Aligha képzelhető el II. Andrással vagy korával foglalkozó történeti munka, melyben ne jutna hangsúlyos szerephez a király birtokadományokkal kapcsolatos politikája. II. András birtokadományozási gyakorlatának páratlan bőkezűségét gyakran az uralkodó könnyelmű tékozlásaként szokás értékelni.
A birtokpolitika
A birtokadomány elsősorban politikai eszköz volt a magyar középkor uralkodóinak kezében, az adománypolitika pedig ennek megfelelően hatalmi kérdésnek számított. Ennek szem előtt tartása mellett érdemes szemügyre venni az Aranybulla azon rendelkezéseit, melyek közvetlen kapcsolatban állnak a királyi birtokpolitikával.
Az Aranybulla magyar fordításai az „ispánság” helyett rendszerint a „megye” szóval adják vissza a latin szövegben szereplő comitatus kifejezést, ami azonban félrevezető. A megyék az ország területi igazgatásának alapegységei voltak, az ispánságok ellenben az azonos rendeltetésű királyi birtokokat egységekbe szervező uradalmak. Ez utóbbiak a király tulajdonában voltak. A megye határai között az uralkodó mellett másoknak szintén voltak birtokai, mindenekelőtt egyházi intézményeknek és magánszemélyeknek, amelyekkel a király, amint az magától értetődik, nem rendelkezhetett. II. András ily módon egyetlen megyét sem adományozott el, ispánságok esetében azonban erre valóban sor került, ám korántsem olyan gyakran, mint azt az Aranybulla tilalma alapján gondolni lehetne: mindössze két esetben igazolható, hogy a király ispánságot adományozott el. Az ispánságadomány tehát nem volt a kor birtokpolitikájának sem gyakori, sem jellemző eleme.
Méltóságok örökletes eladományozására vonatkozó adattal pedig egyáltalán nem rendelkezünk, minden bizonnyal azért, mert efféle adományra nem is került sor.
II. András több oklevelében felbukkan ugyan az a megjegyzés, mely szerint „a királyi felség bőkezűségét semmiféle határok nem korlátozzák, az uralkodóban az adományozás legjobb mértékének a mértéktelenség számít”, amire az uralkodó pazarlásának cáfolhatatlan bizonyságaként szokás tekinteni, meg sem fontolva azt, milyen különösen festene egy érdemeket jutalmazó adománylevélben a királyi szűkmarkúság előnyeit méltató elmélkedés.
A magyar királyok mindig is adományoztak birtokokat híveiknek, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy II. András birtokadományozási gyakorlatának volt olyan jellemzője — meglehet, akár több is —, melyek szakítottak a korábbi időszak gyakorlatával, s így magyarázattal szolgálhatnak a birtokpolitika által keltett viharoknak.
Az adománypolitika jellemzőiről sokat elárul, ha azt vesszük szemügyre, hogy kik kapták az adományokat. 1205 után az adományok kedvezményezettjei között a leggyakrabban világi személyekkel találkozunk, ami jelentős változás a korábbi időszakhoz képest. A szembetűnő aránytalanság a világi és az egyházi adományosok száma között csak 1217 után kezdett kiegyenlítődni. Ez annál inkább figyelemre méltó, mert éppen 1217 — amint arra a kutatás már régóta felfigyelt — kulcsfontosságú év volt II. András birtokadományozási gyakorlata szempontjából: ebben az évben ugyanis II. András egyezségre jutott a politikáját addig hevesen ellenző János esztergomi érsekkel. II. András adománypolitikájának jellemzői közül azok lehettek a János érsek által leginkább kifogásoltak, amelyekben 1217 után szembetűnő változások figyelhetők meg, ezek feladása lehetett a király és az érsek megállapodásának záloga. Találunk is ilyet, mégpedig kettőt.
