Aranybulla 800

Részletek: Kategória: Aranybulla 800; 2022. szeptember 8.

II. András 1221 és 1233 között használt aranypecsétjének előlapja (Prímási Levéltár, Esztergom)

Az 1222. év folyamán három személy váltotta egymást a Magyar Királyság legjelentősebb világi méltóságában, a nádoriban: előbb a már 1219 óta hivatalban lévő Szák nembéli Barc fia Miklós volt a nádor, őt váltotta Csanád nembéli Vejte fia Tódor, hogy aztán a sort a méltóságában egészen 1226-ig megmaradó Kán nembéli Gyula zárja. A három nádor feltűnése olyan gyorsan változó politikai viszonyokra enged következtetni, amelyek jellemzésére a „viharos” kifejezés éppen alkalmasnak tűnik, hiszen II. András uralkodásának három évtizede alatt egyetlen más évben sem kényszerült rá arra, hogy kétszer is átszervezze a királyi tanácsot.

A politikai vihar mibenlétét III. Honorius 1222. július 4-én kelt bullája tárja fel, melyben a pápa arra figyelmeztette a magyar érsekeket és püspököket, hogy II. András megkoronáztatta ugyan elsőszülött fiát, de nem azzal a szándékkal, hogy még életében más — azaz Béla herceg (a későbbi IV. Béla király) — uralkodjék országában, ezért azokat az „elvetemültek”-et, akik viszályt szítva azt ötlötték ki, hogy engedelmességgel nem II. Andrásnak, hanem fiának tartoznak, egyházi fenyítékekkel büntessék meg. Az okmány hátteréből elősejlik a magyar király III. Honoriushoz intézett levele, mely valamikor május közepén vagy végén hagyhatta el a királyi kancelláriát, hogy tájékoztassa a pápát a magyarországi fejleményekről, s egyúttal a főpap közbelépését kérje, amit, mint láthattuk, III. Honorius nem is tagadott meg II. Andrástól.
Az Aranybulla szövegében található egy ritkán idézett cikkely, mely több figyelmet érdemelne, mert összefüggése a pápai bullában feltűnő konfliktussal nyilvánvaló, s így fontos adalékkal szolgál a törvény politikatörténeti hátterét illetően.
A cikkelyben említett fiunk, természetesen, Béla herceg, akinek 1214. évi megkoronázásáról és annak körülményeiről esett már szó sorozatunk februári részében. Maguk a rendelkezések rendkívül hasonlatosak azokhoz, amelyek negyven évvel később az akkor már király IV. Béla és az ő legidősebb fia, István ifjabb király (a későbbi V. István király) viszálya idején született egyezményekben szerepelnek. Kettejük között igen súlyos ellentétek halmozódtak fel az 1260-as években, melyek végül véres háborúhoz vezettek 1264–1265-ben. II. András és Béla herceg ellentétei nem robbantottak ki fegyveres harcot sem az Aranybulla kiadásának idején, sem a későbbiekben, azt azonban, hogy 1222 folyamán II. András és a trónörökös Béla herceg között komoly konfliktus alakult ki, minden kétséget kizáróan igazolható. Erről maga Béla herceg tesz tanúbizonyságot egy 1222 utolsó hónapjaiban kiadott oklevelében.
Az Aranybulla talán legismertebb részletét szintén kapcsolatba szokás hozni a törvény hátterében meghúzódó politikatörténeti fejleményekkel.
