A fehérvári gyűléssel kapcsolatban feltűnő „szerviensek” szó a korszak sajátos társadalmi csoportjának tagjaira, a királyi szerviensekre vonatkozik. A „királyi szerviens” kifejezés a 13. század első harmadában, azaz éppen II. András uralkodásának idején született meg a maga sajátos tartalmával, hogy aztán évtizedeken át egy pontosan meghatározható társadalmi csoport megnevezéseként legyen használatos.
A királyi szerviensek és kiváltságaik
A 19. század végén még uralkodónak számított az az álláspont, mely a királyi szervienseket a nemesség alsóbb rétegéhez — a „köznemes”-ek közé — sorolta. A 20. század első felében változott meg a helyzet, s ma már általánosan elfogadott, hogy a 13. század elejének magyar társadalmában a királyi szerviensek a kor nemességétől határozottan elkülönülő társadalmi csoportot alkottak.
A „királyi szerviens” kifejezés a maga sajátosan 13. századi értelmében első alkalommal egy 1212-ben kiállított oklevelében tűnik fel, s 1217-ben hagyták el a királyi kancelláriát az első kétségtelen hitelességű királyi szerviensi jogokat adományozó kiváltságlevelek. Az 1210-es évek előtti időkből egyetlen királyi szervienseket említő, hiteles adattal sem rendelkezünk.
A sajátos tartalmat hordozó „királyi szerviens” kifejezést és az azzal jelölt társadalmi csoportot II. András reformpolitikája hozta létre, mégpedig oly módon, hogy a földbirtokkal rendelkező szabadoknak új jogállást adott.
Saját szolgái közül az arra érdemeseket a magyar királyok olykor felszabadították már a 12. században is, s megélhetésük biztosítására földbirtokkal adományozták meg őket. A kiváltságolás ezen változata a szabad birtokosok társadalmi helyzetét biztosította a kiváltságoltak számára. II. András az elődeitől megörökölt kiváltságolási eljárást a királyi szerviensek közé fogadás kinyilvánításával egészítette ki, kialakítva ezzel az új jogállás formáját, melyet azok a többletjogok töltötték meg tartalommal, amelyeket az 1222. évi Aranybulla összegzett. Az Aranybulla számos rendelkezése foglalkozik a királyi szervienseket megillető jogokkal és kötelezettségekkel: alapvető jelentőségűek éppúgy szerepelnek, mint kisebb sérelmeket orvosló kiegészítő jellegűek.
A királyi szerviensek számára biztosított kiváltságok egyike személyes biztonságukat garantálta.
Egy másik cikkelyt a királyi szerviensek általános adómentességének bizonyságaként szokás számon tartani. Valójában azonban a helyzet ennél jóval összetettebb. A magyarul „szerviensek birtokai” formában olvasható kifejezés híven tükrözi a latin eredeti (predia servientum) kétértelműségét. A predium ugyanis használatos volt az általános ’birtok’ értelemben, alkalmazták ugyanakkor szűkebb értelemben is, egy-egy kisebb birtok- és településrészre vonatkozóan, melyet a birtokos saját kezelésében tartott és szolgáival műveltetett egyfajta házigazdaságként. A királyi szerviensek jellemzően szerény vagyonnal rendelkeztek, így egy jelentős részük esetében a házigazdaság akár a teljes birtokállományt jelenthette, melyet néhány szolgával műveltettek meg. A jómódú királyi szerviensek körében ugyanakkor már ekkor is általános volt — egy vagy akár több predium mellett — a többi birtok önálló paraszti gazdasággal rendelkező, a korban libertinusoknak nevezett szolgákkal való műveltetése. Ez utóbbiak adóztatásáról a király nem mondott le, az adómentesség csak a királyi szerviensek házigazdaságaira, a prediumokra vonatkozott.
A „szabad dénárok” II. András uralkodása első felében a leggyakrabban előforduló adófajta az ország Drávától északra eső, Erdélyt is magában foglaló részében. Kivetésének alapja a háztartás lehetett, ami magyarázatul szolgálhat az adó nevének „füstpénz” formában feltűnő változatát illetően. Királyi adó volt, melynek megfizetése alól csak külön kiváltság adhatott felmentést. A cikkelyben említett collecta mibenléte nem határozható meg pontosan, mert a szót a korszak több, egymástól különböző értelemben használta. Tény mindenesetre, hogy a szabad dénárok beszedéséről az 1222. évi Aranybulla idézett rendelkezése szerint lemondott II. András. Jellemző módon a szabad dénárok megfizetése alól mentesítő utolsó kiváltság éppen 1222-ből ismert, ezt követően már csak korábban adott hasonló kiváltságok megerősítései alkalmával találkozunk ezzel az adófajtával.