Ezek egyike mindeddig nem sok figyelmet keltett: II. András uralkodásának első évtizedében nemcsak a világi adományosok erőteljes túlsúlya figyelhető meg, hanem az is szembetűnő, hogy közöttük milyen jelentős arányban találkozunk hivatalban lévő méltóságviselőkkel, akiket a 12. század terminológiai útkeresésének lezárultával az 1210-es évek közepétől kezdődően kezdtek „bárók”-nak nevezni. 1217 után azonban egy csapásra megszakad az efféle adományok sorozata; a későbbiekben már csak kivételesen fordulnak elő.
A másik változás a királyi birtokok különféle kiváltságokkal együttes adományozásában figyelhető meg. A király ugyanis nem csupán birtokadomány révén mutathatta ki kegyosztó hajlandóságát, hanem különféle kiváltságok biztosításával is. A régtől fogva élő gyakorlat folytatódott II. András trónra léptét követően, ám azzal az éppen el nem hanyagolható különbséggel, hogy II. András adománypolitikájában egyfelől összefonódott egymással a birtokok és a kiváltságok adományozása, másfelől a világiak jóval nagyobb arányban részesedtek az ily módon elnyert javakból, mint a korábbiakban. Az efféle adományok gyakorlata azonban éppoly hirtelen ért véget, történetesen éppen 1217-ben, mint történt az a hivatalban lévő báróknak tett adományok esetében.
Mind a hivatalban lévő méltóságviselők számára tett birtokadományok, mind a birtokokkal együtt adott kiváltságok gyakori és következetes osztogatása jelentősen átformálta a korábbi gyakorlatot.
A báróknak juttatott földek a királyi méltóságviselők javadalmazására szolgáló, s legkorábbi elemeiben bizonyosan egészen Szent István idejéig visszanyúló rendszert forgatta fel. Annak a gyakorlatnak, hogy a király bizonyos jövedelmeken kétharmad-egyharmad arányban osztozott az ispánnal, már Szent István törvényeiben nyoma maradt, s ugyanez a szokás tűnik fel a 11. század további törvényeiben éppúgy, miként a III. Béla korából fennmaradt királyi jövedelemjegyzékben. A báróknak tett birtokadományok két ponton kezdték ki ezt a rendszert. Az adományt elnyerő megyésispán a megszokottnál jóval többet kapott szolgálataiért, ami messzemenően alkalmas lehetett az örök emberi irigység felkeltésére. A tisztséget nem viselő, de birtokadományra számot tartók éppúgy elégedetlenkedhettek, mint az adományban nem részesülő megyésispánok. Súlyosbította a helyzetet, hogy az adományul elnyert birtokot a megyésispán tisztsége viselésének befejeztével megtarthatta a magyar adományozási jog szokásainak megfelelően, ami egyfelől megmagyarázza a II. András kifogásolt adományaira vonatkozóan a forrásainkban időnként felbukkanó „örökadomány” kifejezést, másfelől, mivel kisebbítette az ispánság birtokállományát, szükségképpen csökkentette a jövőbeli megyésispánok jövedelmeit, ami beleillik ugyan az ispánságok jogainak megnyirbálását célzó törekvésekbe, ám egyúttal újabb adag olajat önthetett az elégedetlenség tüzére.
A birtokok és a különféle kiváltságok egyidejű adományozása ugyanakkor kétségkívül szakítást jelentett azzal a korábbi gyakorlattal, mely az eladományozott birtokban jövedelmeket és jogokat tartott fenn az uralkodó számára, aki aztán utóbb ezek némelyikét vagy akár valamennyit szintén átadhatta a birtok urának a királyi kegy egy újabb jeleként. Ennek elmaradása, ami nem mehetett ritkaságszámba, megint csak arra vall, hogy az uralkodói birtokok eladományozása nem szükségképpen csökkentette jelentős mértékben a királyi kincstár bevételeit. Minél szélesebb kört ölelt fel azonban a birtokkal együtt adott kiváltságok köre, az adomány annál inkább hasonlatossá vált egy ispánságadományhoz, igaz — s ez nem elhanyagolható különbség —, csupán egyetlen birtok vagy birtokok egy meghatározott csoportjára alkalmazva annak elveit.