Az Aranybulla itt említett hét eredeti példánya közül egyik sem maradt ránk, szövegét részint egy 1318-ra keltezhető másolat, részint az 1351. évi törvény példányai és azok átírásai tartották fenn. Az Aranybullát egykor őrzők felsorolásában az „ispotály” a johannita, a „templom” a templomos lovagrendre utal, melyek a 12. század közepe táján telepedtek meg a Magyar Királyságban. Az, hogy a két nemzetközi lovagrend mely rendházába került az Aranybulla egy-egy példánya, nem ismert. A magyar egyház két érseksége mellett működő káptalan feltűnése nem szorul magyarázatra. A király példányának őrzési helyéül minden bizonnyal a székesfehérvári prépostság szolgált. A feltételezés alapját több, egymástól független, de ugyanazon irányba mutató forrásunk tanúsága teremti meg. II. András király 1209-ben engedélyezte, hogy egy Moson megyei birtokadományát írásba foglaló oklevelét „a fehérvári egyház ládájában” helyezzék el megőrzésre „a nagyobb biztonság kedvéért”. IV. Béla egyik 1240. évi oklevele pedig említést tesz a királyi levéltárról, amelyben — nyilván sok más okmány mellett — III. Béla egy, a királyi udvarnokokra vonatkozó oklevelét őrizték. III. Béla, más oklevelei tanúsága szerint, 1186-ban íratta össze a királyi udvarnokokat, nem lehetetlen tehát, hogy az unokája 1240. évi oklevelében említett okmány is ebből az évből való. IV. Béla oklevele ugyan nem tesz említést arról, hogy hol van a „királyi levéltár”, az 1209. és az 1240. évi adat egymást kiegészítő információi azonban megalapozzák azt a feltevést, hogy azt a fehérvári káptalanban helyezték el, ahol, ezek szerint tehát, legkésőbb az 1180-as évektől kezdődően összegyűjtötték a fontosabb királyi okleveleket, s e gyűjteményben — külön engedély birtokában — magánszemély is elhelyezhette okleveleit. A székesfehérvári prépostság levéltárának ez a része elsősorban a királyi hatalom érdekeit volt hivatott szolgálni: nem „országos” levéltár volt tehát, hanem „királyi”. A levéltár elhelyezése talán összefüggésbe hozható az augusztus 20-i törvénynap intézményével: az ítélkezés során lehetett szükség arra, hogy kéznél legyenek azok az okmányok, amelyek egy-egy vitás ügy megítélésekor segítségére lehettek a királynak és más bíráknak. Az sem lenne meglepő, ha az Aranybulla „nádori” példányát szintén a székesfehérvári prépostságban őrizték volna, ámbár más megoldás is elképzelhető. Az viszont bizonyos, hogy a nádor a fehérvári gyűlésekkel kapcsolatban felbukkanó királyt helyettesítő szerepe mellett ebben a cikkelyben az uralkodó és alattvalói között egyfajta közvetítőként tűnik fel, aminek a régibb jogtörténeti irodalom különös jelentőséget tulajdonított.
Az Aranybulla idézett részletének utolsó mondata a nevezetes „ellenállási záradék”, mely számos, többnyire megalapozatlan feltételezés kiindulópontjául szolgált. Ezek legismertebbike a magyar Aranybullát az 1215-ben kiadott angol Magna cartával kapcsolatba hozó, igen korán megjelenő elképzelés. A két dokumentum szövege között azonban nem sikerült a közvetlen kölcsönhatást bizonyító, szövegszerű párhuzamokat kimutatni, így az esetleges összefüggés legfeljebb kapcsolattörténeti tényekre és azokra épített feltételezésekre támaszkodhat. Az kétségtelen, hogy az Anglia és Magyarország közötti kapcsolatok élénkebbek lehettek a 13. század elején, mint az a korábbiakban feltételezhető volt. Önmagában azonban az, hogy megvolt a lehetőség a Magna carta megismerésére, nem bizonyítja, hogy az tényleges hatást gyakorolt a magyarországi fejleményekre, miközben az szintén nyilvánvaló, hogy a 13. századi Magyarország nem légüres térben, elszigetelten létezett Európa közepén. Jellemző e tekintetben, hogy római és egyházjogi hatások ellenben kétségtelenül kimutathatók az Aranybulla szövegében. Az ismert körülmények ilyenformán legfeljebb annak a kijelentésnek a megkockáztatását engedik meg, miszerint a Magna carta példát szolgáltathatott arra 1222 Magyarországán, hogy kiélezett politikai helyzetben egy, a király és alattvalói kapcsolatrendszerének átfogó rendezésére vállalkozó dokumentum kiadása lecsillapíthatja az indulatokat, kiváltképpen, ha az uralkodó rászánja magát a szokásosnál jóval erőteljesebb garanciák vállalására a dokumentumban foglaltak teljesítését illetően. Ha valóban így volt, ami nem teljesen lehetetlen, de nem is magától értetődő, akkor a példát sokkal inkább hasznosíthatta II. András, mint bárki más.