Az Aranybulla egy újabb, szintén a királyi szerviensek kiváltságaival foglalkozó cikkelyét szokás úgy értelmezni, hogy a királyi szerviensek „szabad rendelkezési jog”-ot kaptak birtokaik felett, melyet aztán I. Lajos király 1351-ben, amikor saját törvényébe foglalva megerősítette az Aranybullát, egyetlenként törölt el annak rendelkezései közül, így vezetve be az „ősiség” elvét. A törvény szövegének a fentiek szerinti értelmezése több szempontból is téves. Mindenekelőtt figyelmen kívül hagyja, hogy az Aranybulla kizárólag annak a királyi szerviensnek ad rendelkezési jogot birtokai felett, aki fiúgyermek hátrahagyása nélkül kénytelen szembenézni a halállal. A többiekre — azaz a fiúörökössel rendelkezőkre — a kiváltság nem vonatkozik, miként azokra sem, akik valamely okból mégsem rendelkeztek haláluk előtt birtokaik felől. Az előbbiek esetében a fiú vagy fiúk, az utóbbiakéban az oldalági rokonság örökölt a királyi szerviens után. Azt tehát, hogy az apától a fiú, annak hiányában pedig a legközelebbi fiági rokonok örökölnek, az Aranybulla nem vonta kétségbe, így az öröklésnek ezen elvekre épülő rendjét, az „ősiség”-et sem kellett I. Lajos királynak „bevezetnie”, mivel az kezdettől fogva létezett. Az szintén régtől fogva ismert és követett elvnek számított, hogy a bármiféle örököst nélkülöző személy esetében az uralkodó lép az örökösök helyébe, azaz a birtokok a király kezére háramlanak.
Az Aranybulla ezen rendelkezése tehát látványos jogot adott különösebb kockázat nélkül. Ha ugyanis a fiúörökös nélküli halálra készülő királyi szerviens oldalági rokonságának öröklését kívánta, csupán annyit kell tennie, hogy nem tesz semmit, azaz nem rendelkezik halála előtt birtokairól, a királyi hatalom pedig nem esett el egyetlen jelentősebb hagyatéktól sem, hiszen, amint arról már szó esett, a királyi szerviensekre a legkevésbé sem volt jellemző, hogy nagyobb vagyonnal rendelkeztek volna. Érdemes ugyanakkor felfigyelni arra, hogy ebben a cikkelyben, ahol kétségtelenül egy-egy királyi szerviens valamennyi birtokáról esik szó, a szöveg a szabatos „birtok” kifejezést (possessio) alkalmazza a birtokok egy sajátos típusára vonatkozó predium helyett.
Végezetül a cikkelyben feltűnő, a leányoknak járó örökségrész volt a „leánynegyed”, mely, ha több leánya volt az örökhagyónak, az összes leányt együttesen illette meg. Az Aranybullában még csupán általánosságban említett intézményt a későbbiekben egyre kifinomultabb rendelkezések szabályozták.
Valamennyi királyi szerviensre vonatkozott ellenben az Aranybulla azon rendelkezése, mely az ügyeikben való bíráskodás kérdését rendezte.
A szabadok birtokosok felett a 11. században a királybírák ítélkeztek, ezek 13. század eleji utódait nevezi az Aranybulla „királyi billogosok”-nak. (A „billogos” név onnan ered, hogy fémből készült idézőpecsétet, billogot használtak hivatalos eljárásaik során.) Megyénként két-két királybíró szolgáltatott igazságot, mindketten saját bírói kerületükben. Joghatóságuk igen széles volt: az ispánok és az egyházi személyek felett, bárki felett és bármely ügyben ítéletet hozhattak. Függetlenek voltak a megyésispánoktól: nem annak bírói ügyekben eljáró helyettesei, hanem a király bírái voltak. Szerepüket a 12. század elejétől kezdődően a várispánságok udvarispánjai — az Aranybulla „megyei udvarispán”-jai — vették át, akik már valóban a megyésispánok bírói helyetteseiként jutottak szerephez a megyei bíráskodásban, s ezzel párhuzamosan az egykor önálló királybírák betagolódtak a várispánságok intézményébe.
A 13. század elejére ily módon valójában a megyésispánok joghatósága alá kerültek a szabad birtokosok, mégha az nem is közvetlenül, hanem udvarispánja révén érvényesítette is azt felettük. A birtokos szabadokból királyi szervienseket formáló királyi politika ennek vetett véget, amikor mentesítette a királyi szervienseket a megyésispánok bírói joghatósága alól. Az Aranybulla az új helyzetet foglalta írásba: a megyésispán joghatóságát az említett esetekre korlátozta a királyi szerviensek ügyeiben, a megyei udvarispánok ítélkezési jogát a várispánságok népeinek pereire szorította vissza, míg a billogosok esetében szintén meghatározott ügytípusokban való eljárást írt elő, miközben „az ispánnak lábainál” fordulat befejezett ténnyé tette egykori önállóságuk felszámolását.