II. András és János érsek kiegyezése sokkal inkább lehetett egyfajta kompromisszum, semmint bármelyik fél fegyverletételének eredménye: nem is szakadt meg a birtokadományok sorozata 1217 után sem, lemondott ellenben II. András addigi adományozási gyakorlata azon két eleméről, melyeket az érsek a leginkább kifogásolt: a báróknak tett adományokról és a birtokok kiváltságokkal együtt történő elidegenítéséről.
Különös figyelemre érdemes ugyanakkor, hogy a már megtett adományok visszavonása, minden jel szerint, fel sem merült II. András és János érsek megállapodása során. Ez aligha tekinthető meglepőnek, mivel az Aranybullában feltűnő elv már évtizedekkel korábban is megjelenik egy forrásunkban: III. István király egy 1171. évi oklevelében olvasható az a megjegyzés, mely szerint „méltatlan dolog királyi adományt visszavenni”.
A következő cikkely első mondata kétségtelenné teszi, hogy még egy ispánságadomány sem számolhatta fel az ispánság egészét.
A várjobbágyok elődei a várispánságok szolgálatába álló szabadok voltak, belőlük alakult ki aztán a 11. század utolsó negyedére a várjobbágyok rétege. Tagjai éppúgy a király tulajdonában álló szolgák voltak már az Aranybulla korában, mint a várispánságok birtokain élő és a várispánság fenntartásához szükséges különféle szolgálatok ellátására rendelt várnépbeliek. A várjobbágyok azonban összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben éltek, mivel a várnépbelieket számos adó terhelte, a várjobbágyok kötelezettségei ellenben a hadakozásra, illetve a várispánság igazgatásában való részvételre korlátozódtak. Kiváltságaik arra szintén kiterjedtek, hogy sem ők maguk, sem a kezükön lévő földek nem adományozhatók el. A királyi hatalom a 13. században kész volt elfogadni ezt, s a későbbiekben sem került sor várjobbágyi birtokok eladományozására, legalábbis a Drávától északra fekvő országrészekben.
A cikkely második mondatában feltűnő vendégek — azaz vendégtelepesek, a kor magyarországi latinságában: hospesek — kezdettől fogva jelen voltak a Magyar Királyság társadalmában. Az Aranybulla korára a vendégtelepes már nem magától értetődően tekinthető külországból bevándorlónak, bár az kétségtelen, hogy a betelepülési folyamat nem szakadt meg, hanem töretlenül folytatódott, s a királyi birtokok különböző fajtái mellett az egyházi és a világi magánbirtokokon szintén dinamikus növekedésnek indult a vendégtelepesek száma.
Az Aranybulla rendelkezése a vendégtelepesek régtől fogva meglévő jogainak megtartásáról, minden valószínűség szerint azokra a megállapodásokra utal, melyek a beköltözés feltételeit rögzítették annak idején a vendégek különböző csoportjaira vonatkozóan, érthető tehát, hogy a részletek hiányoznak, hiszen az esetről esetre változhatott, s bizonyára változott is. Igaz ugyan, hogy II. András már 1206-ban további kiváltságokat adományozott három erdélyi falu, Krakkó, Igen és Romosz szász vendégtelepeseinek, a hospesek felé azonban csak az Aranybulla kiadását követően fordult tartósan a király figyelme. Előbb a dél-erdélyi szászok kiváltságolására került sor 1224-ben a közismert Andreanum révén, majd jónéhány más vendégközösség következett.
Az Aranybulla birtokpolitikai vonatkozású rendelkezéseit egy olyan cikkely zárja, melynek az értelmezésére tett kísérlet során legalább két irányba indulhatunk el.
