire is kitért, még nyomát sem találjuk.

Jóval nehezebben értelmezhető a cikkely második mondata, mely azt a látszatot kelti, mintha II. András pénzei rosszabb minőségűek lettek volna, mint a korábbiak. A valóság azonban éppen fordított volt: átlagosan csaknem kétszeresére nőtt a II. András által veretett pénzek súlya közvetlen elődei érméihez képest. Talán ezzel összefüggésben vált általánossá — megint csak a II. András kori reformok egyikeként —, hogy minden dénár mellé vertek annak felét érő váltópénzt, „féldénár”-t (obulus), melyek ily módon valóban olyanok voltak, mint „Béla király idején” a dénárok. Meglehet tehát, hogy a féldénárok bevezetésére vonatkozik ez a rendelkezés, az sem kizárt azonban, hogy valami másra, a kérdés ismereteink mai szintje mellett nem dönthető el.

Az Aranybulla következő cikkelye az adószedésben központi szerepet játszó királyi kamarával foglalkozik, ám ez alkalommal is csupán a részletkérdések egyikével.
A kamara kifejezés előfordul ’kincstár’ értelemben is, többnyire azonban azt a szervezetet jelölte, mely a kincstári jövedelmek körül adódó feladatokat ellátta. A kincstári bevételek sokféleségéből szükségszerűen következett, hogy a kamara maga is számos feladatot látott el: felügyelte a nemesérc- és sóbányákat, eredetileg itt folyt a pénzverés, szervezte az újonnan vert pénz beváltását, összegyűjtötte az adókból és a vámokból befolyó összegeket. A királynak egyetlen kamarája volt, mely Esztergomban működött, amin az sem változtat, hogy elmosódott nyomok utalnak arra, hogy II. András uralkodása idején pénzt talán máshol is vertek az országban, meglehet, csak alkalomszerűen.
A 13. század elején kamaraispánként nevezték meg a királyi kamara tevékenységét irányító személyt, miként teszi azt az Aranybulla is. A többiek — a pénzverők, sótisztek és vámszedők — a kamaraispánnak alárendelt kamarai alkalmazottak voltak; feladatkörükre utaló elnevezésük változatossága önmagában is tükrözi a kamara tevékenységének említett sokszínűségét.

A cikkelyben említett izmaeliták és zsidók a keresztény Magyar Királyság területén élő vallási kisebbségekhez tartoztak, amint az a zsidók esetében nyilvánvaló. A másik kifejezés, az izmaelita általánosságban jelölte az iszlám követőit, azaz a muszlimokat, tekintet nélkül azok származási helyére vagy etnikai eredetére. Muszlimok már a 9. században kapcsolatba kerülhettek a magyarsággal, így nem teljesen valószínűtlen, hogy néhányan közülük még a Kárpát-medencei honfoglalást megelőzően csatlakoztak a magyarsághoz, arról pedig biztos tudomásunk van, hogy a 10–12. század folyamán újabb izmaelita csoportok költöztek be a Magyar Királyság területére.
Az izmaeliták egy része a királyi pénzügyek és jövedelmek adminisztrációja foglalkoztatta. A 12. század elejétől a 13. századig ívelnek az erre vonatkozó adataink, úgy tűnik tehát, hogy ez a fajta tevékenység valóban jellemző lehetett az izmaeliták körében. A pénzügyekkel foglalkozó izmaeliták között és mellett jelentős lehetett a kereskedelemből élők száma: már a 11. századi törvényekben találkozunk a „kereskedők, akiket izmaelitáknak neveznek” fordulattal.
Az izmaeliták egy másik csoportja hivatásos harcos volt. Egy nagyobb csoportjuk az ország déli határvidékén élt, mely közvetlenül szomszédos volt a kor európai nagyhatalmainak egyikével, a Bizánci Birodalommal, ahol nyilvánvalóan szükség lehetett a határ állandó őrizetére.
A muszlim–keresztény együttélés a latin Nyugat más országaiban sem volt ismeretlen jelenség, a Hispániában vagy Dél-Itáliában elő muszlimok és a magyarországi izmaeliták helyzete között az volt az alapvető különbség, hogy míg az előbbiek hátországát az iszlám világ jelentette, a magyarországi izmaeliták földrajzilag el voltak vágva attól. Ez a körülmény kezdettől fogva rendkívül beszűkítette a magyarországi muszlim közösségek hosszú távú fennmaradásának lehetőségeit.
A judaizmussal szintén már a kelet-európai steppén találkozhattak a magyarok, az azonban, hogy kisebb-nagyobb csoportjaik csatlakoztak-e a honfoglalókhoz, nem ismert. Az mindenesetre bizonyos, hogy 10. századtól kezdve már rendelkezésünkre állnak szórványos adatok Kárpát-medencében élő zsidókra vonatkozóan. A 11. század végének törvényei, az izmaelitákhoz hasonlóan, gyakran foglalkoznak a magyarországi zsidókkal. A zsidók többsége kereskedelemmel és különböző pénzügyletekkel foglalkozott, s Kálmán király külön törvényben szabályozta a keresztények és a zsidók közötti kereske¬delmi és pénzügyletek rendjét.
II. András nem tekintette sürgető feladatának, hogy a muszlim és zsidó alattvalóival kapcsolatosan mesterségesen gerjesztett kérdésekre válaszokat keressen. Beérte az Aranybulla említett rendelkezésével, melyet azonban nem tudott, s talán nem is akart betartani. Vonakodásának oka pontosan megjelölhető.
A muszlim és zsidó kamaraispánokhoz való ragaszkodás, ez aligha lehet kétséges, a kamaraispánság esetében bevezetett bérleti rendszerrel volt összefüggésben. Ennek lényege abban állt, hogy a megfelelő tőkével rendelkező személy mint kamaraispán vette át a királyi kamara egész tevékenységének irányítását, s ezért előre meghatározott összeget fizetett bérleti díjként a királynak, vélhetően részletekben. A király így állandó és kiszámítható jövedelemhez jutott, a bérlő számára pedig azért érte meg a vállalkozás, mert a bérlet fejében a királynak fizetett összeg csak a kamarahasznára terjedt ki, azaz nem fedte le a bevételek egészét, s a bérleti díjon felül eső rész tette számára nyereségessé az üzletet. A bérleti rendszer működőképességét ugyanakkor kizárólag az biztosíthatta, ha a kamarahaszna nemcsak azokban az években biztosítja a bevételt, amelyekben sor kerül új pénz kibocsátására, hanem folyamatosan, minden esztendőben, így aztán egyszeriben érthetővé válik a kamarahaszna fejében szedett adó bevezetése és a kamarabérleti rendszer szoros összefüggése.
A kamarabérleti rendszer bevezetése nem képzelhető el a kamarahaszna fejében szedett adó nélkül, így szükségképpen azt követően vagy azzal egyidejűleg kerülhetett sor rá, hogy az új adó beépült a királyi jövedelmek rendszerébe, azaz 1213–1214 után, valamikor 1214–1216 táján. A muszlimok és zsidók alkalmazása a királyi kamarában nagy hagyományokkal rendelkezett, az igazi újdonságról viszont, a kamarabérleti rendszerről az Aranybulla szót sem ejt.