A királyi szerviensek kiváltságai egy másik ponton is közvetlenül érintették a megyésispánok korábbi jogait, nevezetesen a hadakozással összefüggő kérdésekben. Az Aranybulla ezen cikkelye korántsem meríti ki a királyi szerviensek hadakozással kapcsolatos jogainak és kötelezettségeinek kérdését, más források két további jellemzőt említenek. A királyi szerviensek kötelesek voltak személyesen katonáskodni, ami nem számított újdonságnak: 11–12. századi elődeik, a szabad birtokosok ugyanígy vonultak hadba.
A szabad birtokosok azonban a megyésispán által vezetett „megyei csapat”-okban harcoltak, azaz kiterjedt rájuk a megyésispán katonai joghatósága. A reform ezen a ponton alapvető változást hozott: 13. századi forrásaink a királyi szerviensi jogálláshoz tartozó kiváltságok között említik, hogy a királyi szerviens a „királyi zászló alatt” katonáskodhat. Ennek a korábbi szabad birtokosok — immár királyi szerviensként — mentesültek a megyésispánok katonai joghatósága alól, azaz a megyei csapatokból kiválva hadakozhattak. A katonáskodási kötelezettség változatlan maradt tehát, ám annak keretei alapvetően megváltoztak.
A királyi szerviensek hadakozásának harmadik jellemzőjét az Aranybulla tárja fel; minden bizonnyal azért éppen ez szerepel a törvényben, mert közvetlenül összefüggött II. András hadszervezeti reformjával. A szűkszavú intézkedés értelmezését az ugyanezzel a kérdéssel foglalkozó későbbi törvények teszik lehetővé. Az 1231-ben megújított Aranybulla szövege felsorolja a külföldi hadjáratra kötelezhetők körét: az ispánokról, a stipendiariusokról, a várjobbágyokról, a tisztségüknél fogva ezzel tartozókról, valamint a nagyobb adománybirtokosokról esik szó. A két szöveg kulcsa az 1231. éviben feltűnő stipendiarius kifejezés értelmezésében rejlik, melyet a fordítások és kommentárok rendre „zsoldos”-ként adnak vissza. A zsoldosintézmény lényegéhez tartozik azonban, hogy a felfogadott zsoldos ott harcol, ahová küldik, és addig, amíg megfizetik, így szükségtelen törvénybe foglalni a zsoldosok akár bel-, akár külföldi hadakozási kötelezettségét. A stipendiarius kifejezés valódi értelmét az 1267. évi törvény párhuzamos rendelkezése tárja fel, mely szerint az annak szövegében a nemesekkel azonosított királyi szerviensek nem kötelesek külföldi hadjáratban részt venni, „hacsak valaki önként nem akar menni vagy a mi pénzünkért”. A lényegről a kötőszó árulkodik: nem arról van szó ugyanis, hogy abban az esetben, ha valaki önként csatlakozik a külföldre induló királyi sereghez, akkor ezért fizetséget kap, hanem arról, hogy az 1267-ben már a nemesek közé tartozó királyi szerviensek nem kötelesek külföldön hadakozni, de vannak közöttük, akik ezt önként, mások pedig fizetség fejében teszik. Ez utóbbi csoport szerepel az 1231. évi Aranybullában stipendiariusként, az 1222. éviben pedig ők azok, akik a királytól pénzt kapnak azért, mert akkor is hadbavonulnak, amikor erre nem lennének kötelezhetők.
Az említett hadszervezeti reform arra a kérdésre találta meg a választ, hogy a megyésispán katonai joghatóságától megszabadult királyi szerviensek által képviselt katonai erőt miképpen lehet az uralkodói hatalom szolgálatába állítani. A megoldás kulcsát a király abban találta meg, hogy új szerepkört alakított ki a királyi (vagy udvari) ifjak számára.
A királyi ifjak csoportjának tagjait az jellemezte, hogy az uralkodó környezetéhez tartoztak, bár sem az udvar életét kiszolgáló személyzetnek nem voltak a tagjai, sem olyan tisztséget nem viseltek, mely szükségszerűvé tette volna, hogy bejáratosak legyenek a királyi udvarba. A reform lényege abban állt, hogy egy-egy hadjárat előtt a királyi ifjak az uralkodó felhatalmazásával és pénzén csapatokat toboroztak a királyi szerviensek közül. Mindenekelőtt azokra támaszkodhattak, akik a katonáskodásra nem veszedelmes kötelezettségként tekintettek, hanem az egyéni karrier építésének és a vagyon gyarapításának kézenfekvő lehetőségét látták benne. Az 1220-as évektől kezdve egészen az 1270-es évekig találkozunk így toborzott csapatok élén harcoló királyi ifjakkal a magyar hadjáratokban.
II. András hadszervezeti reformja valójában sokkal inkább megterhelhette a kincstárt, mint az ilyen összefüggésben gyakran, de indokolatlanul kárhoztatott birtokpolitika.
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/9-egyeb-hirek/4754-a-kiralyi-szerviensek-es-kivaltsagaik (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
A sorozat első része itt olvasható.
A sorozat második része itt olvasható.