A látszólag egyértelmű szöveg magyarázataként felmerült, hogy valamiféle idegenellenesség lenne e ponton kitapintható, mely főként azon időszak emlékeiből táplálkoznék, amikor a német származású Gertrúd királyné pártfogását élvező honfitársai bőkezű adományokban részesültek II. Andrástól. Valójában azonban egyáltalán nem igazolható az a vélekedés, hogy a királyné különösebb hatással lett volna férje birtokpolitikájára. Az ausztriai Heiligenkreuz apátsága ugyanakkor rendelkezett birtokokkal Moson megyében részint királyi, részint magánadományból, annak azonban semmi nyoma, hogy ebből bármiféle olyan bonyodalom származott volna, mely indokolhatná az Aranybulla ezen rendelkezését. Ebben az esetben a király olyan baj orvoslására vállalt kötelezettséget, amely meg sem történt.
Új utat nyit azonban a cikkely szövegének értelmezése terén, ha lemondunk a magyar fordítás szükségtelen bővítéséről — mely, mint látható, azt sugallja, hogy csak természetes személyről lehet szó a kifogásolt adományok esetében —, s az eredetihez közelebb álló formát választunk: Birtokokat nem szabad az országon kívülre adományozni. Ebben az esetben a cikkely kapcsolatba hozható egy olyan üggyel, mely csak 1222 után tört a felszínre, igazolható azonban, hogy gyökerei az Aranybulla kiadását közvetlenül megelőző időszakig nyúlnak vissza.
II. András 1211-ben letelepítette a Német Lovagrendet az Erdély délkeleti sarkában fekvő Barcaságban és számos kiváltsággal látta el. Egy 1222-ben, már az Aranybulla kiadását követően kibocsátott oklevélből ugyanakkor arról értesülhetünk, hogy valamikor korábban a király haragjában megfosztotta a rendet a Barcaságtól, majd mégis visszaadta azt a lovagoknak, akiket új kiváltságokkal is ellátott. Végül aztán, 1225-ben, mégiscsak fegyveres erővel űzte ki a lovagokat országából. Akkor a király azt sérelmezte, hogy a lovagrend az átengedetteken felül további királyi birtokokat foglalt el erővel, felhánytorgatta továbbá, hogy a lovagok különféle módokon zaklatták a király embereit, továbbá semmibe veszik azokat a királyi pénzzel és egyéb kérdésekkel kapcsolatos feltételeket, amelyeket az uralkodó Magyarországra való befogadásukkor megszabott. A rend ellen felhozott vádak egyikét, tudniillik a királyi birtokok erőszakos elfoglalását, a pápa által kiküldött egyházi méltóságok vizsgálódása meg is erősítette. Igazolható ugyanakkor, hogy mindaz, amit II. András a lovagokkal szemben 1225-ben felhozott, már 1222 előtt megtörténtek, miként az is, hogy a király első elhatározása a Német Lovagrendnek a Barcaságtól való megfosztására — amelyet ugyanis az említett 1222. évi oklevél említ — 1221 utolsó vagy 1222 első hónapjainak fejleménye lehetett, azaz még az Aranybulla kiadása előtti időkben született. Nem teljesen indokolatlan tehát arra gondolni, hogy a most tárgyalt cikkely ennek a döntésnek az eredményeként került be az Aranybullába. Az 1222 és 1225 közötti események vezettek ugyanakkor arra, hogy a király már nem visszaváltani akarta a Barcaságot a Német Lovagrendtől, hanem fegyverrel űzte ki a lovagokat országából.
Az sorozat első rész itt, második rész itt, a harmadik része itt olvasható.
Javasolt hivatkozási forma: URL: https://tti.abtk.hu/kutatasok/kozepkori-osztaly/aranybulla-800/4789-aranybulla-800-a-birtokpolitika (Utolsó letöltés időpontja: év, hónap, nap)