Tény mindenesetre, hogy az Aranybulla ellenállási záradéka nem más, mint a sanctio néven ismert oklevélformula, mely rendszerint az oklevélbe foglalt királyi akarat megsértői számára helyez kilátásba büntetést. Különleges vonását az adja meg, hogy ebben az esetben a sanctio az oklevél kibocsátójára vonatkozik, joggal értelmezhető tehát egyfajta kötelezettségvállalásnak II. András részéről. Az ellenállási záradékot igen erős érvként szokás számításba venni azon elképzelés mellett, mely szerint az Aranybulla rendelkezései a király politikája ellenzőinek elképzeléseit tükrözik, maga a záradék pedig egyfajta garancia arra, hogy a jövőben azoknak akár a királyi hatalom ellenében is érvényt szerezhetnek.
Az Aranybulla kiadásának politikatörténeti hátterét illetően további felvilágosítással szolgál, s mindjárt több szempontból is, az oklevélformában kiállított törvény szövegét lezáró keltezés.
Az Aranybulla kiadásának idején már több évtizede szokásban volt, hogy az ünnepélyes kiállítású királyi oklevelek keltezéséhez kapcsolódóan felsorolták az ország főpapjainak — a két érseknek és a püspököknek —, valamint a főbb világi méltóságokat betöltő személyeknek a neveit. Ezeket a listákat nevezi az oklevéltan tudománya „méltóságsor”-nak, mely, láthattuk, nem hiányzik az Aranybulla esetében sem, ám meglehetősen sajátos képet mutat: csak a főpapokat nevezi meg, míg a világi főméltóságok felsorolását mellőzi. A főpapok közül is csak tíz szerepel: hiányzik a nyitrai és az erdélyi püspök. Ami az előbbit illeti, a jelenség nem feltűnő, mert a nyitrai püspök általában ritkán tűnik fel a méltóságsorokban — II. András uralkodása idején mindössze néhány eset ismert —, már inkább érdemes figyelmünkre az erdélyi püspök hiánya, aki viszont rendszeres szereplője a méltóságsoroknak. Magyarázatot találni az erdélyi püspök esetére egyszerű feladat: a méltóságot 1204 óta betöltő Vilmos valamikor 1221 folyamán meghalt, s székét ennek megfelelően az évben már üresedésben lévőnek mondják. Az utódjává választott Rajnáld váradi prépostot 1222. június 3-án erősítette meg méltóságában III. Honorius pápa. Ahhoz, hogy a választásról szóló hírt eljuttassák III. Honoriushoz, valamint a pápai döntéshozatalra bátran számolhatunk másfél hónapot, amiből az a következtetés adódik, hogy a Rajnáld megválasztása előtt kiadott Aranybulla a datálásban megadott 1222. éven belül valamikor 1222 áprilisának közepe táján születhetett.
Az Aranybulla dátumsora ugyanakkor nemcsak az 1222-es évszámot közli, hanem alkalmazza azt a középkorban gyakori eljárást, mely a kiadás évét az okmányt kibocsátó személy uralkodói évei alapján is meghatározza: uralkodásunk tizenhetedik évében. Ezen a ponton egy újabb szembetűnő jelenségbe ütközünk, mivel II. András esetében az 1222. évhez nem a szövegben olvasható tizenhetedik uralkodói év illenék.