A Kárpát-medence gazdag sólelőhelyekkel rendelkezett, s az ásvány forgalmából származó haszon a kincstárat gyarapította, mivel a sóbányák, elhanyagolható számú kivételtől eltekintve, királyi kézen voltak. Röviden ugyan, de az Aranybulla is foglalkozik a kérdéssel.
A cikkelyben említett két település, Szalacs és Szeged az Erdélyből az ország belsejébe vezető sóutak csomópontja volt, ahol királyi sóraktárak működtek. A Bihar megyei Szalacsra a szárazföldön, a csongrádi Szegedre pedig a Maroson leúsztatva jutott el a só. A végek kifejezés az ország határvidékeire utal, ahol szintén létesültek sóraktárak, minden bizonnyal az elsősorban külkereskedelmi értékesítésre szánt ásvány tárolására. Ezek közül a pozsonyit, a sopronit és a vasvárit ismerjük.
Nehezebb kérdés az Aranybulla ezen rendelkezésének értelmezése, mert megfejtésre vár, hogy kinek és miért lehetett útjában az ország közepén egy (vagy akár több) királyi sóraktár. Az Aranybulla 1231. évi megújításából ez a cikkely már kimaradt, a későbbiekben pedig II. András új elvek szerint törekedett kialakítani a sóforgalmazás rendjét, melyben jóval több sóraktárral számolt az ország belső területein, mint 1222-ben.

A Dráva folyótól délre fekvő Szlavónia az adózás terén számos tekintetben elkülönült az ország többi részétől. A sajátos helyzet minden bizonnyal arra vezethető vissza, hogy Szlavóniában nagy tömegben és összefüggő területen élt a Magyar Királyság határain belül — magyarul „tót”-nak (’szláv’), németül „windisch”-nek nevezett — szláv nyelvű népesség, tudniillik a tartománynak nevet adó szlavónok, márpedig a középkorban az adózás nemcsak az államhatalomhoz, hanem egy ország keretein belül az etnikumhoz is kötődött. A szlavóniai adózás kérdéséről szintén csak röviden emlékezik meg az Aranybulla.
A cikkelyben említett nyestbőradó, vagyis a marturina volt Szlavónia jellemző adófajtája, melyet néhány szomszédos megyében is szedtek — így Baranyában, Pozsegában és Valkóban —, jóllehet azokat nem számították Szlavónia területéhez. A marturina hozzávetőleg ugyanazt a szerepet töltötte be a tartományban, mint a többi országrészben a már ismert szabad dénárok.
A marturinát eredetileg természetben fizették, ennek emlékét a zágrábi káptalan 14. századi statutumai is őrizték még. A 13. század első harmadában úgy tudták, hogy Kálmán király uralkodásának ideje óta pénzben fizették meg az arra kötelezettek, mely alól csak kiváltság adott felmentést, még az egyházak esetében is.
A szabad dénárok és a marturina történetében szembetűnő különbség, hogy míg a szabad dénárok beszedéséről II. András lemondott az Aranybullában, a marturina megmaradt, ám jelentős változásokon ment át. 1224-ben úgy tartották, hogy Kálmán király idejében, tehát a 11–12. század fordulója táján 12 dénárra rúgott az összege, száz évvel később, 1211-ben azonban ennek éppen kétszeresét, 24 dénárt szedtek a marturina fejében. A jelentős mértékű adóemelés nem magától értetődően tulajdonítható II. Andrásnak, az bármikor, s akár fokozatosan is bekövetkezhetett a Kálmán halála óta eltelt csaknem egy évszázad során. Utóbb II. András a marturina harmadát átengedte a földbirtokosnak, mely intézkedést az 1231. évi Aranybulla foglalta törvénybe.

Zsoldos Attila

Az sorozat első része itt, második rész itt, a harmadik része itt, negyedik része itt olvasható.
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/kozepkori-osztaly/aranybulla-800/4832-aranybulla-800-a-kincstari-reformok (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)