A magyarázatot az előző századforduló kiváló történészének, Karácsonyi Jánosnak köszönhetjük, aki megállapította, hogy II. András három évtizedes uralkodása során többször megváltoztatta uralkodói évei számlálásának gyakorlatát. Uralkodása elején, 1205 és 1217 között, 1205-től számította uralkodói éveit, az azonban nem határozható meg, hogy vajon elődje, III. László halálának május eleji időpontja vagy saját megkoronázásának napja (május 29.) volt-e a kezdőpont. 1218-ban aztán új gyakorlat váltotta fel az addigit: ettől az évtől kezdve 1204 egyik napja lett az uralkodói évek számításának kiindulási pontja. Karácsonyi helytálló érveket hozott fel amellett, hogy ez a nap bizonyosan 1204. január 19. és május 1. között keresendő, s igaza lehet abban is, hogy ezen időszak közepére eső március 15. körüli időponttal számolt. Az új kezdőpont minden bizonnyal kapcsolatban áll Imre király azon döntésével, mellyel II. András halálra készülődő bátyja fia, III. László kiskorúsága idejére Andrást nevezte ki az ország kormányzójának. Ennek előtérbe helyezését II. András talán azért gondolta jó lépésnek, mert alkalmas volt annak kifejezésre juttatására: nemcsak az öröklés rendjéből fakadóan illeti meg a hatalom, de Imre döntése alapján is, így még annak sincs joga és oka lázadni ellene, aki annak idején nem az ő, hanem bátyja oldalán állt a viszály során. Csakhogy az uralkodói évek számítási gyakorlatában kezdeményezett változás mintegy érvénytelenítette Imre uralkodásának utolsó hónapjait, valamint a gyermek III. László királyságát. A lépés így aztán éppen ellenkező hatást váltott ki, mint amilyet II. András szánt intézkedésének, mert Imre egykori hívei valóságos provokációként tekinthettek a lépésre, ami érthető is. Az uralkodói év számítási módjának visszatérése az Aranybullában a régebbi, eredeti rendhez ily módon félreérthetetlen jelzés arra vonatkozóan, hogy II. András 1218-ban hozott döntése felülvizsgálatára kényszerült, aligha függetlenül a politikai erőviszonyok alakulásától.
Nem kerülheti el a figyelmünket végül az a merőben szokatlan jelenség sem, hogy az Aranybulla méltóságsorában kizárólag főpapok tűnnek fel, a világi bárók ellenben teljesen hiányoznak. Különös súlyt ad ennek a körülménynek, hogy az uralkodói évek számítási módja pontosan követi a nádorok már említett változásait. Barc fia Miklós nádorsága idején az 1218-ban bevezetett, II. András uralkodói éveit 1204-től számító rendszer volt életben, s mivel az ebből az időszakból fennmaradt négy oklevelet a 19. uralkodói év szerint keltezték, kétségtelen, hogy azok még az Aranybulla kiállítása előtt hagyták el a királyi kancelláriát, minden bizonnyal 1222 áprilisának elején.
Az Aranybullában feltűnő 17. uralkodói év egy újabb erős érv amellett, hogy a törvény kiadására még 1222 májusának vége előtt került sor. Tódor nádorságának időszakából egyetlen királyi oklevél ismert, ebben az Aranybullával azonos uralkodói év szerepel, s az okmány kiállítására közvetlenül az Aranybulla után kerülhetett sor, mert ebben már választott — azaz méltóságában a pápa által még meg nem erősített — erdélyi püspökként említik Rajnáld váradi prépostot.
Az 1222. évi királyi okleveleinek sorozatát a Kán nembéli Gyulát nádorként feltüntető méltóságsorokkal ellátott két oklevél zárja: ezekben újra a 19. uralkodói évet adják meg, s az egyik közülük — éppen nem mellékes módon — Rajnáldot már bármiféle megjegyzés nélkül írja erdélyi püspöknek, így ez az oklevél Rajnáld püspökké választásának június 3-i pápai megerősítése után kelt, a legkorábban július közepe vagy vége táján, hiszen a pápai bullának el kellett jutnia Magyarországra, amihez némi időre, amint az nyilvánvaló, feltétlenül szükség volt. Az mindenesetre kétségtelen, hogy azok a körülmények, amelyek uralkodói évei számításának megváltoztatására késztették II. Andrást áprilisban, Gyula nádorságának idejére már megszűntek, s ezért tért vissza az 1218-ban bevezetett számítási módhoz.